A hét eddigi tanulságai: az élet tele van iróniával, illetve Isten nem ver bottal. Ja, és perverzek vagyunk. De vállaljuk.
Fura Szegeden lenni. Szombat este otthon olyan volt, mintha legalább külföldre készülnék. Pedig csak másnap reggel csomagoltam össze. Vasárnap egész széles skálán mozogtam érzelmileg, de a nap végének ismeretében elmondhatom, hogy összességében kiborultam. Hétfőn furcsán nyugodt voltam. Szinte éreztem a telet a bőröm alatt. Bizsergett. Egészen elkezdtem várni a fűtésszezont, meg a meleg kabátot. Szomorkás hangulatom lett, amiért erről egy másik érzésre asszociáltam. Valamiért a tudatom szorosan összekapcsolja e kettőt, de egészen pontosan nem tudnám megmondani, hogy miért. Mindenesetre megvan a bája.
A hétvégén már elkönyveltem otthon, hogy egy unalmas hónapnak nézünk elébe, gyakorlatilag semmi sem fog történni. Erre rögtön tegnap kikötöttünk egy Moog koncerten. (Ami jó volt. Ezen annyira nem tudtam még felülkerekedni, hogy nem is részletezem.) Most nyitották meg ugyanis a Jugyu Klubot, ami tulajdonképpen a Jate kicsiben. Persze most még tiszta, új és szép. Tényleg jól néz ki, de rosszul esett elképzelni, hogy hamarosan úgyis le lesz rúgva a vakolat. Egyébként nem elég, hogy pincehelyiség ez is, ráadásul iszonyatosan kicsi. A bárhoz való odaférés annyira röhejes, hogy mikor megszomjaztunk, inkább hazamentünk. Amúgy érdekes, hogy kirakták az egészet a Hattyasra, a csöndes utcák, a családi házak közé. Kíváncsian várom, hogy mi lesz ebből.
Kedden volt Dorothy születésnapja. Tőlem egy Boris Vian könyvet kapott. Akár bele is írhattam volna, hogy milyen alkalomra és kitől, netán egy idézetet is, vagy csak szimplán egy kedves gondolatot, de megtartottam szokásomat, és jelöletlenül adtam át neki. Egy kicsit sajnálom, nekem rosszul esik, hogy így ajándékozok, ilyen személytelenül, de talán jobb így. Azóta csinálom ezt egyébként, mióta a koleszban a Reninek közösen vett könyvbe velem íratták a szöveget. Gyakorlatilag tönkre tettem a kötet esztétikai megjelenését. Mindegy, talán egyszer elég stabil leszek, és felnövök a feladathoz. (Szeretnék.)
Dorothy este átjött. Anne Mary épp hagymát párolt a rántottájához. Magamból kikelve támadtam le, hogy mit csinál, elrontja a tervemet, jaj! Az ötletem ugyanis az volt, hogy hagymás-krumplis-tojásos vacsora lesz. Szerencsére időben érkeztünk ahhoz, hogy leállítsam a folyamatot, átrakassam a hagymát nagyobb serpenyőbe, pucoljak pár szem krumplit, megnöveltessem a tojásadagot, és csináljak valami nagyszerűt. Az már más kérdés, hogy a szokásoshoz képest nem lett valami jó. Nagyon siettem (iszonyatosan éhesek voltunk, na), ezért a krumpli is kicsit kemény maradt, az a minimális paprika sem sült át, ráadásul a krumpli túl sok lett ennyi tojáshoz (és ilyen kicsi gyomrokhoz). Persze azért jót ettünk belőle, de furcsállottam, hogy ilyen éhesen is képes voltam kritizálni a saját munkámat.
Vacsora közben megcsörrent Dorothy telefonja, majd – még szinte fel sem vette – Anne Mary-é is. Automatikusan fordultam a sajátom felé és vártam. Vártam valami olyasmire, ami soha(!) nem történt még meg. Naivitás vagy optimizmus? Fel kellene adnom? Én nem olyan lány vagyok.
Felmarkoltam pár ingyenes terjesztésű újságot az egyetemen, hogy legyen mit olvasnom az étkezésekhez (erről nem tudok leszokni, de nem is akarok). Majdnem félrenyeltem, amikor az általam egyik legjobban kedvelt újság júniusi(!) számában felfedeztem az általam írt próbacikket, egy könyvajánlót. Igenis tisztában vagyok vele, hogy vannak jó írásaim, ahogy azzal is, hogy ez nem tartozik közéjük; ejnye, azt hiszem esett a lap színvonala. :) Egyébként az élmény nagyon nagy, jól esett valamilyen szinten, de tényleg kár, hogy nem valami jobbal kezdtem.
Nagyon lassan elkezd körvonalazódni a fejemben ez a szakdolgozatos történet is. A nyáron párszor már elejtettem egy tervnek nem nevezhető gondolatot ezzel kapcsolatban, de igazából nem tudtam, hogy mennyire gondolhatom komolyan. Most viszont beszéltem a tanszékvezetővel. Mi más igazolhatná egy tanár felkészültségét, ha nem az, hogy laza öt perc alatt kitalálta pár kérdéssel, hogy mi a legtesthezállóbb számomra. És igen, egészen közel áll ahhoz, amit pár hónapja kigondoltam. Itt jön be az irónia: ugyanis a felkészítő (nem tudom mi az ide megfelelő szakkifejezés) tanár személyére az első helyen most olyan valaki áll, akinek az előadásai miatt az első pár egyetemi hónap alatt azt a kikötést tettem, hogy bármilyen irányba is szakosodok, az nem az esztétika lett. De mint tudjuk, mindennek oka van, és ez egy igazán érdekes kihívásnak érkezik. Hogy miért döntöttem mellette? Elsősorban a tanszékvezető ajánlására: szerinte a témámhoz ő a legnagyobb szaktekintély. Mondjuk szívesen jelentkeztem volna a tanszékvezetőhöz is szemináriumra, és úgy éreztem, hogy el is vállalt volna, de azt mondta, hogy mivel ez nem az ő szakterülete, nem tudna elég segítséget nyújtani, ezért hanyagoljuk az együttműködést, kivéve, ha összehasonlítok egy bizonyos zeneművet egy bizonyos írással. Ezzel rá lett tapintva a gyengepontomra. Bármennyire is vonz az ötlet, bármennyire is szívesen megcsinálnám a dolgot, a zene az, amihez akkor sem értek egy halvány pöttynyit sem, ha megfeszülök. Nagyon fáj ez nekem, de nem tudok mit tenni: legyen szó akár könnyű- vagy komolyzenéről, csak azt vagyok képes megmondani, hogy tetszik, vagy nem tetszik. Újabban azért tudok asszociálni érzésekre, képekre, stb., de ez nem elég egy ilyen kaliberű dolgozat elkészítéséhez. Sajnálom. Viszont amikor kihallgatást kértem és kaptam a megfelelő tanerőtől, akkor csupa pozitívat tapasztaltam. Egy kicsit mintha ő is belelkesült volna, ami az én lelkesedésemet is megdobta. Jó lesz ez így nagyon.
Ha már zene. Nem csak így vagyok ám büntetve. Miközben Dorothy-val próbáltunk kinézni pár nekünk való koncertdátumot, szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy ebben a világban csak két város létezik… De engem most miért kell bántani? Oké, mindenki megkapja(/kapta), amit megérdemelt, de én… Tudom, nem kellene panaszkodnom, hiszen minden más kezd visszaterelődni a normális mederbe, és ebből is látszik, hogy én előrébb vagyok ebben a... hm, fejlődésben, közelebb vagyok önmagam megtalálásához és elfogadásához, és nem kellene törődnöm azzal, hogy másokkal mi történik, ők hol tartanak az úton, és mit kapnak, ha letérnek…Még gyenge vagyok. De már csak egy kicsit.
Szerda. Még nem volt 10 óra, amikor a szökőkút (éppen out of order) szélén üldögéltem, cukros kiflit majszolgatva. Azért földhöz tudja vágni az embert, ha a fáradt napsütésben Joseph Arthurt hallgat. Ja, hogy miért keltem olyan korán? A kurzusfelvételes problémáimra próbáltam gyógyírt keresni. A megfelelő tanárember szerint két megoldás van, még nem tudjuk, melyikhez kell folyamodni, de szerencsére úgy néz ki, hogy egyik sem vezet csúszáshoz, úgyhogy egy gonddal kevesebb. Minden úgy megy, ahogyan mennie kell.
A nagyáruházban vettem füzetet a németnek (már nagyon profin be tudok mutatkozni; azért meglepően sok újdonsággal találkoztam – csak régen volt az az általános iskola), meg mosóport (azóta már minden tiszta és illatos), és ha már ott voltam, felrohantam a kalapos nénihez is. Már mosolygott, ahogy feltűntem a mozgólépcső tetején. Sajnos a keresett típusból csak egy volt, ami tetszett, de persze kicsi volt (már az első szemüvegemnél kiderült anno, hogy nagy fejem van…). Mint megtudtam, a rendelt áru fele még csak ezután jön, de az többségében férfi modelleket fog tartalmazni. Valahogy nem estem kétségbe. Azért meg lettem nyugtatva, hogy a néni talált egy új helyet, és ott is szétnéz, hátha tudja még bővíteni a kínálatot, mert emlékszik ám, hogy nekem az alacsonyabb, keskeny karimás állt jól, de arról ő nem tehet, hogy az két éve volt divat, most meg szinte lehetetlen beszerezni. Remélem azért talál majd nekem is valamit.
Az első német óra nagyon vicces volt egyébként. Van egy-két ember, aki alapvető logikával sem rendelkezik – legalábbis erre kellett rájönnöm, mikor fel lettek szólítva –, de a többség annyira lelkes, hogy kikényszerítettük a tanárnőt, hogy adja le gyorsan a számokat és ragozzunk már igéket is, ha egyszer itt vagyunk. :D
Délután jött Phaedra. Sütiztünk, sétáltunk, parton üldögéltünk hármasban. Este a VIII. Super 8-as filmfesztivál megnyitójára mentünk. Bővebben már nem nagyon emlékszem mi minden történt, de amikor hazaértem, még ébren volt mindenki.
Szegény Anne Mary most elég nagy dózisban kapja a hülyeségeimet. :)
Csütörtökön szabad volt a délután, kaptam sms-t tataijucctól, hogy találkozzunk, de kb. fél órával beelőzte őt Márta néni, aki megköszönte, hogy őt választottam. :D Ő is meghívott minket Anne Mary-vel limonádézni, illetve sütizni. Közben kibeszéltünk az osztályt. Jó volt már beszélgetni vele is. Meg kellene szerveznem az osztálytalálkozót egy hónap múlva, de semmi kedvem nincs megfogalmazni egy körlevelet. Pedig szeretném látni a többieket. Szar vagyok.
Pénteken felkelni is kár volt. Nem hogy németre menni, meg hazajönni.
