Ma viszonylag könnyen keltem fel (biztosan a hétvégén letöltött Doctor Who app-ból származó csengőhang és háttérkép kombinációja miatt), még szendvicset is csináltam, mielőtt elmentem dolgozni. A munkanap is egész jó volt, főleg, hogy az ebédhez volt kávé-csoki-warpaint koncertfelvétel, meg persze azért, mert olyan sokat röhögtünk. Konkrétan én vagyok az iroda trollja, mindennap sikerül meglepni a többieket valamivel, tegnap még én is annyira nevettem magamon, hogy a könnyem is szabályosan folyt. Szóval egész oké minden.
Ahogy jöttem haza, előbb bementem a belvárosba, hátha onnan lesz normális csatlakozásom, de csak duplán megszívattam magam. Igaz, ez relatív, mert másképp nem lenne most az asztalomon egy csomag hókifli. Mondjuk nem idegesítettem fel magam különösebben, hiszen nem volt olyan hideg és sétálni mindig jó.
De aztán ahogy hazaértem, ahogy becsukódott mögöttem a liftajtó, iszonyúan dühös lettem. A közvetlen kiváltó ok igazából lényegtelen, egyszerűen csak szerettem volna ütni és üvölteni, minden értelmetlen dolgot értelmessé tenni.
Ledobtam a táskámat az ágyra, magamat meg a székre. Csak ráztam a fejem. Nem hiszem el, nem hiszem el. Mikor lesz már vége? Mikor dörgölhetem mások orra alá a valóságot? Mikor törik már össze ez a kurva látszat?
Igaza volt Z.-nek. Néha muszáj boszorkánynak lenni. "
YOLO bazdmeg, YOLO!"
Csak hiába értek egyet elvben, ha valamiért annyira kurva jó fej vagyok, hogy a feldobott labdákat akkor sem csapom le, amikor a körülmények miatt büntetlenül megúsznám, pusztán mert nem akarom, hogy más miattam sérüljön. Pedig már rég mindegy. Vajon miért őrzök olyasmit, ami nem létezik, sose volt, és különben is rossz nekem? Vajon más tényleg elhiszi, hogy most egy olyan állapot van, amikor mindenki boldog? Vagy tudja, hogy senki nem az, csak reméli, hogy a látszat valóság lesz egyszer? Persze milyen látszatról bezsélek, mikor mindenki megkérdőjelezi. És én mindig csak fáradtan legyintek, hiszen ain't got time for this shit. Én már amúgy sem kellek a főbb problémáim átbeszéléséhez, legalábbis ez az idei ősz tanulsága. Ez fura is és vicces is. Jól esik, de néha elkápráztat, hogy mennyien foglalkoznak ezzel. Mintha nem nagyon kevés embert érintene, hanem minimum az összes afrikai kisgyereket. Mindig megmosolyogtat.
És akkor eszembe jutott, hogy senki sem boldog. Azok közül, akiket szeretek, senki sem boldog. Van, aki magányos, van, aki nem találja a helyét a világban, van akivel rengeteg szar történik, van, akinél csak a körülmények szarok, van, aki úgy csinál, mintha mindene meglenne és tök elégedett lenne, de szomorúbb a szeme, mint egy menhely összes kutyakölykének, ésatöbbi, ésatöbbi. Viszont egyiküket se fogom tudni boldoggá tenni. Akkor miért vagyok ilyen extra óvatos, miért érzek minden rosszat, ami mással történik személyes kudarcnak? Nekem nem felelősségem, hogy megoldjam a dolgaikat, nem feladatom magam elé rakni őket.
Annyira egoista és önző vagyok és mégsem foglalkozom eleget magammal?! Egészen hihetetlen. Még csak nem is vagyok elégedetlen magammal, már csak egy kis szorgalmat hiányolok magamból. Mégsem arra törekszem, hogy én boldog legyek. Pedig már nem gondolom, hogy annyira balfasz lennék, hogy veszett ügy lenne. Már nem gondolom, hogy baj lenne az agyammal, amiért limitált képességekkel rendelkezek emberi kapcsolatok terén. És talán ha arra törekednék, hogy nekem jó legyen, azzal bevonzanám a többieknek is a jót. Ha másokban hiszek, akkor magamban is hihetnék végre. Végül is, mit veszíthetek?
Mindent? Semmit?
Vagy ez ugyanaz?
