Huszonévesnek lenni

"Existentialism was once a philosophical movement

but now it's just you, confused."

Zagyvaság

Gyanítom, a pálinkától kedvesebb vagyok, mint a bortól, másképp nem tudom, hogyan tudtam ilyesmiket megfogalmazni, pláne, hogy már szinte el is felejtettem. És dühös se tudok lenni. PEdig erről az egészről lehetne írni egy balladát.
Szóval furcsa érzés látni másokat gimis signature lookom minden elemével (azért nyúlra hasonlítani még mindig jobb, mint hörcsögre/tengeri malacra, de ez most nem releváns) magányosan, szomorkásan, telefonkijelzőt bámulva, néha zavartan körbetekingetve ülni a kövön. Pontosan ismerem azt a tekintetet. Egészen jó eséllyel tudtam volna megtippelni az aktuális érzését, de nem, nem a kérdéseire még úgy sem tudnék válaszolni, hogy már átéltem a nagyját és valószínűleg vele is ezek fognak megtörténni. De hát nem lehet az embereket figyelmeztetni. Minket se tudott senki. Úgysem hittük el. Velünk majd más lesz. Dehogy lesz. Ugyanolyan csodás és ugyanolyan szar lesz. Igen, fájni is fog. De magunktól kell megtanulnunk.
Értem én, hogy de hát ez az élet legizgalmasabb korszaka, tele a sok újjal, képlékeny dolgokkal, vajon miből mi lesz, jaj.

De én csak lépdeltem felfelé a lépcsőn, finoman megigazítottam a kalapomat:
Spoilers, dear child... spoilers.

Mielőtt a nap lemenne...

“I always feel like a freak because I’m never able to move on like this, you know? People just have an affair, or even entire relationship. They break up and they forget. They move on like they would have changed brand of cereals. I feel I was never able to forget anyone I’ve been with. Because each person had their own specific qualities. You can never replace anyone. What is lost is lost. (..) That’s why I’m very careful with getting involved, because it hurts too much. (...) I guess, when you’re young, you just believe there’ll be many people with whom you’ll connect with. Later in life, you realize it only happens a few times.”

Csak két perc

...re ugrottam be. Írnék, szeretnék írni, tele vagyok ide(is)való agyalni valóval, de annyi dolgom van, hogy még azt sem volt időm realizálni, hogy munkanélküli vagyok. Már megint. Hja, megesik. De ma a kéregető srác is sok boldogságot, egészséget, vagyont, nagy házat, nagy kocsit kívánt. Legyen.

My head is a jungle

In a dark room we fight, make up for our love.
I've been thinking, thinking about you, about us.
And we're moving slow, our hearts beat so fast.
I've been dreaming, dreaming about you, about us.

I was speaking soft, see the pain in your eyes,
I've been feeling, feeling for you, my love.
And our bodies are tired, our shadows will dance,
I've been aching, aching for you, my love.

My love is wasted, sorry for this I never meant to be, hurting ourselves, hurting ourselves
And I'm complicated, you won't get me out of trouble, understanding myself, understanding myself
And my love is wasted, sorry for this I never meant to be, hurting ourselves, hurting ourselves
And I'm complicated, you won't get me out of trouble, understanding myself, understanding myself

"De vagyunk-e azok, amik lehetnénk?"

Just a Girl

Ma nagyon keveset aludtam és nagyon sokat mosolyogtam.
Tisztában vagyok vele, hogy a következő 5-8 évben nem lesz egy fölös forintom se, amit félre rakhatnék, vagy amit egy álom megvalósítására fordíthatnék, de whatever, egyszer élünk vagy mi.
Most különben is az embereknek örülök. Régieknek, újaknak egyaránt. Különösen a régieknek tűnő újaknak és az elveszíthetetlen régieknek. Segítenek tisztázni dolgokat magamnak, és emiatt mosolygok.
Mert tudom, hogy igazam van. És már nem félek.

I'm in a good place right now.

