Újabb kérdőjel

Valaki mondja már meg, hogy miért van az, hogy ha az ember kimegy szakadt farmerban, mosás után kiáltó hajjal leseperni a járdát, akkor a szomszédban éppen vendégeskedik egy kislány és egy nem olyan kicsi fiú, akik csodálkozó/csodáló, szinte rajongó tekintettel követik minden mozdulatát?

Lányok

Szerencsére még azelőtt megtalálta a keresett fülkét, hogy végighallgatta volna a dalt.

"We were such terrible liars".

- Megfigyelted, hogy mindig akkor van a legmelegebb, amikor Szegedre megyünk?
- Igen. Gyűlölöm azt a várost.

¤

- Nahát, már ennyi az idő? Meddig voltunk bent?
- Hát, legalább egy órát elfetrengtünk.
- Úrinő nem fetreng, csak ül!
- És fetreng.

¤

A konyha tompa napfényben úszott. Az asztal szinte üres, alig volt rajta több dolog egy terítőnél. A mosogatógép csak nemrég járt le, a poharak még melegek voltak. Phaedra próbálta őket lehűteni.
- Csak lassan! - kérte Emily.
- Mi az, hogy lassan?
Közben előkerült egy zacskó citrom, meg a fagyasztóból egy üveg, alig fél órával ezelőtt berakott enyhén szénsavas ásványvíz. Dorothy megállapította, hogy persze cukor nem volt otthon, de arra nem is volt szükségük. Szerették a citrom savas ízét. Amíg Phaedra elkészítette magának a saját, extra különleges limonádéját, a többiek leültek az asztal két végére. Mikor végzett, Emily elé tolta a kést és a vágódeszkát. Először Dorothy-ét csinálta meg, de a hatalmas citrommal nehezen bánt el - a kés mellett egy kanál volt csak segítségére.
- Ennek tényleg nincs magja. Génmanipulált! Egyébként biztosan nincs itthon rendes citromfacsaró? - meg sem várta a választ, már tette is hozzá: - Oké, tudom: hülye kérdés.
Már a boltban is megkapta ezt a lesújtó tekintetet, amikor jég után érdeklődött.
Csöndesen üldögéltek, kavargatták frissítőjüket. Emily elvigyorodott:
- Azért figyelitek: most, hogy semmilyen telekommunikációs eszköz nem működik, a konyhában ültük körül az asztalt. Ilyet még soha nem csináltunk.
- Ugyan már, én simán itt ültem volna le amúgy is - felelt rá Phaedra.
- Akkor is, ha közben bent is tévézhetnénk? Na ne már! - nevetett Emily.
Csak egy mosolygást kapott válaszul, majd Phaedra felélénkülve megjegyezte, hogy épp itt az ideje a cigarettának.
- Akár meg is tehetjük - mondta Dorothy.
- Na és Ön, kisasszony? 0,1-es Dunhill. A kedvence. Vagyis ez fehér, új - fordult Emily-hez csábító hangnemben, mire az csak mosolyogva-pislogva vonogatta a vállát.
- Igazából éppen valamelyik nap jutott eszembe, hogy milyen rég nem, és még csak nem is hiányzik. Még most sem értem, miért okoz függőséget. Gondoltam is, hogy ez megmarad azokra az esetekre, ha véletlen találkozunk.
- Hát jó, akkor hozom! Meg egy öngyújtót is keresni kellene... - halkult el a hangja, ahogy kilépett a folyosóra.
- Az van a táskámban! - kiáltott utána Dorothy.
- Sőt, még lehet nálam is. Vagy lehet a másikban hagytam... - dünnyögött magában Emily.
Phaedra visszaült, Emily felbontotta a vadonatúj csomagot, mindenkinek osztott egy szálat. A gyújtót Phaedra adta körbe.
- Bírom, hogy Emily úgy dohányzik, mint egy pasi - kiáltott fel Phaedra.
- Mi van? - morogta a lány, miután első döbbenete miatt nem gyújtotta meg saját szálát rendesen.
- Úgy tartod, úgy gyújtod meg. Pont, mint egy pasi. Pedig ezerszer mutattam már.
- Biztos mert csak apámat láttam dohányozni, azért. Anyu olyan korán leszokott, hogy szinte nem is emlékszem rá. Egyébként szerintem mindig máshogy csinálom - felelte durcás, "hagyjálbékén"-tekintettel.
- Viszont jól állna neked egy szipka. Meg nekem is.
- Na mer' mé'? - Emily arra gondolt, hogy az pedig biztosan nem pasis.
- Mert úgy emeled a szádhoz. Milyen csinik lennénk. És akkor olyanok lehetnénk, mint a...
- Jaj, ne már, az melyik? Pont ő? - jajdult fel Dorothy.
- Az nem jó, mert annak a csajnak túl eklektikus a stílusa, mi viszont... - kezdte Emily.
- Jajnemár! Annak a csajnak nincs is stílusa! - kérte ki magának Phaedra.
- Hát... ez a stílusa, hogy nincs neki. Vagy izé. Lényeg, hogy mi viszont... - Emily nem tudta befejezni a mondatot, helyette mutogatott: kezével a feje fölött hadonászott, plusz érthetetlen hullámokat rajzolt a levegőbe. Ő sem értette, tényleg. - Jut eszembe Dorothy, első vagy második héten megyünk a kalapos nénimhez megnézni, hogy mije van neki!
Fejcsóválás.
- Egyébként még mindig olyan filmszerű ez a konyhában limonádézás, aztán dohányzás - Emily lelkesedése szinte gyermeki volt. - Meg is fogom írni!

