kedd, január 12, 2010

Copy-Paste

Elkezdett hiányozni a régi (nagyon eldugott) blogom, és úgy határoztam, hogy néhány kedvenc bejegyzésemet átemelem ide, az utókornak. Nekem érdekes visszaolvasni, újraértelmezni őket. Akinek nem, az meg majd átugorja. :)
Rögtön a legeslegkedvesebbel kezdeném. Ilyen, amikor dühös vagyok. (Pl. most, hehe.) Napra pontosan két éve történt, de csak csütörtökön lesz a publikálás évfordulója. Annyit változtattam, hogy a könnyebb átélhetőség kedvéért telepakoltam linkekkel. A bátraknak. :)

(Elő-ui.: nem tudom mi az a "kreatív tevékenység", amiről írok. Valaki emlékszik, mit műveltem?)




2008. január 12. 7:01- buszon, fél lábbal Pécsen

A tökéletes(en melankolikus) reggel receptje

Először is, meg kell tenni a megfelelő előkészületeket. Az előző pár este nem szabad túlzásba vinned az alvást. A legutolsó estére gyűjts magad mellé pár vállalkozó szelleműt, akik megpiszkálják a lelkivilágodat. Persze, legalább egyiküknek két lábbal kell beletipornia a tökéletes hatás érdekében. Ha ez megvan, legyél annyira ideges, hogy minden izmod álljon görcsbe, de ezt csak akkor vedd észre, amikor felállsz villanyt kapcsolni. Egy megfelelő eszközt állíts be ébresztőre: fél ötre. Készítsd ki zenelejátszó eszközödet válogatott finomságokkal rajta. Végül végezz egy utolsó kreatív tevékenységet, amit lehet másnap már nem fogsz olyan pozitívan értékelni, mint a cselekvés pillanatában. Ha mindennel megvagy, úgy hajnali egy körül feküdj le.

Ne álmodj! Pihenj!

Kötelességtudó biológiai órádnak köszönhetően ébredj fel magadtól. Nézz szét a sötét szobában. Állapítsd meg, hogy ugyanúgy néz ki minden, mint mikor lefeküdtél, még a sötétség mélysége sem változott. Gondolkozz el: mi történt előző este veled? Jó volt az neked? Mégis mit vártál ettől? Lesz ennek valami következménye? Ki fog felkelni helyetted megnézni, hogy mennyi az idő, hogy felesleges volt-e ébredezned, vagy már rég lekésted a járművet? Mire végig érsz a gondolatmenetben, meg fog szólalni az ismerős dallam, ami iszonyatosan halkan kezdődik, mégis valamilyen beidegződés következtében ez az egyetlen, amire elsőre felugraszt az ágyból.

Hát kelj fel, és birkózz meg a fényviszonyokkal: próbáld megkeresni a papucsodat. Érezd, hogy nagyon hideg van, szinte dideregsz. Állapodj meg magaddal: a didergés tényleg csak a hideg miatt van, eszedbe sincs feleslegesen rosszul lenni! Szedd össze a ruháidat, és halkan próbálj meg kibattyogni a fürdőszobába. Öltözz fel, moss fogat. Közben magadban dúdolgasd a Csalódott tizenéves kisfiú dalát. Menj vissza a szobádba, fejezd be a pakolást: csukott ajtó és villany szükségeltetik eme művelethez. Persze ne hagyd, hogy eluralkodjon rajtad a mindenről eszedbe jutott ideg. Vedd be a leszarom tablettát. Kész vagy? Irány a konyha!

Persze két körben. Nehogy a két táskával zajt csapj a lépcsőházban. Lent vagy? Kukkants be a spájzba! Vedd elő a nagy üveg epres Cappyt. Vedd tudomásul, hogy ez már egyik táskádba se fog beleférni, akármit is csinálsz. Kapd hát elő kedvenc Bailey’s-es poharadat, és tölts, majd igyál. Ismételd meg a töltést. Jöjj rá, hogy ez talán mégsem tesz olyan jót a gyomrodnak, mint vártad, ezért a fele elfogyasztása után rakd le a pultra. Állapítsd meg a pohár állapotát. Naná, hogy félig üres.

