Eleve rossz úgy ébredni, hogy percekig azon tanakodsz, hogy valóság vagy álom? És nem nyugodsz meg rögtön, hiába csak az utóbbi. Mert lehetne igaz is. Tudod, hogy nem. De lehetne. Épp ez zavar téged, ez a lehetőség. Nem akarod. Bár ne érdekelne.
Az is érdekes, hogy hány szálon tudsz gondolkodni egyszerre. Hiszen közben ott zakatol a fejedben, hogy "es ist vorbei, vorbei, vorbei", próbálod felidézni a XX. század első felében dolgozó magyar rendezők rövid pályaképét, kétségbeesetten kutatod elméd mélyén az éppen aktuális művészetfilozófia lényegét, de már nyílik is a szád, és csukott szemmel magad elé suttogod: "now, it's decision time, which one will stay, which one will say goodbye".
Te is utálod, amikor olvasol, tudod, hogy koncentrálnod kellene, de csak és kizárólag egy teljesen más dolog jár az eszedben, amit sehogyan sem tudsz onnan kiirtani? Elárulom, ez vizsgaidőszakban nem túl praktikus... Persze a hatékony felkészülés miatt semmi kedved visszamenni az egyetemi városba. Persze ha már visszamész, akkor a te vonatod késik húsz percet, hiába volt reggel nyolckor a felsővezeték-szakadás. Hiába gondolod úgy, hogy akkor a sima vonattal mész, nem város be az IC-t, a sima vonat valamiért úgy dönt, hogy bevárja a másikat, holott ezelőtt ilyen sose volt. Akkor meg már inkább visszamész a -5/10 fokba járkálni. Ja, mert a váróban nagyon büdös van és nem bírod öt percnél tovább. Olyan melankolikus az egész. Pláne amikor végre meghallod a jellegzetes IC-t beharangozó dallamot, és csak lassan, nagyon lassan közelíted meg.
Az is érdekes, hogy hány szálon tudsz gondolkodni egyszerre. Hiszen közben ott zakatol a fejedben, hogy "es ist vorbei, vorbei, vorbei", próbálod felidézni a XX. század első felében dolgozó magyar rendezők rövid pályaképét, kétségbeesetten kutatod elméd mélyén az éppen aktuális művészetfilozófia lényegét, de már nyílik is a szád, és csukott szemmel magad elé suttogod: "now, it's decision time, which one will stay, which one will say goodbye".
Te is utálod, amikor olvasol, tudod, hogy koncentrálnod kellene, de csak és kizárólag egy teljesen más dolog jár az eszedben, amit sehogyan sem tudsz onnan kiirtani? Elárulom, ez vizsgaidőszakban nem túl praktikus... Persze a hatékony felkészülés miatt semmi kedved visszamenni az egyetemi városba. Persze ha már visszamész, akkor a te vonatod késik húsz percet, hiába volt reggel nyolckor a felsővezeték-szakadás. Hiába gondolod úgy, hogy akkor a sima vonattal mész, nem város be az IC-t, a sima vonat valamiért úgy dönt, hogy bevárja a másikat, holott ezelőtt ilyen sose volt. Akkor meg már inkább visszamész a -5/10 fokba járkálni. Ja, mert a váróban nagyon büdös van és nem bírod öt percnél tovább. Olyan melankolikus az egész. Pláne amikor végre meghallod a jellegzetes IC-t beharangozó dallamot, és csak lassan, nagyon lassan közelíted meg.
Love of mine some day you will die
FIGYELEM, FIGYELEM,
But I'll be close behind
KISKUN INTERCITY ÉRKEZIK
I'll follow you into the dark
JOBBRA, A HARMADIK VÁGÁNYRA
No blinding light or tunnels to gates of white
AZ ELSŐ HÁROM KOCSIBAN UTAZHATNAK
Just our hands clasped so tight
INTERCITY PÓTJEGY ÉS HELYJEGY NÉLKÜL
Waiting for the hint of a spark
A VÁGÁNY MELLETT KÉRJÜK VIGYÁZZANAK
De a könyv, amit olvasol, az valami csodálatos. Roppant rideg, kegyetlenül kívülálló, de akkor is meg kell szakadnia a szívnek.
Hogy van az, hogy akármennyire is nem érzek semmit a város iránt, mégis valami megkönnyebbülést érzek, amikor a vonatról leszállok és megpillantom a dómot? Ráadásul ahogy a vonat lépcsőjén álltam, megszólalt egy lelkemnek kedves, rég nem hallott dal (őszintén: sose tudtam eldönteni, hogy női vagy férfi az énekhang). Hazáig sacc/kb végig pozitív-vidám dalok szóltak. (Just Say Yes, meg Franz Ferdinandok.) Nem is értettem.
Délelőtt rám lett telefonálva, hogy így leszek-e. Mondom leszek. Ehhez képest a lakás tök üres volt, de a fűtés persze nem volt eléggé levéve. De most miért akadjak ki? Szellőztettem, fűtöttem. Ittam egy jó málnás-cranberry-s teát, ettem házi májasos zsömlét. Közben olvastam. Természetesen nem azt, amit kellett volna. A fejem zsongott, gondoltam lefoglalom az agysejtjeimet, de sajnos nem volt nálam semmi, amivel hangolni lehetett volna, az abszolút hallásom sem nőtt ki útközben, de a remek hangszer annyira nem volt a topon, hogy bántotta a fülemet, így sajnos hagytam a francba. Pedig még körmöt is vágtam. De mindegy, majd februárban rágyúrunk. Kíváncsi vagyok, mennyi időbe fog telni az az újabb négy akkord. Meg hogy jutok-e majd tovább. Persze most ezzel sem kellene foglalkoznom.
A fejem viszont még mindig fájt. Lefürödtem, nem lett jobb. Lefeküdtem, hogy akkor majd alszok és korán kelek. Hát persze. Nem voltam eléggé kifáradva, az agyam tovább zsibbadt, reggel szenvedve ébredtem, hiába olvastam, semmi, de semmi nem jutott el az agyamig és...
Hát igen. Az eredménye meglett. Nem mintha veszni látszana minden, de azért rendesen megijedtem. Megfigyeltétek már, hogy többnyire azok a dolgok nem sikerülnek, amiket biztosra veszek? Szerintetek kár volt kijelenteni, hogy ősztől nem leszek tovább az SZTE diákja?
Persze pontosan sem fogalmazok. Hiszen csak azt kértem, hogy szurkoljatok, hogy vidáman és minél előbb érjek haza. Ezek pedig teljesültek is. :D
Anyu rendes volt. Nem is a nettől akart eltiltani, hanem az éjfél előtti alvásra akart ráparancsolni. :) Mostanában rendszeresen ágyban vagyok fél 1-re, úgyhogy fokozatosan haladok a jó irányba. Kár, hogy ez többnyire a szemem fájása miatt van, és sajnos nem vagyok elég fáradt ahhoz, hogy rögtön elaludjak, így... igen, Csobi megmondta mi a betegségem: insomnia sokatgondolkodusz. :)
Ma elkísértem anyut kezelésre (olyan két évente szokott neki elrendelni az orvos egy három hetes -tornás-masszírozós-gyógyfürdős-nemtommilyenes kezelést a reumájára), és be lettem fizetve úszkálni, meg egy fél órás masszírozásra.