¤

- Na jól van, én megyek! - állt fel az asztaltól Dorothy.
- Máris? - kérdezte Emily. - Mi mikor is találkozunk a többiekkel? - fordult Phaedra felé.
- Hétkor. Na, de integessük el ezt a lányt. Kéne egy zsebkendő.
Emily előhalászta zsebéből a szemüvegtisztítóját jobb híján.
- Au revoir kisasszony! Aztán le ne késd a vonatot!
- Ééén? Hát olyan vagyok én? - kérdezte nevetve Dorothy.
- Ááá, a legkevésbé sem! - mosolyogtak a többiek.

¤

- ...jó, hát tudod, ahogy szoktuk: Te beszélsz arról, én meg erről. Úgyis megértjük egymást!
Miközben a találkozó helyszínét képező pad felé tartottak, Phaedra végre kiélhette az új kedvenc témájáról való csevegés iránti vágyát. Megérdemelték ezt már mindketten. Emily örült, hogy Phaedra végre boldog. Ahogy annak is, hogy tulajdonképpen ő is az. A beszélgetés az álmokra terelődött - persze nem túl nagy kitérő volt ez az előzőekhez képest. Emily-nek nemrég volt egy rá nagy hatással lévő álma. Igazából nem emlékezett rá, csak nagy -sőt, hatalmas - körvonalakban, de a kulcsjelenet mégis szinte beleégett az agyába. Csak a naplójának mesélte el eddig.
- Na, mi volt az az álom?
- Aj, de most mondjam el?
- Miért ne mondanád?
- De... Persze, úgy sem fog megtörténni.
Így hát elmesélte, amennyire csak tudta. Bár Phaedra közben nem figyelt rá. Tulajdonképpen nem is reagált igazán, csak mosolygott és helyeslően hümmögött. Látszott, hogy teljesen máshol járnak a gondolatai. De Emily nem haragudott, inkább egyfajta szeretethullám öntötte el: pontosan tudta, hogy mi játszódik le a másik fejében, és tökéletesen megértette barátnőjét, hiszen ismerte ezt az érzést.

¤

Korán besötétedett. Fáztak, hazamentek. Kikönyököltek egy-egy ablakba, hogy érezzék a friss levegőt, és figyeljék a közeledő villámokat. Közben zenét hallgattak. Beszélgettek, de csak röviden, nagy-nagy, de jóleső csendeket tartva.
- Mutass már Hangmást nekem!
- Azt amelyik a csengőhangom, vagy azt, ami az ébresztőzeném volt, vagy azt, amelyik a kedvencem?
- Mindet. Hát nem ráérünk?
Emily mosolyogva váltott, majd megjegyezte: - Ezt egyébként még anyu is szereti.
A harmadik dalt az ő gyakran meg nem értett lelkesedésével vezette elő:
- És ez vagyok én! Annyira szó szerint én vagyok, hogy apa mindig irodának hívja a szobámat. Ahol ugye bár tök egyedül vagyok. Főleg éjjelente. Na de akkor aztán tényleg. Na és a szöveg többi része is... Ez én vagyok.

Közben odaért a vihar. Megszomjaztak, teát főztek. Angol fekete teát, citrusos ízesítéssel. Egy-egy fotelt az ablak alá húztak, bevackolták magukat a bögréikkel. A tetőablakot nyitva hagyták: az eső aprócska cseppekben hullott a lábaikra. Emily egyfolytában énekelt. Néha Phaedra is besegített pár sorral, versszakkal. Az egyik után Emily nevetve mesélte:
- És ezt elakartam ott énekelni. Mármint: ha valamit, akkor ezt. Csak bátorságom se volt, illetve az egyszeri alkalomhoz minden kívánt körülménynek adottnak kellett volna lennie. Biztosra akartam menni. Egyébként szörnyű a hangom.
- Én szeretem a hangodat.
- Jóóó, de ez a fejhang a végén nekem is érdekes volt. Még belülről is rossz volt.
- Szerintem nem. Illett a hangulathoz.

