Lányok

Szerencsére még azelőtt megtalálta a keresett fülkét, hogy végighallgatta volna a dalt.

"We were such terrible liars".

- Megfigyelted, hogy mindig akkor van a legmelegebb, amikor Szegedre megyünk?
- Igen. Gyűlölöm azt a várost.

¤

- Nahát, már ennyi az idő? Meddig voltunk bent?
- Hát, legalább egy órát elfetrengtünk.
- Úrinő nem fetreng, csak ül!
- És fetreng.

¤

A konyha tompa napfényben úszott. Az asztal szinte üres, alig volt rajta több dolog egy terítőnél. A mosogatógép csak nemrég járt le, a poharak még melegek voltak. Phaedra próbálta őket lehűteni.
- Csak lassan! - kérte Emily.
- Mi az, hogy lassan?
Közben előkerült egy zacskó citrom, meg a fagyasztóból egy üveg, alig fél órával ezelőtt berakott enyhén szénsavas ásványvíz. Dorothy megállapította, hogy persze cukor nem volt otthon, de arra nem is volt szükségük. Szerették a citrom savas ízét. Amíg Phaedra elkészítette magának a saját, extra különleges limonádéját, a többiek leültek az asztal két végére. Mikor végzett, Emily elé tolta a kést és a vágódeszkát. Először Dorothy-ét csinálta meg, de a hatalmas citrommal nehezen bánt el - a kés mellett egy kanál volt csak segítségére.
- Ennek tényleg nincs magja. Génmanipulált! Egyébként biztosan nincs itthon rendes citromfacsaró? - meg sem várta a választ, már tette is hozzá: - Oké, tudom: hülye kérdés.
Már a boltban is megkapta ezt a lesújtó tekintetet, amikor jég után érdeklődött.
Csöndesen üldögéltek, kavargatták frissítőjüket. Emily elvigyorodott:
- Azért figyelitek: most, hogy semmilyen telekommunikációs eszköz nem működik, a konyhában ültük körül az asztalt. Ilyet még soha nem csináltunk.
- Ugyan már, én simán itt ültem volna le amúgy is - felelt rá Phaedra.
- Akkor is, ha közben bent is tévézhetnénk? Na ne már! - nevetett Emily.
Csak egy mosolygást kapott válaszul, majd Phaedra felélénkülve megjegyezte, hogy épp itt az ideje a cigarettának.
- Akár meg is tehetjük - mondta Dorothy.
- Na és Ön, kisasszony? 0,1-es Dunhill. A kedvence. Vagyis ez fehér, új - fordult Emily-hez csábító hangnemben, mire az csak mosolyogva-pislogva vonogatta a vállát.
- Igazából éppen valamelyik nap jutott eszembe, hogy milyen rég nem, és még csak nem is hiányzik. Még most sem értem, miért okoz függőséget. Gondoltam is, hogy ez megmarad azokra az esetekre, ha véletlen találkozunk.
- Hát jó, akkor hozom! Meg egy öngyújtót is keresni kellene... - halkult el a hangja, ahogy kilépett a folyosóra.
- Az van a táskámban! - kiáltott utána Dorothy.
- Sőt, még lehet nálam is. Vagy lehet a másikban hagytam... - dünnyögött magában Emily.
Phaedra visszaült, Emily felbontotta a vadonatúj csomagot, mindenkinek osztott egy szálat. A gyújtót Phaedra adta körbe.
- Bírom, hogy Emily úgy dohányzik, mint egy pasi - kiáltott fel Phaedra.
- Mi van? - morogta a lány, miután első döbbenete miatt nem gyújtotta meg saját szálát rendesen.
- Úgy tartod, úgy gyújtod meg. Pont, mint egy pasi. Pedig ezerszer mutattam már.
- Biztos mert csak apámat láttam dohányozni, azért. Anyu olyan korán leszokott, hogy szinte nem is emlékszem rá. Egyébként szerintem mindig máshogy csinálom - felelte durcás, "hagyjálbékén"-tekintettel.
- Viszont jól állna neked egy szipka. Meg nekem is.
- Na mer' mé'? - Emily arra gondolt, hogy az pedig biztosan nem pasis.
- Mert úgy emeled a szádhoz. Milyen csinik lennénk. És akkor olyanok lehetnénk, mint a...
- Jaj, ne már, az melyik? Pont ő? - jajdult fel Dorothy.
- Az nem jó, mert annak a csajnak túl eklektikus a stílusa, mi viszont... - kezdte Emily.
- Jajnemár! Annak a csajnak nincs is stílusa! - kérte ki magának Phaedra.
- Hát... ez a stílusa, hogy nincs neki. Vagy izé. Lényeg, hogy mi viszont... - Emily nem tudta befejezni a mondatot, helyette mutogatott: kezével a feje fölött hadonászott, plusz érthetetlen hullámokat rajzolt a levegőbe. Ő sem értette, tényleg. - Jut eszembe Dorothy, első vagy második héten megyünk a kalapos nénimhez megnézni, hogy mije van neki!
Fejcsóválás.
- Egyébként még mindig olyan filmszerű ez a konyhában limonádézás, aztán dohányzás - Emily lelkesedése szinte gyermeki volt. - Meg is fogom írni!