Anyu leültetett egy pontba, hogy akkor itt elválunk, majd egyszer csak összefutunk, menjek, amerre jónak látom (meg amerre lehet, hehe). Üldögélés közben arra gondoltam, hogy oké, jó ez, de itt vagyok egy törülközővel körbetekerve, és igaz, hogy a falak sárgák, nem zöldek, de itt is mindenki fehérben járt-kelt, itt is jellegzetes szag van (csak itt ugye a gyógyvíztől), szóval az egész olyan, mint egy kórház. (Fogalmam sincs mi bajom van a kórházakkal, mert oké, hogy születésem után az első pillanatban egy kis sárgasággal kezdtem és nem nagyon akartak hazaengedni, de azon kívül egyetlen egyszer tartózkodtam ott, mint beteg, akkor is max. másfél-két órát, amikor eltört a jobb kezem mutatóujjának első ujjperce és begipszeltek könyékig. De hát minden 8 éves így lesz először sztár a suliban.)
Egyszer csak egy szakállas bácsi jött, hogy bár még 20 perccel későbbre van időpontom, de ha elfogadom őt és nem ragaszkodom egy női masszőrhöz, akkor indulhatunk is. Kezeim feltartásával jeleztem, hogy nekem aztán tökmindegy. Azon mondjuk meglepődtem, hogy a lábam is kapott a jóból, de pont jól jött ki, mert reggel arra ébredtem, hogy fáj a bal bokám, és most szépen helyre lett rakva. :D Volt egy olyan sztereotípiám az eddig hallottak és tapasztaltak alapján, hogy ilyenkor csönd van, relaxálás van, bizalmas hangulat van. A terem ahol voltunk, ilyen függönyökkel elválasztott kis "box"-okból állt (tessék, kórház), és bár senki nem látott senkit, mégis ment a keresztbe csevej, szólt a rádió, szóval összességében jó volt a hangulat.
- Hm. Szokott idegeskedni?
- Előfordul... - de ezt így elcsukló hangon.
- Na, ez a stressz-csomó. Érzi?
- Ühümm - képtelen voltam kimondani, hogy nem lehet nem érezni, annyira fájt. :D
Mikor végeztünk, egy új Orsi kászálódott le az asztalról (jelentem, még most sem érzek semmi rosszat!), akivel közölve lett, hogy semmi baj nincs a hátával, csak itt-ott le vannak kicsit tapadva a dolgok (rögtön a soha fel nem használt beutalók jutottak eszembe, amikkel az iskolaorvos hajkurászott volna engem az ortopédiára, hehehe). Mondtam, hogy sokat ülök. Kérdezi, hogy számítógép? Mondom az. Hát de 2-3 óránként csak fel kéne onnan kelni mozogni egy kicsit. Meg pár havonta nem árthat egy ilyen átmasszírozás sem. És tényleg. Ez most nagyon bejött.
A heilwasserrel már más a helyzet. Mármint, maga a víz remek (elvileg negyed óránál többet nem kéne benne lenni egyhuzamban; én egy plusz órát ráhúztam), csak amikor az átlagéletkort nem mered meghatározni, mert 40 alatt négyen vagytok: te, meg egy kb 3 éves kislány a szüleivel. És 50 alatt is csak anyukád, meg még egy férfi a reumás tornacsoportból. :D Szóval amikor belibbensz az 50 kilóddal és az éppen csak több, mint 20 éveddel ilyen mindenféle tekintetek közé... na aaaaz zavaró. Főleg, ha konkrétan beülnek eléd másfél méterre és bámulnak. Majd miközben elslisszolsz, követnek a szemükkel, hogy merre mész. Nagyon durva. A medence utáni kilépést követő zuhanyt is szerettem volna eltussolni, de azért na. Túléltem. Még szerencse, hogy nem voltam végig egyedül.
Na és igen, ez meg a másik. Hogy egyedül nem jó vízben sem létezni. De ezt akkor most itt abba is fejezem. A mai németezésem is csak annyit haladt előre, hogy a fürdő tábláit és kiírásait fordítgattam. Nekem ez is haladás.
Oké, elvesztettem a fonalamat. Voltunk még pékségben (nem tudjuk, mikor ettünk utoljára ilyen finom kenyeret), meg én vezettem oda is, vissza is, meg gyönyörködtünk a táli naplementében és bántuk, hogy nincs fotómasinánk, hiába nem tudtuk volna szépen megörökíteni, és...
