Vonaton

A lány az egyik első vagonba szállt fel, hogy biztosan legyen helye egy nem dohányzó fülkében. Előző este már úgyis dohányzott eleget - passzívan. Egy idősebb nő a lábát feltéve a szemben lévő ülésre olvasott, de a lány megzavarta és beült mellé.
Rendezkedett: először lerakta a farmerkabátját, amit nagyon kár volt magával hoznia, elvégre hajnalban sem volt rá szüksége (még jó, hogy nem hordozta magával). Csak azt érte el, hogy a frissen mosott ruhadarabot sikeresen leejtette az állomás csikkel teli, büdös kövezetére. Mindegy. Lerakta a táskáit, leült az ablak mellé. Ellenőrizte, hogy biztosan mindene megvan-e még. Fényképezőgép a helyén - ezt is kár volt, egyáltalán nem használta. Apróságok megvannak. Pénztárca: minden stimmel, a vonatjegy is megvan, holott előző délután majdnem kidobta, mert elfelejtette egy röpke pillanatra, hogy menettérti. A kis asztalkára kirakta a telefonját és az uzsonnáját, a csuklóin hordott dolgokat pedig berakta a kisebb táskájának a kisebb zsebébe.
Közben egy srác is csatlakozott melléjük, aki nem köszönt, nem kérdezett, viszont zenét hallgatott és piros tollal rajzolt végig az úton. Na, de ez nem az ő története. Szóval a lány kivette a nagyobb táskájából a Meggyőző érvek '80-as kiadású, legalább egyszer újrakötött, könyvtári példányát, kinyitotta, a könyvjelzőt berakta leghátulra, majd a lapokat lesimítva az ölébe fektette a könyvet. Kinyitotta a még forró csirkeburger dobozát, majd óvatosan kézbe vette. Hozzákezdett az ételhez és a következő fejezethez.
A lány, bár alapvetően egészen bájos, amiért olyan kis esetlen tud lenni (kommentekkel cáfolható vagy megerősíthető az állítás bármely eleme), viszont határozottan nem az, amikor ekkora étekkel tömi a fejét. Mégis, az olvasmányából a következő jelenet zökkentette ki:

Egy eléggé alulöltözött srác haladt el a fülke előtt, de az ajtóban megtorpant.
"Jó étvágyat bébi!"
A lány lassan felemelte a fejét, nagy nehezen összerakta, hogy most hozzá beszélnek.
"Van telefonszámod?"
A lánynak ingere lett volna rápillantania az asztalkán heverő készülékre, de inkább csak nagyon lassan nemet intett a fejével.
"És barátod?"
Hősnőnk nem is gondolkodott, csak hevesen bólogatott.
"Csinos vagy!"
Ekkor már az idősebb nő hajtotta el a vakmerő ifjút, hogy ne zavarja az utazóközönséget.

A lányt különösebben nem kavarta fel az eset, csak azon gondolkodott el, hogy vajon mióta tök mindegy, hogy az ember lánya milyen stílusban étkezik. Fejben csak vállat rántott és visszatért Austen történetéhez. Egy jó félórával később azonban (ekkorra már végzett az étkezéssel, és egy újabb fiatal hölggyel bővült a "társaság") a bárdolatlan visszafelé is elment fülkéjük előtt, ám most csak füttyszót és vigyort engedett meg magának.
A lány megcsóválta a fejét és ráhajtotta kezére a könyvet. Elmosolyodott. Rájött, hogy ezzel semmi baj sincsen. Sőt. Ez csak egyet jelenthet:

Minden rendben van. Újra.

Ui.: A hét "mondását" nem biztos, hogy le kellene közölnöm, de hogy biztosan ne sértsek túl sok személyiségi jogot (bár én voltam az egyetlen tanú, szerintem), nevezzük az illetőt "N-nek". Szóval N folytatta le ezt a megállapításos minimonológot, amiből kiemelnék egy részletet (ha nem is szó szerint), ami megmosolyogtatott, de nem feleltem rá érdemben semmit:

"...Egyszerűen nem. Én képtelen vagyok mással együtt aludni. Soha, senkivel sem tudtam úgy rendesen. Inkább a különágy. Nem tudom. Egyszerűen... nem, nem tudom. Soha... Vagy várj. Egyszer. Egyszer sikerült. Tudod kivel? Aki a férjem lesz. Érzem, hogy ha lesz, akkor ő. Egyszer kénytelenek voltunk osztozni egy hálózsákon, de sikerült együtt aludnunk. Lehet, hogy az lesz az igazi szerelmem, akivel együtt tudok majd aludni?"