csütörtök, január 14, 2010

Rombolás

Záróráig maradt, de még így is túl sokan voltak körülötte. Ujjaival szemébe fésülte a haját, hogy takarja az arcát. Nem akarta, hogy ránézzen bárki is. Persze, így meg lefejelte a ruhatárnál a szekrényajtót. De meg sem rezzent, ment tovább. Senki nem figyelt fel rá. Senki.
Tett egy kisebb kerülőt hazafelé. Talán ősszel sétált este ennyit utoljára. Nem tavaly. Azelőtt. Azon gondolkodott, hogy hogyan kellene gondolkodnia. Hülyeség. Megállt a zebránál. Éppen jött a villamos. Átfutott agyán a gondolat, hogy még jó, hogy ő nem. Elmosolyodott. Fenébe.

Otthon senki nem akarta elhinni neki, hogy nem történt semmi. Pedig tényleg.

Miután mindenki lefeküdt aludni, titkon feljebb kapcsolta a fűtést és bezárkózott a fürdőbe. Miközben engedte a kádba a vizet, azon gondolkodott, hogy hogy lehet, hogy a haja mindig ilyen klassz, holott már két napja meg kellett volna mosni. Minden régi fényképről ez az egy pozitív benyomása marad: a szép, fényes, sima haja.
Lábujjával ellenőrizte a vizet. Meleg. Csapnyitás, ellenőrzés, most meg túl hideg lett. És a kád is megtelt közben. Kicsit leeresztett belőle, hogy legyen helye a melegnek. Pazarlás? Kit érdekel.

Imádja, amikor körülfogja a forró víz. Elhelyezkedik, kinyitja a könyvet. Elveszik benne, nem érzékeli az időt, csak azt, hogy már a felénél jár. Közben a gőz teljesen átjárja az agyát, szédül. Félig a könyvben él. Hirtelen hiányolni is kezdi a kád sarkáról a feles mézeseket. Meg egy doboz cigit. Na jó, azt igazából nem is. Olvas. Szédül. Olvas.
Törülközés közben gondolkodik. Hát hogy van ez? Egyszerre akarja és irtózik tőle. Fura. Leül a kád szélére, tovább olvas. Ez most jó, ez most kellett neki, úgy érzi. Nem is érti, hogy nem szúrta még ki a polcon. De persze mindig a könyv választja az embert, nem fordítva. Meg amúgy sincsenek véletlenek, vagy mi. Most talán megért néhány dolgot. Magával kapcsolatban. (Is.)
Becsukja a könyvet. Fogat mos. A tükörben a szemeit nézi. Még sosem voltak ilyen seszínűek. Acélosnak is mondhatná az árnyalatot, de semmiképpen sem kék. Most zöldesnek se nagyon lehetne nevezni. Hülyén néz ki az egész. De a haja... Érdekes, hogy ha itt van, akkor megoldja pár mozdulattal a fésülködést, de a szülői házban akár öt-tíz percig is képes fésülgetni hajzuhatagát. Persze szigorúan csak hajnalban.
Aludni kellene. De a gőz... A pulzusa most lehet vagy négyszáz. Nem is mer lefeküdni. Kiront a hűvös konyhába. Lehasal kanapéra. A kanapé megnyikordul. Felnéz, az ajtó felé pillant. Á, úgysem ébrednek fel. További nyikorgások kísérik fészkelődését. Olvas.
Két fejezettel később, már ragad le a szeme, de vérnyomása még mindig az egekben lehet. A gőz sem szállt még ki a fejéből. De nem érdekelte. Lesz, ami lesz, ő most befekszik a paplanja alá. Vékony kis paplan. A rádobott pléd sem segít rajta sokat. Kívül fázik, belül melege van. Utálja ezt az érzést. Emlékezteti.

Hihetetlen, hogy hányféle képpen rombolhatjuk magunkat.




Ui.: Gépel. Gépel. Gépel. Mérges, mert ma már nem tudja visszaadni azt, ami tegnapelőtt éjjel megfogalmazódott benne. Franc.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése