Időbeosztás és üresség

Gimnazista koromban azt hittem, hogy jól kihasználom az időmet, és erre bizonyítéknak találtam azt a tényt, hogy amíg a többiek egész nap tanultak, én tanítás után sétáltam, könyvtárba jártam, olvastam, vásároltam, gyakori vendége voltam a pizzériáknak, diákönkormányzati és kuratóriumi gyűléseken ültem, koncerteken vettem részt, nagyjából két hetente voltam moziban, és persze rengeteget aludtam. Nyilvánvaló, hogy nem is voltam kitűnő, de nem panaszkodhatok, hiszen a szóbeli érettségin bekövetkező kiborulásom ellenére is felvettek az egyetemre, nem is rosszra ráadásul, és nem is a legalacsonyabb ponttal rendelkező szakra.
Ha belegondolok, az egyetemi éveim alatt hetente legalább 50x annyi dolgot csinálok, mint középiskolás koromban. A moziból házimozi lett, a pizzériából meg kávéház, de több könyvtárba vagyok beiratkozva és több koncertre járok, és ugyan nem csinálok semmit már a közösségért, ellenben egyre többet írok, és a vacsorámat is én készítem el, plusz mindig rendben vannak a cuccaim, rendszeresen mosok és takarítok is. Mindenhova gyalog járok, ha minden körülmény adott, így nagyon kellemeseket szoktam sétálni. Ja, és persze két szakot csinálok, két egyetemen, két városban.
Mégis, egy csomószor azt veszem észre, hogy csak ülök, és várom, hogy történjen valami. Rengeteg sorozatot nézek, állandóan olvasok vagy csinálok valamit a neten, és rengeteg időm van arra, hogy csak feküdjek csukott szemmel és dobhártyaszaggató hangerővel zenét hallgassak. Meg énekeljek. Meg.
De még így sem csinálok szinte semmit.
Tudom, nagyon szakdolgozatot kellene írnom, csak még mindig nincs témám, illetve nagyon meg kellene tanulnom újra spanyolul, mert másképp hogy lesz több diplomám, de...
Igazából nincs de. Csak miért ilyen üres minden?

C&CP

Persze, az is klassz lenne, ha két év múlva ez már nem csak belső poén lenne...

PS: Ann Mary szerint több időt és odafigyelést kellene fordítanom a kedves kis hangszeremre, pl. megkérhetnék valakit, hogy tanítson meg tényleg használni. Ühüm. Azt hiszem, I need the Lannister's gold.

"Mit szeretnék elérni két éven belül?"

Ezzel a kérdéssel indult a pályakezdőknek szóló, álláskereséssel foglalkozó előadás. Okos dolgokat hallottam, egy-egy percre még talán a magabiztosságom is a helyére állt. Tulajdonképpen egy mini pszichológiai előadás is volt, olyan szlogenekkel, mint:

Légy, aki lehetsz!

Merj változtatni!

És tényleg, ezeknél jobb tanácsokat hova kaphatnánk már?
Megtudtam, hogy felmérések szerint a boldogságnak három alappillére van: tartalmas emberi kapcsolatok, személyes fejlődés, közösségi és társadalmi elkötelezettség. Oké.
Persze, az sem árt, ha az ember tudja, hogy mit akar. Mármint nem a boldogsághoz, hanem úgy általában a boldoguláshoz.

Ahogy ezután kiléptem az egyetem kapuján, Radioheadet kezdtem el hallgatni, és szemerkélt az eső és sötétedett és annyira elveszettnek éreztem magam, hogy majdnem a könnyeim is eleredtek, de a szentimentális pillanatomat megszakítottam azzal, hogy elintéztem egy fontos telefont. Félek. Iszonyatosan félek. Hogy mi lesz? Mi a biztos? Tudom egyáltalán, hogy mit akarok?

Három dolgot akarok konkrétan.
Az egyikkel mondjuk haladok előre. Lassan, de biztosan alakul, még egy kis szorgalmat és odafigyelést belefektetek és tegyük fel, hogy jó lesz. Megélni mondjuk nem fogok belőle.
A másikkal... mondjuk úgy, hogy talán. Nem tudom, hogy a naivitás vagy az optimizmus beszél belőlem, de jobb pillanataimban ragaszkodom ahhoz, hogy az optimizmus.
A harmadiknak viszont egyelőre a közelében sem vagyok. Jó, ez talán költői túlzás, de érdemben akkor sem foghatok hozzá addig, míg el nem jutok odáig, hogy támogatás nélkül elláthassam magam.

Szóval, mit szeretnék elérni két éven belül?
Szeretném teljesen ellátni magamat. Szeretnék egy állandó munkahelyet. Szeretnék egy állandó lakhelyet, ahonnan legközelebb már csak a saját (esetleg közös) tulajdonú lakásba kell költöznöm. Szeretném meglátogatni Phaedrát és Mefit is, és szeretnék elmenni Párizsba, de nem velük. Szeretném, ha nem lenne luxus megcsináltatni a tökéletes szemüveget a kontaktlencse mellé tartalékba. Szeretném, ha nem fájna beruházni egy új laptopra, hogy a jelenlegit anyunak adhassam. Szeretném, ha nem lenne minden üres.

Első körben ki kellene találnom a következő lépést. Hol leszek júniusban? Szívem szerint egyelőre nem mozdulnék egy lépést sem. A miérteket most hagyjuk, mert van ez a képességem, hogy ésszerű és logikus érvekkel tudom palástolni a legmélyebb valóságot, de olyan jól, hogy még én is elhiszem. Különben is, már annyi csalódás ért a Pestre való felköltözési szándékaimmal, hogy egyre kevésbé tudom elképzelni magam a fővárosban. A kérdés, hogy megéri-e maradni? Mert ha nem... nos, azt már megtanulhattuk, hogy pont annyira érzem jól magam bárhol, mint amennyire igazából sehol nem jó nekem semmi, tehát I'll be screwed, de legalább az intenzitáson csökkenthetek a távolsággal. Az a baj, hogy hiába van a jövőre nézve két biztos pontom (a szülői ház, meg, hogy be kell fejeznem a másik szakomat is), nem elég. Nincsenek elég erős hatással rám, csak annyiban biztosak, hogy nem fogok éhen halni és nem fogok semmit tenni. Persze az is lehet, hogy nem jó helyen keresem az értelmet. De nem, ez is hülyeség.

Whatever, addig még rengeteg hetem van (ha-ha-ha... ha.), rengeteg dologgal. Sokat kell tanulnom, még többet írnom. Nem fogok unatkozni, de azért a szokásos teendőimre is marad elég időm, csak ügyesen kell beosztanom. És ez így lehetne tökéletes és kerek, de nem, mert ez így nem elég.
Főleg azért nem, mert félek.

Akárhogy is, egyszer végre fel kell nőnöm nekem is.

Egy szerda este

Reggel (jó vicc) azon gondolkodtam, hogy miért csak akkor jut eszembe ide írni, amikor valami bajom van, vagy ideges vagyok, vagy rossz kedvem van? Jó, tudom, ahogy öregszik az ember, egyre kevésbé van olyan, hogy nincs semmi baja, de most nem ez a lényeg, értitek.
Igazából még délután akartam írni, amikor indokolatlanul nagyon jó kedvem volt, de aztán nem maradt rá időm, el kellett olvasnom egy tanulmányt (igazából kettőt kellett volna), meg készültem a szakestre. Ami meglehetősen viccesre sikeredett.
Így 3:10-kor mondjuk már fogalmam sincs, mit írjak. Állítólag bölcs vagyok, szerintem meg inkább értetlen. Állítólag még mindig vannak, akik felnéznek rám. Ez nagy felelősség. Nem az vagyok, akinek gondolnak, de nem hagyhatom őket cserben.
Ja, meg ma két kutyát is láttam, akik szimpatikusak voltak nekem. Ez is Phaedra hibája. A többi ember hülyít meg engem is.