¤

- Na jól van, én megyek! - állt fel az asztaltól Dorothy.
- Máris? - kérdezte Emily. - Mi mikor is találkozunk a többiekkel? - fordult Phaedra felé.
- Hétkor. Na, de integessük el ezt a lányt. Kéne egy zsebkendő.
Emily előhalászta zsebéből a szemüvegtisztítóját jobb híján.
- Au revoir kisasszony! Aztán le ne késd a vonatot!
- Ééén? Hát olyan vagyok én? - kérdezte nevetve Dorothy.
- Ááá, a legkevésbé sem! - mosolyogtak a többiek.

¤

- ...jó, hát tudod, ahogy szoktuk: Te beszélsz arról, én meg erről. Úgyis megértjük egymást!
Miközben a találkozó helyszínét képező pad felé tartottak, Phaedra végre kiélhette az új kedvenc témájáról való csevegés iránti vágyát. Megérdemelték ezt már mindketten. Emily örült, hogy Phaedra végre boldog. Ahogy annak is, hogy tulajdonképpen ő is az. A beszélgetés az álmokra terelődött - persze nem túl nagy kitérő volt ez az előzőekhez képest. Emily-nek nemrég volt egy rá nagy hatással lévő álma. Igazából nem emlékezett rá, csak nagy -sőt, hatalmas - körvonalakban, de a kulcsjelenet mégis szinte beleégett az agyába. Csak a naplójának mesélte el eddig.
- Na, mi volt az az álom?
- Aj, de most mondjam el?
- Miért ne mondanád?
- De... Persze, úgy sem fog megtörténni.
Így hát elmesélte, amennyire csak tudta. Bár Phaedra közben nem figyelt rá. Tulajdonképpen nem is reagált igazán, csak mosolygott és helyeslően hümmögött. Látszott, hogy teljesen máshol járnak a gondolatai. De Emily nem haragudott, inkább egyfajta szeretethullám öntötte el: pontosan tudta, hogy mi játszódik le a másik fejében, és tökéletesen megértette barátnőjét, hiszen ismerte ezt az érzést.

¤

Korán besötétedett. Fáztak, hazamentek. Kikönyököltek egy-egy ablakba, hogy érezzék a friss levegőt, és figyeljék a közeledő villámokat. Közben zenét hallgattak. Beszélgettek, de csak röviden, nagy-nagy, de jóleső csendeket tartva.
- Mutass már Hangmást nekem!
- Azt amelyik a csengőhangom, vagy azt, ami az ébresztőzeném volt, vagy azt, amelyik a kedvencem?
- Mindet. Hát nem ráérünk?
Emily mosolyogva váltott, majd megjegyezte: - Ezt egyébként még anyu is szereti.
A harmadik dalt az ő gyakran meg nem értett lelkesedésével vezette elő:
- És ez vagyok én! Annyira szó szerint én vagyok, hogy apa mindig irodának hívja a szobámat. Ahol ugye bár tök egyedül vagyok. Főleg éjjelente. Na de akkor aztán tényleg. Na és a szöveg többi része is... Ez én vagyok.

Közben odaért a vihar. Megszomjaztak, teát főztek. Angol fekete teát, citrusos ízesítéssel. Egy-egy fotelt az ablak alá húztak, bevackolták magukat a bögréikkel. A tetőablakot nyitva hagyták: az eső aprócska cseppekben hullott a lábaikra. Emily egyfolytában énekelt. Néha Phaedra is besegített pár sorral, versszakkal. Az egyik után Emily nevetve mesélte:
- És ezt elakartam ott énekelni. Mármint: ha valamit, akkor ezt. Csak bátorságom se volt, illetve az egyszeri alkalomhoz minden kívánt körülménynek adottnak kellett volna lennie. Biztosra akartam menni. Egyébként szörnyű a hangom.
- Én szeretem a hangodat.
- Jóóó, de ez a fejhang a végén nekem is érdekes volt. Még belülről is rossz volt.
- Szerintem nem. Illett a hangulathoz.

¤

Hazafelé már nem volt társasága. Belefeledkezett a zenébe, de közben egy könyvet is a kezébe vett. A regénnyel haladt rendesen, a dalok is követték egymást szépen halkan, mégsem figyelt igazán semmire. Arra gondolt, amit elalvás előtt sikerült kikövetkeztetnie. Megállapítása helyes volt, ehhez kétség sem férhetett. Viszont akkor sok a kérdés. A megoldásra gondolt. Egészen csiszolt már. Csaknem tökéletes. Mert megteheti. Meg is kell tennie.
A naplemente gyönyörű volt. Ezt szerette a legjobban a vonatozásban: a pusztában haladva minden természeti csodát jól ki lehet élvezni. Ma a narancssárgának egy teljesen új árnyalatát kapta ajándékul. A dalszövegeket elkezdte maga elé suttogni. A többi utas? Mintha ott sem lettek volna.