Don't you think I know
Exactly where I stand
This world is forcing me
To hold your hand
'Cause I'm just a girl, little 'ol me
Don't let me out of your sight
I'm just a girl, all pretty and petite

So many reasons
For me to run and hide
I can't do the little things I hold so dear
'Cause it's all those little things
That I fear

I'm just a girl,
Guess I'm some kind of freak
'Cause they all sit and stare
With their eyes

I'm just a girl,
Take a good look at me
Just your typical prototype

I'm just a girl, my apologies
What I've become is so burdensome
I'm just a girl, lucky me
Twiddle-dum there's no comparison

Playlist esti sétához

A hordozható zenelejátszóm mindig véletlenszerű lejátszásra van állítva, igazából nem tudom, miért, de erre álltam rá valahogy. Szeretem, amikor pont eltalálja a hangulatomat, ráadásul nem is csak egy szám erejéig, hanem egy szépen felépített random playlisttel. Mint például ma, amikor sétáltam haza este zárás után.

¤

Szeretem azt hinni, hogy egy videoklipben élek. Szeretném, ha pontosan azt fel tudnám venni, amit látok, és akik megnéznék, pontosan ugyanazt éreznék, amit érzek. Tudom, lehetetlen, de minden egyes zenét hallgatva sétálós/vezetős/erkélyről bámészkodós éjszakán erre gondolok. Majd ha elkészítem a Scottie-nak ígért, bámulatos singer-songwriter karrieremhez tartozó albumot, biztosan lesz egy ilyen kliséhalmos, ámde nagyon hangulatos klipem. Mert megérdemelném.

Wait! They don't love you like I love you

Ehhez nincs hozzáfűznivalóm.
Mindenesetre jó volna, ha tudnék egy ilyen kifejező dalt írni egyszer. Majd egyszer.
Ha már teljesen biztos leszek benne, hogy tényleg elintegettem az utolsó érzelmi alapú rosszul létemet is.

Tessék, ez is milyen jó dal. Francért nem értek semmihez.

Under a sky, no one sees,
Waiting, watching it happening.
Don't hurry give it time,
Things are the way they have to be.
Slow down, give it time,
Still life, you know I'm listening.
The moment that you want is coming if you give it time

Istenem, meg kellene tanulnom felnőtt módjára viselkednem. (Pedig, ha akarnék, mennyi szart keverhetnék. De őszintén szólva semmi értelme azon kívül, hogy öt percig jól szórakoznék. És tényleg csak öt percig.)
Már Phaedra is érzi: nem csak az utazástól fél, hanem attól is, hogy túl sok mindenre kell gondolni. De hát ez ilyen, shit is getting real. Viszont muszáj elhinnünk, hogy minden így van jól, mert ha nem... akkor... akkor?

Csak még adjak időt magamnak. Még addig, amíg van miből gazdálkodnom.
Basszus, még csak 25 vagyok, semmi nincs veszve, ne csináljam már!

 

You want to cuss and fight

Ezaz, energia. De nem, továbbra sem szabad hülyeséget csinálnom. Nem az én dolgom. Lol.

Csak kapjam már össze magam, és ragaszkodjak az eredeti tervhez. Amely szerint nincs terv. Csak idő.

Utána pedig majd lesz valami. Bármennyire is utálom ezt a kifejezést.

Egyébként meg milyen érdekes, hogy az elmúlt nem is olyan rövid időszakban minden lány bókol nekem. Azért mégis csak ez a legőszintébb dicséret és megerősítés. Azon csak bájosan mosolygok, hogy hányan mondták mostanában, hogy milyen aranyos és kedves és szeretetreméltó vagyok. Végül is... miért ne lennék ez is én.

I'm not coming home again

Egyre többet gondolok arra, hogy szó nélkül (de legalábbis ne túl sokkal) lelépjek. Hova? Nem tudom.

Mi tart vissza? Természetesen a félelem. Csak azt nem tudom, mi ijeszt jobban: itt hagyni vagy újrakezdeni.

Mintha lehetne olyat, hogy újrakezdeni. Bármit is. Valaha. Hah.

You want to fuck and fight

Limitált opciók.

                                      

Hate to think how long it's been 

Wasting time at finding faults
Voice a question, take a shot 

Vajon egészséges valakit azért jó szövegírónak gondolni, mert elénekli, ami a fejemben van?

Whatever, de azért egész jól fel lett építve ez a zenei aláfestés.

Let's pretend that everything is just fine
Let's pretend that everything is alright

Úgysincs más választásunk.

Milyen lassú vagyok amúgy, hogy négy dal alatt értem csak haza. Fucking heatwave.

Meg tanuljak már meg most már gitározni. Egy kicsit. Na.

Are you listening?

Az előbb nagyon belefeledkeztem az írásba, el is felejtettem, hogy éhesen ültem le.

Aztán csak végigsétáltam a lakáson, amit bérlek: frissen mosott ruháim a szárítón, minden elmosogatva, a hűtőben zöldségek, fagyasztott húsok, fagyi, sör, főzelék, amit én főztem a saját magam által választott és vásárolt edényben, stb., a szennyesben a munkába hordott pólóim, a falon a múlt és a jövő, a könyvek, amiket én vettem, vagy az írásaim miatt kaptam, a füzetek, amik az én betűimtől kéklenek...

És akkor rájöttem.
Nincs itt semmiféle párhuzamos szürreális világ.

Felnőttem.

Ezek felnőtt problémák. Ha tetszik, ha nem. Ha undorít, ha nem. Ha végig akarom játszani, ha nem.

Egyrészt szomorú, hogy ilyen a realitás, a valóság, másrészt különös furcsa tisztaságot és "izgalmat" ad a dolgoknak. Nem tudom, jó-e, hogy nem vagyok az a menekülős típus.

Gyönyörű mocsokságok

Teljes szívemből gyűlölöm a nyarat. A pusztító hőség, amire nem vagyok kalibrálva, meg az egyéb nyavalyák most nem számítanak. De az igen, hogy mindig, minden nyárra romlik el. És még csak kirándulni se tudok soha sehova ilyenkor, ésatöbbi, ésatöbbi.
Már a záróvizsga előtti hét katasztrófa volt, de I ain't got time for this shit alapon összeszedtem magam, és csak szereztem egy négyes mesterdiplomát. Igen, csak négyes, mert a csodás csillagegyüttállásnak köszönhetően életemben először húztam a kedvenc tételeimet, és e mellé volt olyan vizsgadrukkom, mint az összes eddig összeadva, szorozva öttel. Hogy miért nem intéz(het)tem nyugtató telefonokat, az most mindegy. Abban a két órában, amíg vártam az eredményre, meglehetősen nyugodt voltam, még mosolyogtam is. Majd pedig megkezdődött a kétnapos depresszió a "tehetetlenség" témája köré szervezve. Zonyika volt olyan kedves és ha már tanúja volt a kirobbanás pillanatának, megpróbálta mérsékelni a kárt, de nem nagyon lehetett mit tenni.
De túléltem. Nyilván. Mint mindig. Mindent.

Aztán jött Phaedra. Közel két hétre a testvéremmé avanzsált (mit két hétre, örökre), ami szerintem különösen jót tett a barátságunknak, arról nem is beszélve, hogy ha nincs velem, szerintem megőrülök. Rengeteget aludtunk és beszélgettünk, hideg lábfürdővel és több tonna édességgel filmet néztünk, vásároltunk, macskát gyászoltunk, vaksötétben játszótéren hintáztunk, voltunk Szegeden a nagymamájánál, macaronokat teszteltünk, autóztunk, fotóztunk, próbáltuk megfejteni az élet értelmét, miközben hol megsültünk, hol megfagytunk. Ötleteltünk, terveztünk, merész kijelentéseket tettünk. Én például azt, hogy július elsején nem leszek hajlandó otthon ülni anyuéknál, addigra lesz munkám és pont.

Közben voltam Orfűn (világosítson már fel valaki, hogy mi az ördögért járok Fishingre?), találkoztam ismerősökkel, és sértődöttségemben próbáltam erőltetni a még több ismerős gyűjtését, ahelyett, hogy a megszokott közegben lettem volna. Bonyolult. A másik legjobb barátommal csak pár percet sikerült beszélnünk, és például nem tudtam eldönteni, hogy inkább belerúgni szeretnék, vagy megölelni és megkérdezni, hogy mi bántja ennyire. Megjegyzem, egyik sem történt meg. Hiszen én voltam a sértődött fél. És a sértődött felet nem érdekli semmi. Mert amit nem mondunk ki, az nincs is. Nyilván.