¤

Hazafelé már nem volt társasága. Belefeledkezett a zenébe, de közben egy könyvet is a kezébe vett. A regénnyel haladt rendesen, a dalok is követték egymást szépen halkan, mégsem figyelt igazán semmire. Arra gondolt, amit elalvás előtt sikerült kikövetkeztetnie. Megállapítása helyes volt, ehhez kétség sem férhetett. Viszont akkor sok a kérdés. A megoldásra gondolt. Egészen csiszolt már. Csaknem tökéletes. Mert megteheti. Meg is kell tennie.
A naplemente gyönyörű volt. Ezt szerette a legjobban a vonatozásban: a pusztában haladva minden természeti csodát jól ki lehet élvezni. Ma a narancssárgának egy teljesen új árnyalatát kapta ajándékul. A dalszövegeket elkezdte maga elé suttogni. A többi utas? Mintha ott sem lettek volna.

Ébresztő

Már két hónapja Hangmásra kelek, ami egészen lehangoló is tud lenni, ha nem figyelek, úgyhogy cseréltem. Ma volt a tesztnap. Az eredmény csodálatos: kicsit földöntúli volt félálomban, de olyan kellemesen bizsergető, pozitív.



Szeressétek Ti is!

P.S.: Ki gondolná, hogy egyetlen délutáni filmelőzetes után egész éjszaka George Clooney után fog rohangálni a családom? Szerencsére az én karakterem többnyire eltűnt ebből a káoszból és inkább a tájra figyelt, meg a hóra (!; ez szerintetek is a könyv volt?), meg a fényekre, meg a magányra.

Hajnali kurzusfelvétel helyett...

... A pizzéria előtt álltak. Sötét volt. A lány türelmetlen volt, nem értette mit csinálnak pont ott, pont ők, ráadásul egyszerre.
- Figyelj csak - kezdte a fiú bizonytalanul, holott addig csendes volt és komoly, kabátjában és szemébe húzott sapkájában egészen felnőttes -, miért nem mész haza, én megvárom, és ha elkészülnek, viszem utánad. Jó?

filmszakadás

Hatalmas, tágas lakás, a lány fel-alá járkál a szinteltolásos épületben. A fiú megérkezett. Most egészen kamaszosnak tűnt. Nem volt nála pizza. A lányt ez nem érdekelte, csak messziről figyelt. A fiú csillogó szemekkel, de kissé elpirulva vette le a kabátját: új pulóver volt rajta - kapucnis, babakék, nagy rózsaszín pöttyökkel. A lány meghökkent, közelebb lépett.
- Fogadjunk, hogy csak azért küldtél haza, mert már előre kinézted magadnak ezt a pulcsit, de szégyellted előttem megvenni!
A fiú lesütötte szemeit. Zavarában csak egyre sötétebb lett az arca. A lány szemei elkerekedtek. Az volt az első gondolata, hogy vajon miért számít még mindig a véleménye a fiú számára. Közben előjött egy nő (az anyja?) aki hátulról megölelte a fiút - aki ebben a percben már egészen kis gyermeknek tűnt -, majd megigazgatta a ruháját.
A lány összezavarodott. Már neki is égett az arca. Szégyent érzett. Csalódott. Leginkább magában. Mit is gondolhatott? Hogy képzelhette, hogy majd...? Hogy fog ezután mások szemébe nézni? Hogy?

sötétség

mocorgás

napfény

...

Első sorból a Vanityvel

Először is szögezzük le: nem értek a divathoz. Túl konzervatív és kreativitáshiányos vagyok hozzá. De már a múltkor is ingerem lett volna referálni módi-ügyben (sőt, teljesen valóságos emlékképem van arról, hogy meg is tettem, viszont ez elég alaptalannak tűnik), mivel a vanity.hu-n még mindig nem lehet kommentálni a bejegyzéseket.
Most viszont meg is teszem! (Csak úgy, a magam szórakoztatására. :))

Alap: a vanity.hu videóválogatása az őszi/téli kollekciókhoz kapcsolódóan.


1. Roberto Cavalli
A zene eleje mondhatni pozitív (mer' érted!). A modellek vajon gyárilag járnak így (a nyitó, csupa fekete öltözékeknél jön ki a legjobban/legrosszabbul), vagy külön instrukciót kaptak erre? (Mennyi bús tekintet, mennyi manófül! Figyeled az amatőrt 7:20 környékén?) A hajuk és a sminkjük tetszik, a konty és a füstös szem kellően minimál. :)
Viszont ez a formavilág, meg ezek a minták... de persze már az anyagoktól rosszul vagyok. Brr.
Az áttetszős hosszú ruhák (amik mintha úszódresszel lennének kombinálva) biztosan nagyon előnyös téli viseletnek bizonyulnak. A szőrős/szőrmés csizmák és gallérok újfent arra késztetnek, hogy a falba verjem a fejem. Mondjuk az se semmi nő, aki egy ilyen lábbelibe beleerőlteti magát. Hogy mondjak valami jót is: a miniruhák retrós szabása egész bájos. (Mondjuk ez a szőrmés dzsekis összeállításoknál is visszaköszön - jól gondolom, tiszta '70-es évek?) Viszont azt a párat, amiről én az indiánosdira asszociálok, elhagyhatnánk már végre.

2. Marc Jacobs
Végre puha/meleg anyagok, nőiesebb formák (és válltömések?!). Vegyes a dolog, mert az egészen kislányos ruháktól a fényes-retrós fogalmamsincsmikig minden van. Néhol csak a frizura hordoz extrémitást, és ez valahol bejön. Itt is megjelennek az áttetsző szösszenetek, de most igazi kabát is jár mellé! Those sunglasses are fúj. És a pirosat sem keverném az élénk pinkkel, de a bácsi jobban ért hozzá... A zöld-rózsaszín mondjuk üdítően hathat télen, de ezek az élénk színű kabátok úgy általában kiverik ama biztosítékot. Hát még a fényes-retrós dolgok az utolsó harmadban... Ezek a frizurák viszont tök viccesek. Talán a '80-as '90-es évek fordulóján volt legtöbbjük divatos. (Durva, hogy máris visszanyúlnak ennyire. Vagy csak én ragadtam le nagyon és az már igazából tök régen volt?)
Tehát: egy-két szemkiégető darab figyelmen kívül hagyásával ez így most tetszett. És a zene végig jó! Grat!

3. Alexander Wang
Ez meg mi volt? Szörnyű. A zene is, a kollekció is. Geometrikus formátlanság, ocsmány lábbelik, szóra sem érdemes szőrmés fertelmek. A fél vállas fehér leplek, amik azt az érzetet keltik, hogy most keltek fel egy éjszakás kalandjuknál, és hát valamit fel kellett kapni a reggelihez - lehetőleg egy hatalmas férfi inget. Na és azok a kalapok? Kár volt.

4. Diane von Furstenberg
Túl sok. A színkombinációk rendben vannak, a kabátok nagy része még elmenne utcára is, de a többi? A fejfedők röhejesek, az idétlen platfromokon meg a modellek (akik között van szemlesütős is!) sem tudnak járni.
Táskákkal eleve elég nehéz engem megvenni, de tőlük biztos nem kellene semmi (max. a borítéktáskák...).
Tehát a kabátok többsége vállalható, egészen jó darabok is vannak köztük, minden másra ráküldeném a stílus-kommandót. Persze lehet csak nekem ízléstelen az ő bohókás, semmi értelmesre nem hasonlító összeállítás-sorozata.

5. D&G
Őket azóta becsülöm, hogy őszre mindig előveszik a XIX. század férfidivatját. Bár a ruhák nagy része messze áll a hordhatóságtól, imádom ahogy a tervezők merítenek a számtalan ihletforrásból, és azt, hogy mennyire figyelnek a részletekre: masnik, zsinórozás, nyakkendő, (ejtett) buggyos ujjak, bársony, stb. Télen igenis nehéz anyagokat kell használni - pláne, ha ilyen elegánsak. Még a korabeli bútorok is inspirálták őket! Sőt, egyes felsőrészek megrajzolásakor láthatóan visszamentek egyenesen a XVI. századi Angliáig. Ügyes.
Egyszerű cipő, lazán összefogott haj, a lényeg közöttük van. Hihetetlen, de még a táskák is tetszenek (főleg azok a bársonyszerűek, hatalmas kulcslyukkal az oldalukon). Érdekes, ahogy az operák világát kombinálják a reneszánsz festmények női alakjaival.
Csodálatos mesevilág ez, mégis ez teszi az egyes darabokat igazán (bájosan) nőiessé. Nem lehet nem szeretni!


Ui.: Ne tessék aggódni, nagyon valószínű, hogy ebből nem lesz rendszer. :)

A takarítás és a zene kéz a kézben járnak

A hét elején anyu nagytakarítást hirdetett.
Az első probléma az volt, hogy nekem nem nagyon akarózott felkelnem... de ezen gyorsan túl is lendültünk, viszont maradt némi hiszti a hangulatomban, így egy rövidke, minimálisan gúnyos szóváltást követően elintéződött a háttérzaj kérdése is: a rádiót kikapcsoltuk, gyorsan megtöltöttem anyu pendrive-ját némi földi jóval, amit azon nyomban becsatlakoztattam a dvd-lejátszóba és hej, már takaríthattunk is!
Anyunak egyébként - ha lehet akkor-, még vegyesebb az ízlése, mint nekem. Klaxonsszal kezdtünk, mert miért ne. Majdnem végighallgattuk az albumot a megjegyzések ellenére:

- Ez a legjobb zenénk?
- Ugye nem ebben van az a gitáros csaj?
- Most ennek örülnöm kellene?

Hirtelen sértődésből a CSS lett kiválasztva büntető célzattal, persze csak két szám erejéig.

- Ezek meg milyen nemzetiségűek? Fura.

Nagy sóhajtások közepette váltottam The Subwaysre.

- Na, ez legalább nekem is ismerős! Végre valami jó! Fogadjunk ebben van az a csaj. Háhá, tudtam. Ő is énekel, jól hallom? Na, de ők nekem is tetszenek.

De ha még egyszer én leszek ludasként beállítva, mert nem ment se Rolling Stones, se Madonna-koncertre...

Húgocskám meg ilyet talált. Kicsi korunkban nagyon szerettük.

A majd' egy napos bloghegesztő projekt során, amit Negyvenkettővel végeztünk Mademoiselle segítsége alapján, lett nekünk ez a csodálatos kockás tapétánk. Örülök, hogy a múltkor nem sikerült felrakni az első fejléc tervet, mert ez most jobban tetszik. Mondjuk nem ártana még kicsit finomítani a dolgot, túl sokféle árnyalat kering itt, meg ilyesmi, de azért szép nekem. Tessék bátran kommentelni és kritizálni, akkor is, ha csak annyi a kritika, hogy a dolog nem találtatik hozzám illőnek. Hajrá!
Most pedig jöjjön némi zene, csak és kizárólag Negyvenkettő kedvéért. :)



A hatalmas csütörtöki ünnepnapon Renivel bementünk Kecskemétre, ott találkoztunk Mesivel, meg Dorothyékkal. Volt Belmondo, meg HS7-koncert, meg tűzijáték (amit konkrétan nem élvezett egyikünk sem), meg hűűű. Még fantasztikus, kemencében sült kenyérlángost is ettem! (Ja igen, újabban enni is szoktam, hát nem mesés?)
Valamikor éjfél után elváltunk Dorothyéktól és Mesi hazafuvarozott bennünket magához Kerekre. 1 körül érkeztünk. Ahogy beléptünk a házba, Mesi nagyobbik húga már jött is ki a szobájából, hogy elköszönjön tőle: egyenesen a nővéréhez ment, adott neki jóéjtpuszit, majd fordult is vissza, de hirtelen megtorpant, lassan felénk fordította a fejét... mi már addigra vigyorogtunk nagyon - kicsit meglepődött egy pillanatra. :D
A pénteket is ott töltöttük ötösben: Mesi kisebbik húgával, Zoéval (aki egy kis hisztis tündérbogyó! :)) és a délben érkező V.Ágival. (képek a fészbukon)

Biztos akartam még mást is írni, de olyan remek fejfájás tört rám, hogy hejj. Front? Ó igen, holnapra záport, zivatart mond. Szeretném én azt látni...

Kallódók

A lány vagonról vagonra vándorolt. Mindjárt indul a vonat, de neki még nem volt ülőhelye. Kicsit bosszús volt, hiszen csak arra várt, hogy bevackolhassa magát egy sarokba és zenét hallgatva elaludjon.
Végre talált egy fülkét, ahol csak hárman ültek: egy srác épp azt mesélte egy fiatalabb és egy idősebb nőnek, hogy a stadionban szokott futni, és legutóbb leesett a napszemüvege, ami így kettétört. A lány rákérdezett a szabad helyre, majd míg elpakolászott maga körül, nyugtázta, hogy ezek hárman bizonyára együtt vannak, hogy így társalognak. Amint kényelembe helyezte magát, elindította a zenelejátszóját és lehunyta a szemét, a vasúti szerelvény kigördült a pályaudvarról.
Pontosan akkor nézett fel, amikor a kalauznő megállt az ajtajukban. Le sem halkította a zenét, csak előkereste a diákigazolványát, amíg a nő ellenőrizte az ajtóban ülők jegyeit. A srác aludt. Világoskék trikója mintha pár számmal nagyobb lett volna a kelleténél. A lány csak most látta meg, hogy mezítláb van. A cipőit berakta az ülés alá. A másodperc töredékére kinyitotta szemeit, ránézett a kalauzra, majd visszacsukta. A nő értetlenül állt. Most akkor észre vette őt a fiú, vagy nem? A lány fél szemmel figyelte az eseményeket. A kalauz megérintette a srác karját, aki azonnal kihúzta füléből a fülhallgatókat és el kezdett keresgélni a zsebében. A lány próbálta megfejteni, hogy mi történik. A kalauz türelmetlen, kérdező-várakozó tekintete a fiúéba fúródott. Akin viszont semmilyen érzelem nem tükröződött. Csak kutatta a zsebeit, de nem talált bennük semmit. Beszélgettek is, de a lány nem hallotta, hogy miről - elnyomta a saját muzsikája. A fiú, kinek arca még mindig közömbös engedelmességet tükrözött, most a hátizsákja felé fordult. Olcsó, formátlan táska, valahogy illett hozzá. Kicipzárazta és egyesével kiemelgette a tartalmát: egy üres félliteres kólásüveg, egy üres műanyag kávés doboz, egy ízléstelen, krémszínű női táska, végül egy élénkpiros kapucnis-zsebes pulóver, amiből szintén nem került elő se jegy, se pénz, de még csak egy mobiltelefon sem. A lány alig észrevehetően kihúzta magát. Hunyorított, száját összeszorította - arra gondolt, most olyan lehet, mint egy vékony kis vonal. Nem mert körbe nézni, pedig égett a vágytól, hogy láthassa a többiek reakcióját. Most már tudta, hogy nincsenek együtt. Te jó ég, hogy is lehetnének! A fiú ártatlan szemekkel, de még mindig kifejezéstelen arccal nézett fel a kalauznőre és mondott neki valamit. A lányt elkapta az ideg: már rég ki kellett volna kapcsolnia a zenét, így az életben nem jön rá, mi a csuda folyik itt! Megnyomta a stop gombot. Éppen a kalauz beszélt:
- ...akkor kérek szépen egy papírt. Szükségem van egy igazolásra.
- Nincs nálam semmi - válaszolt a srác. Még egyszer megtapogatta zsebeit, majd száját lebiggyesztve, fejével nemet intett.
- Szeretném, ha a következő megállónál leszállna - a fiú bólintott, a kalauz elment.
A lány azt várta, hogy a srác most majd káromkodva, dühösen elkezd összepakolni, de nem. A srác csak visszadőlt aludni. A lány zavart volt. Nem értette. A srácon nem látott semmit. Egyszerűen mentes volt minden gondolatkinyilvánítástól.
A vonat megállt. A lány nem nézett ki az ablakon, de tudta, Ceglédnél járhattak. A kalauz visszatért a fiúért, aki csak ekkor kezdett el szedelőzködni. A nő sürgette, közölte, hogy a vonat csak rá vár, addig nem indulnak tovább, amíg ő is rajta van. A fiú pókerarca semmit sem változott. Az ajtóból még visszaszólt:
- Viszontlátásra, további kellemes utazást!
Dermedt csend. A szerelvény továbbgördült. A lány becsukta a szemeit, de még nem kapcsolta vissza a zenét. Várta, hogy a többiek hátha mondanak valamit az esetről. De továbbra se szólalt meg senki. Már éppen nyúlt volna a "lejátszás"-gomb felé...
- Pedig olyan jó szándékú volt. De tényleg beteg lehet - ez az idősebb nő volt.
- Én rögtön láttam rajta, hogy zizi.
- Én is gondoltam, ahogy megláttam, hogy mezítláb ücsörög.
- Én ahogy beléptem... szóval rögtön el kezdte mesélni az élettörténetét.
- Ami lehet nem is volt igaz.
- Nem tudom, lehet. Főleg, ha tényleg skizofrén, ahogy mondta.
- Én csak azt nem értem, hogy hogy engedhették le egyedül? Nem kellett volna értesíteni a rendőrséget? Ráadásul már a pszichiátriát is bezárták. És hova tűnnek a betegek? Elkallódnak. Nem segít nekik senki. Pedig szükségük lenne a segítségre...
A lány visszakapcsolta a zenét: a továbbiakban már csak politizáltak az utastársak. Elgondolkodott. Tényleg beteg lett volna a srác? Végülis a kinézete ezt sugallta. Kicsit elveszettnek tűnt, de olyannak, akit ez különösebben nem izgat. De tényleg ilyen tudatosan közölte volna a többiekkel, hogy márpedig ő skizo?
Jó, tegyük fel, hogy az. De tényleg, mi lesz most vele? Nem volt nála semmi. Hova megy majd? És az a női táska? Csupa-csupa megválaszolatlan kérdés. Talán segítő kezekre talál majd és nem fog teljesen eltűnni.
De mi van, ha mégis?

Az első negyedik nap

Következzék hát egy rövidke beszámoló első Szigetes élményemről.

Reggel 8-kor indultam fel (ahogy szoktam: rögtön a pesti buszra szálltam fel, de Kecskeméten átváltottam vonatra), úgy volt, hogy a Nyugatiban találkozok Mesivel. A vicc kedvéért, amíg vártam rá, összefutottam egy kisebb menedékes társasággal: éppen fórumtalálkozó volt. Kaptam egy gyors és enyhe fejmosást, hogy már 3 hónapja a tájukra se néztem, de nem tehetek róla, ami nem megy, azt ne erőltessük.
Mesi csak pár percet késett, de rögtön vitt nézelődni. Vettünk neki ruhákat, még többet próbáltunk (igen, én is, hiába vettem rosszul az akadályokat - hülye hátfájás), de még cipőt is néztünk. Persze először vittünk kaját Phaedrának. Szegény nagyon ki van már fáradva; de végre Somával is lepacsiztunk idén.
Sacc/kb pont 3-kor álltunk be a kapukhoz. Számomra meglepően gyorsan bejutottunk.

The Subways
A hídon futottunk át, mikor meghallottam a kezdő dallamokat. Az első egy-két számról biztosan lemaradtunk, de az élmény hatalmas volt. Fényes nappal, kora délután olyan hangulatot teremtettek, hogy ihajj! Billy állandóan biztatta a közönséget, amit csak tudott, azt magyarul mondta. Charlotte-ban hihetetlen energia lakozik, és valami tünemény. Sőt, idézném az egyik mögöttünk álló srácot:

"Olyan, mint egy kis sütemény. Igen, mint egy sütemény. Egy kis minyon!"