Negyed hat van. Mit csinálj a fennmaradó időben? Lapozd fel a Tallózót. Igen, amiben tegnap azt a remek interjút olvastad Csernus doktorral. De most keresd meg a Popper Péter könyvrészleteket. Fusd át. Áh, már el is telt újabb öt perc.

Sapka, sál, kabát, headset a nyakba, tessék elindítani a zenélő eszközt. Legyen mondjuk a… ó igen, a Mad World tökéletes lesz. Mire a dalnak vége etesd meg a macskát, zárd be az ajtót, és indulj a kapu felé. Ekkor meg fog szólalni fejedben a Something in the Way. Élvezd, ahogyan a kihalt utcán sétálsz, arcodat cirógatja a hideg szellő, a narancssárga fény nem bántja a szemed, körülötted mindenhol csak jég, és hó. No de nem az a szép, fehér, szívet melengető hótakaró, hanem a már félig felolvadt, kásás, sárral vegyült, mocskos valami, ami volt már jobb passzban is. A játszótéren áthaladva számváltás következik be: egy Oasis szám. Talán Masterplan a címe, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre remekül kezdődik. A hangulatot sikeresen megspékeli egy köztéri lámpa, amelyik akkor alszik ki, mikor elhaladsz mellette. Viszont alig húsz méterrel később egy hasonló, elhanyagolt lámpa gyullad ki melletted, viszont nem úgy, mint a többi, erős narancsfénnyel, hanem halovány, szinte pislákoló fehérrel. Agyad ezt valahogy úgy fogja értelmezni, hogy a remény hal meg utoljára, vagy mi.

Az elhagyatott buszmegálló meglepően száraz padján helyet foglalsz, miközben egy kellemes férfihang azt üvölti a fejedbe, hogy „legyen vörös!”. És ó igen, egy kicsit te is várod már a hajnalt. A csodás színeket, miegymást. Úgyis ritkán látsz napfelkeltét, pedig nem kellene hozzá sokkal tovább fennmaradnod, mint szoktál… Állj fel, ülve nagyon hideg van. Próbáld meg összébb húzni a kabátod, de úgy, hogy közben sikeresen nyomd le a fülhallgatód számváltó gombját. Ha mázlid van, olyan dalt fogsz kapni, amitől egy pillanatra olyan érzésed támad, hogy menten megszakad a szíved (jelen esetben Beatles: Girl; igaz ami igaz, ennél sokkal durvább is lehetne).

Remek, jön a busz. Hárman szálltok fel, persze te utoljára. Egy üres négyes helyre ülsz. Kikönyökölsz az ablakba, a sapkádat lehúzod, és a combodra dobod. Reméled, hogy akkor most vége lesz a rossz dolgoknak, és elszáguldasz a végtelenbe. De legalábbis a nyugalomba. Persze ez nem ilyen egyszerű. Miért is lenne?

Felcsendül az újabb dal. Naná, hogy olyan, amit egész héten énekeltél, a hangod szinte hozzá idomult, és most rosszul érzed magad, mert nem segítheted az énekest (About a Girl). Közben eszedbe jut, hogy – bár akartad - nem írtad bele a levélbe, hogy lelkiállapotod megkövetelte, hogy magaddal hozd a Last Days-t is, mert hát ki tudja.

Valahogy ekkortájt fogalmazódik meg benned először, hogyha mindent megjegyzel, megírod mesés reggeled történetét.

A te külön tiszteletedre persze a busz nem a viszonylag jó és egyenletes főúton megy, hanem kerül egyet a szomszéd falu felé az iszonyat régi, iszonyat kátyús úton. Tudod, hogy pár perc is elég legyen a gyomrod felkavarodásához. Eszedbe jut Mia Thermopolis: „Köszike, puszika!”

