Csak...

Nem az volt a szabály, hogy hét napnál tovább nem maradhatunk sehol? Nem az éltetett, hogy mindig mentünk mindenfelé? Mi történt? Miért vagyok állandóan itthon? Miért zárom be direkt magamat? Én menni akarok! Pont, mint régen, vagy még többfelé, még gyakrabban. Persze a társaság hiánya is az én hibám. De miért vagyok vállalhatatlan? Miért nincs erőm szorosan ápolni a kapcsolatot az emberekkel? Mi a baj velem?

Annyira mehetnékem van. Túrázni akarok. Hideg van? Nem érdekel. Menni akarok. Ezer éve nem voltam a Börzsönyben, pedig imádom. Idén akartam, nem jött össze. Era két éve ígéri a Mecsek-túrát, szerintem már erről is lemondhatunk. Itt van a Tős... na jó, Renivel egyszer bicikliztünk benne a nyáron. Akkor is: nagyokat akarok sétálni a természetben! De most... egyedül?

Tavaly volt, hogy egy héten három koncerten is megjelentünk, mert miért ne. Megtehettük, élveztük. És most? Kritikán aluli, amit művelek. De nem azért nem megyek, mert nem akarok. Hanem mert... nem tudom. Kicsi vagyok, éhes vagyok... Jaj már, valaki üssön meg!
De persze minden nehezen jön össze. Már ha összejön. Mert ugye most kinéztük ezt az izét, hárman, három különféle indokkal akartunk menni. Ezer éve nem is voltunk sehol így hármasban. Erre a sors itt elkezd ironizálni: egyedül nekem van rá keretem. Jó, persze, mehetnék egyedül is, még szállást is kapnék tán, de a szállás nem jönne velem koncertre, szóval ez így megint vicces. De a hülye sors, ha úgyis tudta, hogy nem akarja ezt a dolgot, akkor miért adott a kezembe útiköltséget? Tudja úgyis, hogy egyedül nem mozdulok egy tapodtat sem. Félek. Vagy ez egy jel, hogy őrültebbnek kéne lennem? Kérem, ha rám jön az öt perc, szerintem így is csodálatosakat tudok alkotni. Ott van pl. a múlt szerda, amikor is túlaludtam magam és ébredés után legalább egy órán át csak röhögni tudtam...
Jaj, de amúgy annyira mennék, csak...