Mindenki táncolt, ugrált, nevetett, énekelt, üvöltött - Billynek köszönhetően heves köhögőrohamot kaptam, de hosszútávon jól jött: azóta újra tudok énekelni. Bebizonyítottuk, hogy "we are fucking crazy", ráadásul 10-es skálán 10-es osztályzatot kaptunk, miután Charlotte 9-es ítéletére hatalmas fújjogásban tört ki a nép. :D
Az utolsó dal természetesen a Rock & Roll Queen volt (ahhoz képest, hogy honnan indultunk, eddigre már a másfeledik sorban tomboltunk), ami egy negyedórás záróperformansszá fejlődött: Billy lerakta a gitárt és kifutott a színpadról, hogy a közönség literally a tenyerén hordozza, a németektől elvette a zászlójukat és helyettük lengette, nagyon jó fej volt. Közben Josh és Charlotte lankadatlanul tolták nekünk a bizsergető, feszültséggel teli csodálatosságot. Az élvezethez nem is kell más, csak egy dob, meg egy basszusgitár... :)

Editors
Egy üdítővételnyi szünet után visszaálltunk a nagyszínpad elé. Az egyik kedvenc momentumom az volt, amikor a kivetítőn megjelent egy tábla a közönségből: "I WOULD BE 'GAY' FOR YOU".
Tomnak isteni hangja van, és látványosan fürdik a sikerben és a népszerűségben. Chris elég magának valónak tűnt, de még így is látszott rajta, hogy azt csinálja, amit szeret. Russellnek tök jó volt a pólója. :) Edbe meg kicsit beleszerettünk. Olyan aranyos volt: mintha végig számolt volna dobolás közben. :P

Klaxons
Miután meglátogattuk a Hungarikum falunál Mesi csoporttársait, vettünk hagymás-zsíros kenyeret és rohantunk vissza erre az újabb csodálatra. Ők is olyanok, akik már első hallásra elbűvöltek, de így élőben megint csak wááááá! :)
Fura srácok ezek: mind teljesen máshogy néz ki, de mindről süt a jó szándék. :D Jamie ezzel az inggel... James meg, mint egy kamasz, aki szeretné magát nagyon komolyan vetetni. Jaj, nagyon aranyos srácok ezek, baromi jó zenével. Tessék hallgatni!

Neo
Azt hittem itt jött a kis szünet, amikor úgy gondoltuk, hogy most táncolnánk egy nagyot a jóféle magyar muzsikára. A sátorba belépve elámultam, hogy milyen profi a hatása már pakolás közben is a színpadképnek. Na meg persze azon, hogy ez a Péter ez hogy tud már felöltözni. Oké, színpadra ilyen kaliberű emberek kellenek, de amúgy borzadály. Sőt, most Enikő is csatlakozott hozzá, pedig ő mindig olyan szép és csinos. :(
És akkor az első negatív technikai tapasztalatunk: mi (értsd: all of közönség) szóltunk a felkonferálásnál, hogy egy büdös szót nem lehet érteni a mikrofonból, de különösebben nem hatottunk meg senkit. A lábdob ráadásul konkrétan az agyunkat próbálta kinyomni a fülünkön keresztül. Nem akartuk feladni: a második szám után az első sor közepéből hátrább masíroztunk vagy tízzel. De az érzés ugyanaz. Nagyon nem jött át a szokásos hangulat, még vártunk pár dalt, aztán leléptünk.

Manic Street Preachers
Vicces, hogy "főműsoridőben" volt az a zene, amit inkább egy hintaágyban pihenve, ölelő karok között szeretne az ember hallgatni.
Úgyhogy átmentünk az mr2-színpadhoz, ahol megtudtuk ismét, hogy "a szépség csak egy hideg láng", illetve, hogy Boriék még mindig jók.
Ezután jött egy kis bolyongás: kisebb tömegverekedés, ásványvízszerzés, kürtőskalács-majszolás. Aztán...

Placebo
Itt már konkrétan bűntudatom volt, mert nagyon-nagyon-nagyon fájt a hátam, és szar volt, hogy az én kialvatlanságom miatt Mesinek is elrontom a kedvét.
Egyébként itt is azt tudom mondani, hogy hiába volt jó a zene, szerettem volna ülve hallgatni, mert táncolni rá amúgy sem volt nagyon kedve senkinek.

Ezután mi is volt... Ja igen, pihentünk vagy egy órát, játszottunk a fényképezőgéppel, és majd megszakadtunk a röhögéstől. Idióta kislányok voltunk tehát.
Elnéztünk egy "csuda klassz" sátorba, ahonnan csak udvariasságból nem menekültem sikítva. Meg voltunk a Blues Kocsmába, ahol én állva pihentem (egészen addig, amíg egy hatalmas állat erőből bokán nem rúgott...), Mesi pedig kiélte táncszeretetét.
Utána rájöttünk, hogy Jamie Winchester egészen jó, majd haluztam kicsit, ami rosszul esett, aztán felháborodtam a TheKOLIN-on (és/vagy a közönségén), de lehet csak azért mert addigra már nyűgös voltam. De nem. Mindegy.