Jó éjt.
Hogy van az, hogy akármennyire is nem érzek semmit a város iránt, mégis valami megkönnyebbülést érzek, amikor a vonatról leszállok és megpillantom a dómot? Ráadásul ahogy a vonat lépcsőjén álltam, megszólalt egy lelkemnek kedves, rég nem hallott dal (őszintén: sose tudtam eldönteni, hogy női vagy férfi az énekhang). Hazáig sacc/kb végig pozitív-vidám dalok szóltak. (Just Say Yes, meg Franz Ferdinandok.) Nem is értettem.
Délelőtt rám lett telefonálva, hogy így leszek-e. Mondom leszek. Ehhez képest a lakás tök üres volt, de a fűtés persze nem volt eléggé levéve. De most miért akadjak ki? Szellőztettem, fűtöttem. Ittam egy jó málnás-cranberry-s teát, ettem házi májasos zsömlét. Közben olvastam. Természetesen nem azt, amit kellett volna. A fejem zsongott, gondoltam lefoglalom az agysejtjeimet, de sajnos nem volt nálam semmi, amivel hangolni lehetett volna, az abszolút hallásom sem nőtt ki útközben, de a remek hangszer annyira nem volt a topon, hogy bántotta a fülemet, így sajnos hagytam a francba. Pedig még körmöt is vágtam. De mindegy, majd februárban rágyúrunk. Kíváncsi vagyok, mennyi időbe fog telni az az újabb négy akkord. Meg hogy jutok-e majd tovább. Persze most ezzel sem kellene foglalkoznom.
A fejem viszont még mindig fájt. Lefürödtem, nem lett jobb. Lefeküdtem, hogy akkor majd alszok és korán kelek. Hát persze. Nem voltam eléggé kifáradva, az agyam tovább zsibbadt, reggel szenvedve ébredtem, hiába olvastam, semmi, de semmi nem jutott el az agyamig és...
Hát igen. Az eredménye meglett. Nem mintha veszni látszana minden, de azért rendesen megijedtem. Megfigyeltétek már, hogy többnyire azok a dolgok nem sikerülnek, amiket biztosra veszek? Szerintetek kár volt kijelenteni, hogy ősztől nem leszek tovább az SZTE diákja?
Persze pontosan sem fogalmazok. Hiszen csak azt kértem, hogy szurkoljatok, hogy vidáman és minél előbb érjek haza. Ezek pedig teljesültek is. :D
Anyu rendes volt. Nem is a nettől akart eltiltani, hanem az éjfél előtti alvásra akart ráparancsolni. :) Mostanában rendszeresen ágyban vagyok fél 1-re, úgyhogy fokozatosan haladok a jó irányba. Kár, hogy ez többnyire a szemem fájása miatt van, és sajnos nem vagyok elég fáradt ahhoz, hogy rögtön elaludjak, így... igen, Csobi megmondta mi a betegségem: insomnia sokatgondolkodusz. :)
Ma elkísértem anyut kezelésre (olyan két évente szokott neki elrendelni az orvos egy három hetes -tornás-masszírozós-gyógyfürdős-nemtommilyenes kezelést a reumájára), és be lettem fizetve úszkálni, meg egy fél órás masszírozásra.
Anyu leültetett egy pontba, hogy akkor itt elválunk, majd egyszer csak összefutunk, menjek, amerre jónak látom (meg amerre lehet, hehe). Üldögélés közben arra gondoltam, hogy oké, jó ez, de itt vagyok egy törülközővel körbetekerve, és igaz, hogy a falak sárgák, nem zöldek, de itt is mindenki fehérben járt-kelt, itt is jellegzetes szag van (csak itt ugye a gyógyvíztől), szóval az egész olyan, mint egy kórház. (Fogalmam sincs mi bajom van a kórházakkal, mert oké, hogy születésem után az első pillanatban egy kis sárgasággal kezdtem és nem nagyon akartak hazaengedni, de azon kívül egyetlen egyszer tartózkodtam ott, mint beteg, akkor is max. másfél-két órát, amikor eltört a jobb kezem mutatóujjának első ujjperce és begipszeltek könyékig. De hát minden 8 éves így lesz először sztár a suliban.)
Egyszer csak egy szakállas bácsi jött, hogy bár még 20 perccel későbbre van időpontom, de ha elfogadom őt és nem ragaszkodom egy női masszőrhöz, akkor indulhatunk is. Kezeim feltartásával jeleztem, hogy nekem aztán tökmindegy. Azon mondjuk meglepődtem, hogy a lábam is kapott a jóból, de pont jól jött ki, mert reggel arra ébredtem, hogy fáj a bal bokám, és most szépen helyre lett rakva. :D Volt egy olyan sztereotípiám az eddig hallottak és tapasztaltak alapján, hogy ilyenkor csönd van, relaxálás van, bizalmas hangulat van. A terem ahol voltunk, ilyen függönyökkel elválasztott kis "box"-okból állt (tessék, kórház), és bár senki nem látott senkit, mégis ment a keresztbe csevej, szólt a rádió, szóval összességében jó volt a hangulat.
- Hm. Szokott idegeskedni?
- Előfordul... - de ezt így elcsukló hangon.
- Na, ez a stressz-csomó. Érzi?
- Ühümm - képtelen voltam kimondani, hogy nem lehet nem érezni, annyira fájt. :D
Mikor végeztünk, egy új Orsi kászálódott le az asztalról (jelentem, még most sem érzek semmi rosszat!), akivel közölve lett, hogy semmi baj nincs a hátával, csak itt-ott le vannak kicsit tapadva a dolgok (rögtön a soha fel nem használt beutalók jutottak eszembe, amikkel az iskolaorvos hajkurászott volna engem az ortopédiára, hehehe). Mondtam, hogy sokat ülök. Kérdezi, hogy számítógép? Mondom az. Hát de 2-3 óránként csak fel kéne onnan kelni mozogni egy kicsit. Meg pár havonta nem árthat egy ilyen átmasszírozás sem. És tényleg. Ez most nagyon bejött.
A heilwasserrel már más a helyzet. Mármint, maga a víz remek (elvileg negyed óránál többet nem kéne benne lenni egyhuzamban; én egy plusz órát ráhúztam), csak amikor az átlagéletkort nem mered meghatározni, mert 40 alatt négyen vagytok: te, meg egy kb 3 éves kislány a szüleivel. És 50 alatt is csak anyukád, meg még egy férfi a reumás tornacsoportból. :D Szóval amikor belibbensz az 50 kilóddal és az éppen csak több, mint 20 éveddel ilyen mindenféle tekintetek közé... na aaaaz zavaró. Főleg, ha konkrétan beülnek eléd másfél méterre és bámulnak. Majd miközben elslisszolsz, követnek a szemükkel, hogy merre mész. Nagyon durva. A medence utáni kilépést követő zuhanyt is szerettem volna eltussolni, de azért na. Túléltem. Még szerencse, hogy nem voltam végig egyedül.
Na és igen, ez meg a másik. Hogy egyedül nem jó vízben sem létezni. De ezt akkor most itt abba is fejezem. A mai németezésem is csak annyit haladt előre, hogy a fürdő tábláit és kiírásait fordítgattam. Nekem ez is haladás.
Oké, elvesztettem a fonalamat. Voltunk még pékségben (nem tudjuk, mikor ettünk utoljára ilyen finom kenyeret), meg én vezettem oda is, vissza is, meg gyönyörködtünk a táli naplementében és bántuk, hogy nincs fotómasinánk, hiába nem tudtuk volna szépen megörökíteni, és...
Jó éjt.
