Hétfők hétfője

Valamiért szeretném azt mondani, hogy borzalmas napom van, és hogy jaj, ugye már nem lehet ennél rosszabb, jaj, mi történhet még, de az az igazság, hogy legalább három jó pillanatom volt és még egy fél sikerélményem is, és sütit is ettem, szóval ez így hülyeség lenne.
De tény, hogy még attól sem lett jobb kedvem, hogy bementem a könyvesboltba, pedig körbefogdostam azokat, amelyekre most leginkább vágyom. Mégsem vettem egyet se, sőt, majdnem fintorogva jöttem ki. Tudtam, hogy beteg vagyok, de hogy ennyire?
Amúgy nem tudom, mi a baj. Mármint a nyilvánvalón kívül. Kicsit olyan, mintha irányíthatatlanul ragadtam volna bele valamibe, és az zavar, hogy nincs meg a szabad választásom opciója. De ez is hülyeség, hiszen attól még bármikror felmondhatok, hiába akadályozzák ezt négy oldalról. :D
Persze nem akarok felmondani. Nem akarok elmenni. Még nem. Majd igen, de még nem.
De most már bosszantóan össze vagyok zavarodva.
Most már fizikailag szükségem van arra, hogy lelépjek legalább egy hétre külföldre. Szinte a csontjaimban érzem. Kell a mesevilág, ahol nem kell semmivel törődnöm, ahol álmodozhatok kedvemre, miközben kitisztul a fejem és összeáll a kép. Imádom azt az érzést, és most nagyobb szükségem van rá, mint valaha.
Csak most nem is az anyagi vonzata gondolkodtat el jobban, hanem hogy erre nagyon nem most kellene időt szánni. De akkor most hogyan tovább?

A mai molyos szerencsesüti azt mondta:

Ha nincs semmi értelme, annál jobb, legalább nem kell törni rajta a fejünket.

Azt hiszem, innentől kezdve ez lesz a mottóm. Ha jó, ha nem jó. Ha van értelme, ha nincs.
The show must go on.