Elfáradtam. Majd folytatom. Vagy nem. Ennyiiii.

Vonaton

A lány az egyik első vagonba szállt fel, hogy biztosan legyen helye egy nem dohányzó fülkében. Előző este már úgyis dohányzott eleget - passzívan. Egy idősebb nő a lábát feltéve a szemben lévő ülésre olvasott, de a lány megzavarta és beült mellé.
Rendezkedett: először lerakta a farmerkabátját, amit nagyon kár volt magával hoznia, elvégre hajnalban sem volt rá szüksége (még jó, hogy nem hordozta magával). Csak azt érte el, hogy a frissen mosott ruhadarabot sikeresen leejtette az állomás csikkel teli, büdös kövezetére. Mindegy. Lerakta a táskáit, leült az ablak mellé. Ellenőrizte, hogy biztosan mindene megvan-e még. Fényképezőgép a helyén - ezt is kár volt, egyáltalán nem használta. Apróságok megvannak. Pénztárca: minden stimmel, a vonatjegy is megvan, holott előző délután majdnem kidobta, mert elfelejtette egy röpke pillanatra, hogy menettérti. A kis asztalkára kirakta a telefonját és az uzsonnáját, a csuklóin hordott dolgokat pedig berakta a kisebb táskájának a kisebb zsebébe.
Közben egy srác is csatlakozott melléjük, aki nem köszönt, nem kérdezett, viszont zenét hallgatott és piros tollal rajzolt végig az úton. Na, de ez nem az ő története. Szóval a lány kivette a nagyobb táskájából a Meggyőző érvek '80-as kiadású, legalább egyszer újrakötött, könyvtári példányát, kinyitotta, a könyvjelzőt berakta leghátulra, majd a lapokat lesimítva az ölébe fektette a könyvet. Kinyitotta a még forró csirkeburger dobozát, majd óvatosan kézbe vette. Hozzákezdett az ételhez és a következő fejezethez.
A lány, bár alapvetően egészen bájos, amiért olyan kis esetlen tud lenni (kommentekkel cáfolható vagy megerősíthető az állítás bármely eleme), viszont határozottan nem az, amikor ekkora étekkel tömi a fejét. Mégis, az olvasmányából a következő jelenet zökkentette ki:

Egy eléggé alulöltözött srác haladt el a fülke előtt, de az ajtóban megtorpant.
"Jó étvágyat bébi!"
A lány lassan felemelte a fejét, nagy nehezen összerakta, hogy most hozzá beszélnek.
"Van telefonszámod?"
A lánynak ingere lett volna rápillantania az asztalkán heverő készülékre, de inkább csak nagyon lassan nemet intett a fejével.
"És barátod?"
Hősnőnk nem is gondolkodott, csak hevesen bólogatott.
"Csinos vagy!"
Ekkor már az idősebb nő hajtotta el a vakmerő ifjút, hogy ne zavarja az utazóközönséget.

A lányt különösebben nem kavarta fel az eset, csak azon gondolkodott el, hogy vajon mióta tök mindegy, hogy az ember lánya milyen stílusban étkezik. Fejben csak vállat rántott és visszatért Austen történetéhez. Egy jó félórával később azonban (ekkorra már végzett az étkezéssel, és egy újabb fiatal hölggyel bővült a "társaság") a bárdolatlan visszafelé is elment fülkéjük előtt, ám most csak füttyszót és vigyort engedett meg magának.
A lány megcsóválta a fejét és ráhajtotta kezére a könyvet. Elmosolyodott. Rájött, hogy ezzel semmi baj sincsen. Sőt. Ez csak egyet jelenthet:

Minden rendben van. Újra.

Ui.: A hét "mondását" nem biztos, hogy le kellene közölnöm, de hogy biztosan ne sértsek túl sok személyiségi jogot (bár én voltam az egyetlen tanú, szerintem), nevezzük az illetőt "N-nek". Szóval N folytatta le ezt a megállapításos minimonológot, amiből kiemelnék egy részletet (ha nem is szó szerint), ami megmosolyogtatott, de nem feleltem rá érdemben semmit:

"...Egyszerűen nem. Én képtelen vagyok mással együtt aludni. Soha, senkivel sem tudtam úgy rendesen. Inkább a különágy. Nem tudom. Egyszerűen... nem, nem tudom. Soha... Vagy várj. Egyszer. Egyszer sikerült. Tudod kivel? Aki a férjem lesz. Érzem, hogy ha lesz, akkor ő. Egyszer kénytelenek voltunk osztozni egy hálózsákon, de sikerült együtt aludnunk. Lehet, hogy az lesz az igazi szerelmem, akivel együtt tudok majd aludni?"