Két nappal később jött az első csavar. A városban maradva egy délelőttöt arra szántam, hogy a kedvenc pöttyös ruhámban (aznap persze én voltam az egyetlen, aki nem kardigánnal és esernyővel közlekedett, mikor mindig fordítva van) CV-ket osztogassak személyesen, mindenféle remek helyeken. Délelőtt 11-re láttam, hogy a helyzet reménytelen, lelki szemeim előtt pergett, ahogy évek tűnnek el a süllyesztőben, megoldatlanul maradt problémákkal, és hogy csak a kétségbeesés marad. Megnéztem, mikor indul a következő busz, kikalkuláltam, hogy még egy órám van csodát csinálni, és... csináltam.
Jó, nyilván csak egy pultos meló, de értitek, bölcsész vagyok, ez része ennek az életformának, de amíg le vagyok kötve és pénzem is van, egy szavam se lehet.

Szóval június utolsó napján már robogtam a buszon anyuéktól vissza haza(?), és megkezdődött a nyugalom. Nem tudom, mikor éreztem utoljára annyira jól magam. Jól lakott voltam, reményteli, hogy most aztán megoldok mindent, találkoztam a barátaimmal, az apró bakikat megoldottam okosan, tök jól éreztem magam. Jó, az egyik legjobb barátomon egyre inkább érződött, hogy valami nincs rendben vele, de mivel engem mindig megment az utolsó előtti pillanatban valami mázli, reméltem, hogy a lehető legkevésbé lesz ez rám kihatással, és csak szimplán tudok majd segíteni. (Oh boy...)
A második hét vasárnapján összegeztem friss kiegyensúlyozottságomról és boldogságomról alkotott gondolataimat, kósza terveket szövögettem reményeim beteljesítésére, mosolyogva aludtam el.

And.

Then.

SHITSTORM.

Az ember ugye mindig ott cseszi el, hogy kijelenti, hogy most jó? Ugye?
Mert hogy a következő héten borult minden. MINDEN. Részletezni kár lenne, nem is fogom (az ember mindig csak akkor jön a blogjához, ha nem érzi jól magát, mi? haha.), csak azt az érzést szeretném körbeírni, amikor nem tudod eldönteni, hogy ébren vagy-e vagy álmodsz, és akkor ez egy rémálom-e, vagy egy szürreális párhuzamos világ, ahol minden el van törve, és minden sötét, vagy egy szappanopera lenne az életed, netán igazából kamerák követik minden lépésedet, hogy aztán kis távol-keleti emberek szórakozzanak rajtad az esti rizs és halvacsora mellett? Amikor gondolkodni nem tudsz, amikor érezni nem tudsz. Borzasztó.

A káosz azóta leülepedett, tisztábban látok néhány dolgot, de hogy mit hogyan fogok megoldani, azt nem tudom. Könnyebb lenne, ha csak egyféle szart kellene ellapátolnom.
Ugyanakkor azóta az is kiderült, hogy tényleg mindig igazam van, és felesleges a kishitűség, hogy jaj, biztos csak naiv vagyok meg buta és mi van, ha tök hülyeség, amiben hiszek. Igenis próbáljam meg érvényesíteni a szavamat, akkor is, ha egy másik ember fejébe kell azt beleverni. Hiába félek az ellenkezőjétől, erősebb vagyok, mint gondolom.
De azt is utálom, hogy mindig nekem kell a másik szájába rágni, hogy egy meg egy az kettő. Miért nem tudja mindenki magától összerakni a képet? Meddig tart vajon a türelmem és a bizalmam?
És mi lesz azután? Van olyan, hogy azután?
Nem könnyű menet, amikor egyformán makacs és önző emberek próbálnak dűlőre jutni.

Hogy mi van most? Stagnálok. Minden problémával kapcsolatban léptem egyet, most várom a többiek válaszát. Különösen kíváncsi vagyok a reakcióidőkre. Addig is igyekszem felkészülni, hogy hogyan kerüljem el a sakk-mattot.