Törvény

Ha nincs minden rendben, menj Hangmás-koncertre.

Meg akkor is, ha csak egy kicsit bizonytalan vagy.

Tudom-tudom, mindig csak a kifogások.

Tegnap

A legjobb az egészben, hogy a 20. óta nem éreztem ilyen jól (pláne nyugodtan) magam. Jó, tudom, a hónap elején még aggodalmaskodtam egy kicsit, de csak fáradtság vidámság és életerő maradt. Ami probléma, az meg pont nem kapcsolódik a koromhoz. Hiszen csak most töltöttem a tizenkettőt...

Whatcha doin'?

Azok a reggelek...

...amikor alig pár órád volt aludni, de azokat is csak félálomban bírtad csak eltölteni.
...amikor aggódsz, hogy lekésed a buszodat, de mégsem bírsz felkelni.
...amikor tíz percig tart a fogmosás, de nem tudod, hogy azért, mert elgondolkodtál, vagy azért, mert el is aludtál közben.
...amikor te szívesen köszönnél a volt osztálytársadnak az utcán, ha hajlandó lenne rád nézni.
...amikor nincs ülőhely a buszon.
...amikor a csatlakozásodra húsz perc helyett majdnem egy órát kell várni.
...amikor nem akarsz leszállni a buszról, mert olyan jól elaludtál, és különben is éppen úgy döntött a kontaktlencséd, hogy büntetésből nem mozog együtt a szemeddel.
...amikor végre kialszod magad az előző napokat is bepótolva, mégsem tudsz megjelenni a déli kötelezettségeden időben, mert felkelni is csak úgy sikerült, hogy végig mantráztad, hogy "minden csak akarat kérdése".

Naiv. Szuper?

Nem találod a helyed? Nem tudod, mit kezdj magaddal? Huszon-harminc éves vagy, de úgy érzed, semmi nem történt még veled, nem értesz semmihez és semmi célod nincsen?
Ne aggódj, nem vagy egyedül. Generációs betegség ez, de mielőtt drogokhoz nyúlnál és/vagy rabja lennél szesznek, ülj le egy pillanatra és vegyél kezedbe néhány könyvet.

Igen-igen, én is elolvastam Erlend Loe regényét, ami annak ellenére, hogy '96-ban íródott, rólunk (is) szól. Túl széles ez a "szerencsétlen generáció" (ahogy Zonyi fogalmazott). Nem lep meg, hogy ekkora sikere lett a könyvnek. Na nem a stílusa miatt, mert azért, ha elég szigorú lettem volna, akkor nem kapja meg molyon a maximális osztályzatot, hanem azért, mert úgy segít megoldani egy problémát, hogy nem oldja meg, csak ad egy értelmezési lehetőséget.
Már az ügyes trükk, hogy Loe főhőse névtelen, és ha jól emlékszem, azt se tudjuk meg, mit tanul(t) az egyetemen, így nagyjából bármelyikünk története lehet. Bármelyikünk egzisztenciális válságának lehetne a krónikája. Mert valljuk be, mi vagyunk többen. És őszintén irigyeljük azokat, akik kételkedés nélkül, céltudatosan, kihasználva minden lehetőségüket élik az életüket. De ez nem jelenti azt, hogy mi rosszabbak vagyunk, amiért nem tesszük ugyanezt, mikor nekünk is pont ugyanannyi erőfeszítésünkbe telne. Nem, mert mi nem tudjuk, hogy megéri-e az erőfeszítés.
Hogy is pályázhatnék mondjuk egy festészeti-grafikai ösztöndíjra pusztán azzal, hogy nagyon szeretek rajzolni, ha közben ugyanúgy rajzolok, mint hat éves koromban. Értitek, mit akarok mondani, ugye?

Szóval azért jó ez a könyv, mert leegyszerűsít mindent, hogy aztán újra fel lehessen építeni az egészet. Lehetőleg minél jobban, minél személyre szabottabban.
Jó, mondhatjátok, hogy de hát nem teheti meg mindenki, hogy csak így kilépjen a dolgokból (bár van egy olyan sejtésem, hogy a legtöbb friss diplomásnak nem is kell kilépnie semmiből, van elég szabadidejük így is…), de én meg nem is azt akartam mondani, hogy utánozzuk mindannyian ennek a regénynek a főhősét. Csak a hozzáállását.
Mert hát mennyivel jobb rendet rakni a fejünkben, mint megpróbálni elpusztítani minden ott találhatót, lehetőleg minél gyorsabban. Valahol itt van szerintem a mi a bajunk, de lehet, hogy tévedek.
Láthatjuk, Loe hőse is úgy foglalkozik a problémával, hogy nem foglalkozik vele, de mennyire máshogy teszi ezt. (Így visszaolvasva hülyén hangzik amit írok, de ha elolvassátok a könyvet, érteni fogjátok.) Gondolkodik, lebont, kiürít, gondolkodik, visszapakol, rendszerez. Megállapítja a fontossági sorrendeket. Örül az egyszerűnek, a kicsinek, a hétköznapinak. Rájön, hogy nem mondhatja meg neki más, hogy mit kezdjen az életével, nem élheti más elképzelését, de egyedül sem lehet ezt az egészet megoldani, végigcsinálni.

Én úgy hiszem, senkinek nem lenne szabad egyedül lennie. Hogy együtt kellene lennie valakivel. Barátokkal. Azzal, akit az ember szeret. Fontos, hogy szeressünk. Azt hiszem, ez a legfontosabb.

Nekem nagyon tetszettek a könyvbeli listák, és tudom, hogy ti is nagyon szerettek listázgatni. Listákat fogok csinálni. Sokat! Rengeteget! Hogy mire jók? Egyrészt segítenek megismerni önmagunkat, másrészt segítenek kialakítani valamiféle tárgyilagos, célirányos, koncentrált gondolkodást. Szerintem.
Hm, milyen listákat csináljunk még, vajon?

Remélem, hogy hamarabb rájövök majd a megoldásomra, mint hogy elfogyjon az utolsó adag lelkesedésem is.

Kereken egy évem és egy hónapom van még elintézni, hogy ne érezzem úgy, hogy haszontalanul, érdem nélkül töltöttem el negyed évszázadot, hogy ne érezzem úgy, hogy fogalmam sincs, hogy értek-e egyáltalán valamihez, és hogy ne legyek kétségbe esve, hogy merre tovább. Hogy találjak perspektívá(ka)t.
Egy év és egy hónap. Az ötleteket bármilyen formában szívesen fogadom.

Februári helyzetjelentés

Fáj a szemem. Nagyon-nagyon-nagyon.
(De most úgyis jön pár nap gép nélkül, hátha jó lesz valamire.)

Sok a dolog, ami jó. Igaz, nem haladok mindennel úgy, ahogy illene.
Még több a gondolat, ami rossz. Pláne, mert kimondani képtelen vagyok, leírni meg teljesen felesleges, mert mindig az. Így meg csak feszíti a fejemet. Remélem, nem robbanásig.

Tanulni se tanultam semmiből. Még mindig nem tudom, hogyan kell tökéletesnek lenni. Azt tudom, hogy hogyan kell Orsinak lenni, de néha még ehhez is gyáva vagyok.

Nem tudom, mi lesz.
De ez így fárasztó és unalmas. A kimondott célok sokkal izgalmasabbak lennének.

Ja, hogy zene is kellene, mi?
Van új Amber Smith lemez, hallgassátok. Nekem tetszik.
Sőt, még jelképes értéke is van számomra.

You’ve taken me
To a place i never had wished to be
And though i was aware of the fact
we’re changing
I never shared your belief
That what we’ve been
Will slowly fade away with time

I’m not trying to make a statement, or reach consent
I lost my will to look into your head
We’re equally right or wrong, so let’s face it, and embrace it
You can’t deny the past, it’s still there

So sing with me
Song as if they’re meant for you
Memories
Days when maybe you were true
You can see
The first day of your life
If we leave
Faster than the speed of light