Párás az ablak. Mit írj rá? Ez legyen a legnagyobb problémád. De mégis? Az ablaküveg szinte kívánja a feliratozást. Persze amilyen kis bátortalan és visszahúzódó vagy, csak a kezed által remekül eltakart alsó részre, mindössze pár centis méretben egy „FUCK”-ot firkálsz, ráadásul csak vékonyan, a körmöddel. Két perccel később már nem is látszik, hogy írtál valamit. Szánalmasnak érzed magad.

Most már biztos vagy benne, hogy le fogsz írni mindent. Filmnézés helyett erre fogod felhasználni az akkumulátorod töltöttségét. Legalább tudsz majd zenét is hallgatni, mert ugye annyi eszed nem volt, hogy a lejátszódat feltöltsd élettel…

Lassacskán becsorogsz Kecskemétre. A reptér környékén Garbage-t hallgatsz. Eltűnődsz, hogy neked miért nincs ilyen klassz, karakteres és tiszta hangod. Megérkezel. Leszállsz. Péterfy Bori hangja hasít a füledbe. Nahát, mintha a zene ütemére remegnél a hidegtől. Szép. Az állomáson megállapítod a 6:40-kor induló buszok listájára pillantva, hogy amerre te mész, az bizony Harkány felé van, és rendkívüli logikáddal még azt is kikövetkezteted, hogy akkor arra kell majd felszállnod. Ügyes vagy.

Jön a sofőr, megörülsz neki. Hát, még amikor közli veled, hogy félezerrel kevesebbe kerül a jegy, mint amire számítottál. Félezerből azért csinos kis csokimennyiséget lehet összevásárolni. Szerinted. És még a busz is pontosan indul. Sőt, az órád szerint fél perccel korábban is kezdte meg az utat a kelleténél. Nem mintha számítana.

Háromnegyed hétkor megpillantasz egy idős párt a városközpontban, akik együtt sétáltatják kutyáikat. A főtér felé mennek. Aranyos helyzet. Majdnem elmosolyodsz. De azért annyira nem. A fantasztikus Malom center mellett elhúzva felcsendül a Where did you sleep last night. Jól esik. Közben nézelődsz. Rég láttad a városnak ezt a részét: bankok, megyei kapitányság, jé, itt lakik a volt tesitanárnőd, amott meg a kedvenc számtechtanárod, és persze megvan még a kereszteződés is, ahol a nyáron szórólapokat osztottál ötven fokban. Minden megvan, remek.

A Nirvana helyét felváltja a the Who. Először el akarod kapcsolni. De meggondolod magad. És milyen jól teszed! Épp a felüljárón haladtok át: jobb kéz felől a még félig alvó város, bal oldalt pedig a nap első sugarai az egyre inkább sárguló horizonton. Minden klappol a hangulathoz. Az egész olyan… hm... reményt árasztott magából azt hiszed. Mintha szeretné bebizonyítani, hogy semmi katasztrófa nem történt, ha történt is egy kis bajság, úgyis megoldódik, ne aggódj.

A szám elérkezett az utolsó taktusokhoz. Kikapcsolod, mert elérkeztettek a város széléhez. Headset le a nyakból, laptop ki a táskából.

„Üdvözöljük Ursula” „Jó reggelt neked is kicsi grófom”

Első dolgod bekapcsolni a Media Playert és a Wordöt. Persze rögtön megkeresed a dalt, amivel az éjjel kínoztad magad (Cold: No One). Kitűnő szám. Többször is meghallgatod. Ez kell neked, ez van. Közben egy pillanatra felidézed a hajnalban írt leveled. Áh, mit levél, csak egy „kis” agymenés.

Gépelsz, írsz. Ennyi kell.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése