szombat, január 23, 2010

Agymenés Shakespeare-módra

Talán öt évvel ezelőtt lehetett, hogy először szembe jött velem a Titus plakátja, pedig már akkor se volt túl friss darabnak mondható (a film '99-es). Azonnal felkeltette az érdeklődésemet, de akkor korlátozottabbak voltak a lehetőségeim, így nem sikerült megnéznem, később pedig elfelejtődött. De milyen jó, hogy az ember iskolába is jár néha: az egyik kurzuson előkerült a Shakespeare-adaptációk eme gyöngyszeme.



Becsületemre legyen mondva, először a drámát vettem kezembe. Szerény véleményem szerint Bill apánk egy szemernyit sem volt romlottabb elme, mondjuk Bret Easton Ellisnél. Eme korai műve (az 1590-es évek elejére tippelik keletkezését) tele van vérrel, őrülettel, bosszúval, árulással, válogatott kegyetlenkedéssel. Ráadásul mindezt a lehető legtermészetesebbnek tűnően tálalja, semmi magyarázat, semmi felesleges gondolkodás a szereplők részéről. Igazi motiváció nélkül kicsit egysíkúnak is tűnnek a karakterek. Persze lehet, hogy felesleges is keresni a miérteket, elvégre Shakespeare valószínűleg csak szórakoztatni akart. Ez Julie Taymor rendezésében maradéktalanul sikerül is. Ami a modern Shakespeare-feldolgozásokat illeti, én már a Baz Luhrmann-féle Rómeó + Júliát is imádtam, de ez a film még több és jobb.



A rendezőnőről érdemes tudni, hogy fiatal korában éveket töltött Ázsiában (India, Japán, Indonézia, stb.), és fő érdeklődési területei a mitológia, a folklór és a színház, így tanulmányait is ebben az irányban végezte. Színházi rendezőként is nagy sikere volt, operarendezéseivel is számos elismerésben részesült. A Titus volt az első mozifilmje, és szerencsére le sem tagadhatná a színházas múltját.
Az időbeliségét egyfajta kortalanság jellemzi. A hatalmas terek és az egyszerű díszletek az antik-, a kosztümök stílusbeli kavalkádja pedig inkább a modern színházat idézi. A jelenetek koreográfiái és a képkompozíciók egyaránt gyönyörűek. Minden fennakadás nélkül szemlélhetjük egymás mellett a merev páncélzatokat és az autókat, a díszes termeket és a játékgépeket. A színészekről is csak pozitívan lehet nyilatkozni: Anthony Hopkins és Jessica Lange méltó ellenfelei egymásnak; Allan Cumming tipikus, mégis zseniális a(z infantilis) gonosz szerepében; James Frainnek több mozifilmben kellene szerepelnie; Laura Fraser tökéletesen tiszta szépség, még a tragédiája után is csupa báj és kellem; és persze itt van Jonathan Rhys Meyers is, aki hozta magával hosszú szőke loboncát az alig egy évvel azelőtti Velvet Goldmine-ból.



A Velvet Goldmine egyébként többször eszembe jutott a film során, de pontosan magam se tudnám megmondani, hogy miért. A hallucinációknál viszont egyértelműen lehet asszociálni a rendező 2007-es Across the Universe-ére. Most még jobban kíváncsi vagyok a Fridára: vajon abban is ilyen szépen érvényesül Miss Taymor egyéni vizuális látásmódja?
A Titust feltétlenül ajánlom azoknak, akik szeretnek a filmek képeiben gyönyörködni, akik nem ijednek meg egy kis vértől (esetleg még némi egészséges perverzitással élvezik is kiontását), és akiknek van üres két és fél órája. Tessék elhinni: megéri!
Nálam simán 9/10. Minimum.




Ui.: Persze miért pont Titus Andronicus nevű zenekar ne létezne? :) (Itt hallgasd.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése