Inglend, Inglend - sűrű és barátságos befejezés

Camebridge-i tartózkodásunk utolsó pár napja gyorsabban telt el, mint gondoltuk. Furán éreztük magunkat. Nem kifejezetten szomorúnak, mert volt abban valami jó is, hogy hazamegyünk, de akkor sem voltunk kifejezetten jól.

A péntek ráadásul azzal a viszonylag szomorú momentummal kezdődött, hogy bementem Phaedrához az office-ba, hogy kinyomtassuk a beszállókártyáinkat. (Igaz, kaptam sütit!)
Hm, hazudok. A péntek azzal kezdődött, hogy miközben sétáltam be a Pembroke-ba, egy rókavadászatba(!) futottam a város közepén!? Hogy hogyan lehetséges ez? Először csak a két rókajelmezes férfit pillantottam meg, akiknek azért (a gyengébbek kedvéért) oda volt írva a hasukra, hogy "SILVER FOX". Őket követték a fehér polós (és többnyire kopasz) "vadászkutyák, illetve egy piros pólós "HUNTER". Volt egy fekete pólós ember is sereghajtónak, de az ő feliratára már sajnos nem emlékszem. Szerintem zseniális, hogy így tartanak életben egy nem túl állatbarát hagyományt.
A nyomtatás után besétáltam a városba, de csak a Sainsbury's-be, hogy megvegyem a hazaígért lekvárokat és csokikat. Visszafelé azon mosolyogtam magamban, hogy most, hogy így egyedül vagyok, senki nem kérdezi meg tőlem, hogy akarok-e puntolni.
Otthon kellemes tunyaságba ringattam magam, miután nagyjából összedobáltam a bőröndömet. Mesi persze még mindig tanult (amikor nem facebookozott). Ekkor jött az üzenet valamelyik cseten keresztül, hogy az van, hogy Rachelék mégsem érnek rá színházba menni, viszont Logan kapott három ingyenjegyet a Szentivánéji álomra, és ha gyorsan összekapjuk magunkat, és hozunk a negyedik jegyre 8 fontot, akkor mehetünk. Naná, hogy nem akartuk kihagyni. A kedvenc Shakespeare darabom!
Egy órával később már a taxiban ültünk (nem igazán lett volna erőnk kigyalogolni a városhatáron is túlra a Milton Country Parkhoz, pláne London után, meg úgy, hogy időnk se volt kitalálni, hogy hol van), és indiai származású sofőrünk sztorijait hallgattuk, bár a kőkemény akcentus mögül csak Logan értette ki (ő is csak alig), hogy ő amúgy már itt született, meg több állása van, meg rakás pénze, sok háza, még több gyereke, akik közül az egyik a Trinity-ben tanul, meg ilyenek... Logan utána előszeretettel parodizálta a tódításokat, természetesen sokkal érthetőbb akcentussal.
Mint azt talán már kitalálhattátok ez egy szabadtéri előadás volt. Ha hamarabb ismertük volna a körülményeket, akkor mi is készülhettünk ovlna rendesen, ugyanis körülötttünk mindenki plédeken és összecsukható székeken üldögélt, miközben bort/sört kortyolgattak és szendvicseket, salátákat, sajtokat eszegettek. Nem kicsit lettünk mi is éhesek közben. Azért beültünk legelőre, középre, nehogy már ne lássunk a székektől. És persze az egyik színésszel is készült közös fotó, de ezek addig nem láthatóak, míg Logan nem teszi őket közzé.
Természetesen a darab zseniális volt. Az eleje is jó volt (bár kellett egy negyed óra, hogy megszokjam a nyelvezetet), de a második felvonásnál már szakadtam a röhögéstől, meg persze könnyeztem is egyfolytában. A lányok rögtön ráindultak a Puckot játszó Martinra (nézzétek meg itt az eddigi szerepeinek listáját; képzelhetitek...), én meg szimplán a kosztümökre. (A többi színész listája itt látható, legalul.)

(katt)

Hja, és felmerülhet a kérdés, hogy honnan lehet egy kaliforniai srácnak ingyenjegye egy angol, vidéki kis előadásra. Hát úgy, hogy van Logannek egy barátja, akinek van egy barátja, aki játszott a darabban. Nem is akárkit, hanem magát Oberont. (Az most mellékes, hogy ő volt az egyetlen, akiből alig értettem valamit.) A darab végén persze Logan odament, megköszönte, hogy itt lehettünk, elmondta, mennyire jól szórakoztunk, stb, majd bemutatott minket, mint magyar barátait. Itt jött a meglepetés: Greg odafordult hozzánk, és csak úgy lazán, "Szia!"-val köszönt nekünk egyesével. Mivel én voltam az első, annyira ledöbbentem, hogy a kézfogásunk is megállt a levegőben, és azt sem tudtam hirtelen, hogyan köszönjek vissza. :D
Ezután csúnya módon a Tescóban garázdálkodtunk. Mármint az volt a csúnya, ahogy szenvedtünk és baromkodtunk. De nekünk jó volt. És nem is szólt ránk senki tulajdonképpen. Amíg vártunk a hazavivő taxira, addig kabátban ettük a jégkrémet (naná, hogy Cadbury-set!) a parkoló közepén. A második taxisunk nagyon csendes volt, viszont hallgatott zenét, ha jól emlékszem. A Pembroke-nál búcsúzkodni kezdtünk, de aztán Logan úgy döntött, hogy hazakísér bennünket. Meg majdnem mentünk moziba is, de aztán az nem jött össze. Viszont úgy döntöttünk, hogy másnapra meghívjuk ebédre.
Szombaton sikerült ismét nagyon későn kelnem. Mesi talán már be is vásárolt addigra. Az ebédterv mákos guba volt vaníliasodóval, hogy mutassunk valami hazait is Logannek. Az alapanyag mondjuk friss baguette volt, de hát örültünk, hogy volt valami. Hatalmas tállal sikerült készíteni, és egészen finom is lett. (Mondjuk a sodóból kihagyhattuk volna a liszt lesülését, de hát jól van.) Szerencsére mindenki kétszer szedett, ezt sikerként könyvelem el.
A késő ebéd után elindultunk Grantchester felé a mezőre. Logan felismerte, hogy erre szokta vinni Calum a hajnali futócsapatot; én megértem, hogy ő csak egyszer csatlakozott ezekhez a mazochistákhoz. Hatalmasat sétáltunk, közben esett pár csepp eső is, és láttunk szivárványt is, szépen a folyó fölött. Utunkat hatalmas, sötét felhők kísérték, de kellemes idő volt amúgy. Sok ember kint volt. Volt egy nagyobb, piknikező társaság, meg kutyasétáltató páros, meg két zenélgető lány, közvetlenül a parton (ők visszafelé ránk köszöntek, nem tudom, azért-e, mert közben énekeltem én is), meg még puntolók, meg egyéb sétálók. Mire szinte végig értünk a part menti ösvényen, teljesen besötétedett. Kerestünk egy csalán- és embermentes pontot a parton, és leheveredtünk picit a fűbe. Képeket nézegettünk, beszélgettünk, élveztük a létezést. Mikor kezdtünk volna fázni, és épp azon kezdtünk volna gondolkodni, hogy talán haza kellene indulni, a távolban tűzijáték kezdődött. Nem szeretem, de ez szép volt. Vagy legalábbis nagyon illett a pillanathoz. (Így lett nekünk is huszadikai tűzijátékunk huszonegyedikén.) Lassan hazasétáltunk, közben tervezgettük a jövőinket, és a közös pontjaikat. Végül bekuporodtunk egymás mellé a kanapéra, és megnéztük a Gilbert Grape-et. (Majd Logan el haza, mi meg el, aludni.)

(katt)

Másnap az volt a tervünk, hogy körbefotózzuk a várost. Először elsétáltunk a másnapi buszmegállóhoz, hogy rögzüljön az útvonal, majd a Parker's Piece füvét fetrengtünk hosszan, csupa olyan kellemes témákról beszélgetve, mint lelki sebek, bizonytalan jövő, etc. Közben Phaedra lebeszélte Logannel SMS-ben, hogy később találkozunk, de ők most épp házi feladatot forgatnak.
Mikor meguntuk a heverészést, bementünk a Pembroke-ba: sehol senki. Így hát sétáltunk egyet a belvárosban, és ténylegesen fotóztam, ha már ez volt a cél eleve. Utána kitaláltuk, hogy hátha van még vacsora a Pembroke-ban, és akkor Phaedra meghív minket. Az van, hogy hiába jobbak a körülmények, az angol menza is csak menza... Viszont épp elkaptuk a vacsoráját befejező Logant, aki ott csatlakozott is hozzánk. Vele is sétáltunk, a város egy másik részében, majd ez a történet is filmnézésbe torkollott. Mivel Soma már befoglalta a kanapét, így fönt a nagyágyban helyezkedtünk el, hogy mindenki jól láthassa a laptopon a 500 days of Summert. A városban játszódó jeleneteknél Logan végig kommentálta, hogy ó igen, ez LA, és ismeri ezt a helyet, ez meg az anyukája kedvenc épülete, meg... Olyan fura, hogy más ismeri a hollywoodi filmek helyszíneit. :D



A film végeztével kénytelenek voltunk könnyes búcsút venni, hiszen aludnunk kellett. Volna, ugyanis Logan távozása után egyedül Phaedra volt álmos. Ő le is feküdt, és bementem hozzá, hogy betakargassam, aminek az lett a vége, hogy ők Mesivel feküdtek az ágyon, én meg a padlón ücsörögtem, miközben az élet nagy dolgairól beszélgettünk. Phaedra közben nagyjából bealudt, de mi csak nagy sokára hagytuk el a szobáját. Nyolc körül keltünk, tehát 3-4 órát ha aludtunk. Phaedrát elküldtük a melóba, és megígértük, hogy majd bemegyünk hozzá (mindenképpen kellett volna, hiszen otthon hagyta a telefonját). Amíg az utolsó simításokat végeztem magamon (meglepő módon rajtam látszott a legkevésbé az éjszakázás, sőt, én ugyanúgy néztem ki, mint egyébként; nem úgy a fáradt szemű csajok), addig Mesi csinált nekem is szendvicset, mert ő ilyen szorgos. Somától nem igazán tudtunk elköszönni, tekintve, hogy aludt, de azért hagytam neki egy rendkívül rövid üzenetet.
Most következett a séta. Nekem gurulós bőrönddel, Mesinek utazótáskával. Gondolhatnánk, hogy nekem milyen könnyű volt a helyzetem. De mégsem volt az, mert az egyik kerekem a kitörés határán mozgott, így néha megakadt, leállt. A sírás határán voltam, de eljutottunk Phaedrához is (ő is majdnem sííííííííííírt :)), meg a buszhoz is. Kb. 10 percünk volt a busz indulásáig (11:00), tehát ideális volt az egész. És itt következett az az egy óra, amiről nem szeretnétek, ha mesélnék. Persze, minek utazik, aki nem bírja. Viszont ez úton is köszönöm a kedves angol pár segítségét.
A reptéren eszegettünk kicsit, megnéztünk egy srácot, hogy milyen menő kabátja van (pontosabban Mesi is csak azért mutatott rá, mert tudta, hogy nekem tetszeni fog, és nem tudta, hogy én negyed órával azelőtt már kiszúrtam), elkezdtünk sorba állni a check-in pulthoz, még sorba álltunk, meg még mindig, meg utána előreengedtünk egy anyukát, meg az Eperkére hasonlító kislányát, meg becsekkoltunk, meg elmentünk mosdóba, és akkor hopp rájöttünk, hogy már megint final call lett hirtelen, úgyhogy uzsgyi, mert fogalmunk sincs, milyen messzire kell rohannunk, de már alig van 10 percünk. A rohanásban a tábláról csak azt sikerült leolvasni, hogy huszonvalahanyas kapu, így majdnem rosszul lettem, mikor megláttam, hogy zárják le a húszast. A hölgyike azonban gyorsan felvilágosított, hogy a huszonegyes lesz a miénk, ne izguljak. Ott meg még legalább 10-15 ember várt, tehát belefértünk az időbe bőven. A repülőt már egészen jól bírtam, bele is kezdtem hát a Vágy és vezeklés olvasásába, amit olvassatok el, mert máris nagyon tetszik, pedig még a felénél sem járok!

(katt)

Fél 6 körül szálltunk le a repülővel. Minden fiatal lány ujjongani és visítozni kezdett, ahogy kilépett a gépből: hát persze, két órája az esőből indultunk el, itthon meg laza, alkonyi 30 fok várt minket. Hogy elérjük az első vonatot, a szüleinket sem hívtuk fel, csak rohantunk csomagot felszedni, vonatjegyet megvenni, egészségügyi kitérőt tenni, és átirányulni a vasúti megállóhoz.
Sajnálatos módon már csak álló helyünk maradt, de azért én jól éreztem magam az úton. Valami megmagyarázhatatlan nyugalom vett rajtam erőt, és egyszerre peregtek bennem az elmúlt hetek emlékképei a közeljövő álomképeivel.

¤

Annyi, de annyi minden lenne még, amit elmesélhetnék, de nem fogok. Egy részük csak elfeledett, jelentéktelen apróságok ugyan, de más részük igazi nagy történetek, csak nem azokból a fajtákból, amiket mindenkivel meg kellene osztani. Így nem olvashattok a hosszú, magányos hajnalokról, a dalszövegek elmére való fura hatásairól, a felesleges asszociációkról, a rivalizálásokról, a durva tudatmódosulásokról, halálfélelmekről, tehetetlenségtől való félelmekről, rossz kedvekről, tévedésekről, piciny önbizalmakról, különcségekről, könnyekről, megemelt hangokról, barátságokról, életpályákról, szakításokról, hányásokról (bocs, a szinonimaszótár sem talált rá más kifejezést), és egyéb, minden emberrel megeső, mindennapos dolgokról.
De ezeket úgyis el tudjátok képzelni, nem?

Inglend, Inglend - rock'n'roll és London

Szépen lassan eltelt az első két hét, és azt vettük észre, hogy már csak egy hét, és indul is haza a repülő. Egyrészt örültünk, mert egy ilyen hosszú nyaralás épp elég, másrészt viszont furcsa volt, hiszen már úgy megszoktuk, hogy ott vagyunk. Én különösen szomorú voltam eleinte, de a hét végére már csak mosolyogtam: jövök én még erre.

Sajnálatos módon állandósult az a rendszer, hogy én sokáig alszok, Mesi pedig addig tanul (és facebookozik). Így többek között miattam csökkentek a napi programok, hiszen az ébredésem és a látogatható helyek zárási ideje közötti idő egészen kevéske volt.
Hétfőn szerencsére Phaedrát hamarabb elengedték az office-ból, így velünk jöhetett a Whipple Museumbeli túránkra. Ez a tudománytörténeti gyűjtemény tele volt szemet gyönyörködtető, aprólékosan kidolgozott, többnyire réz műszerekkel, és gusztustalan, műanyagból készült biológiai szertárakba való izéken keresztül mindennel. Érdekes volt szerintem. Én szeretem a régi fém műszereket, itt meg aztán kedvemre csodálhattam a különféle iránytűket, díszes szögmérőket, időjárásjelző alkalmatosságokat és egyéb becses tárgyakat. Azért a számológép-gyűjteményt én is viccesnek találtam.
Este a nyári egyetemen két programot szerveztek az amerikaiaknak: mehettek a Shakespeare fesztivál egyik előadására, vagy maradhattak a Pembroke-ban Rock Bandezni. Szerintetek Phaedrával hova csatlakoztunk be? (Mesi otthon maradt művészettörténészkedni.)
Mikor megérkeztünk, csak három srác volt jelen (egyik sem amerikai), és éppen a Mr. Brightside-ot tolták. Amint végeztek, azonnal betoltak minket a helyeikre. Pontosabban a dobos srác maradt, Anna átvette a gitáros szerepét, engem meg beállítottak a mikrofon mögé. Megdöbbentően könnyű volt hangosan énekelni a Wonderwall-t. Azért, mikor félúton hátrapillantottam, és megláttam, hogy közben megsokszorozódtunk, kicsit megijedtem. De megtapsoltak, úgyhogy annyira nem lehetett gáz. Persze konkrét sorrendekre már nem emlékszem, de az biztos, hogy egyszer Phaedra kipróbálta, milyen a (játék)dobok mögött, illetve az én kezemben is járt párszor a gitáros konzol. Egyszer biztosan pont akkor, amikor az egyik aprócska lány a Bad Roamnce-t próbálta énekelni. (Erről a lányról tudnék írni hosszan, de semmi jót, úgyhogy hanyagolom.) Volt egy bizonyos Kat, akinek istenien jó hangja volt, és olyan furán próbálta produkálni magát, miközben egyáltalán nem tolakodott előre, de mégis éreztél valami agresszivitást a passzív viselkedésében. Fura. Pedig amúgy kedvesnek tűnt. Phaedrával amúgy közösen lenyomtuk a mikrofon előtt a Come As You Are-t, az I Want To Break Free-t (ne kérdezzétek, nem tudom miért pont ezt) és később, amikor a legtöbben voltunk, még egyszer a Wonderwall-t. Amikor már Phaedra elfáradt (és már nem volt jó kedve), akkor én azért még kiéltem magam egy kicsit, és megmelengettem (vagy összetörtem?) kis szívemet egy Maps-szel, és később, utoljára egy Creep-pel. Yeah! (A vicc, hogy jó volt. Mármint jó érzés. Énekelni. Meg az is, hogy tapsoltak. Pedig ez csak játék volt.)
A keddi napunk sem telt sokkal hasznosabban. Kb. annyit tettünk érdemben, hogy bevittük Phaedrának a Pembroke-ba a jelmezét. A beöltözős buliba ugyanis mindenkinek "p" betűs valamiként kellett érkeznie. Értitek, P, mint Pembroke. Kedvenc Phaedránk "painter" lett, de abból is a legjobb, köszönhetően franciás sapkájának, csíkos ingének, és lila bajuszának köszönhetően.

(katt)

A szerdai program is elég silány volt. Bevásároltunk és megterveztük a másnapi menetrendet. Ugyanis úgy döntöttünk, hogy ha már hamarabb nem mentünk be Londonba, akkor majd csütörtökön, amikor az amerikaiak is, és akkor majd talán össze is futhatunk velük valahol.
Míg Phaedráék beértek Londonba, és részt vettek egy Shakespeare workshopon a Globe-ban, addig Mesivel mi is bevonatoztunk (létezik, hogy 3 fonttal olcsóbb volt a teljesen ugyanolyan jegy, mint két éve?) és meglátogattuk a Tate Britaint. Itt szinte minden termen sikerült átfutni, alig kellett kihagynunk valamit. Nekem persze külön szimpatikus volt, hogy van egy pöttynyi termük, amit a Bloomsbury Groupnak szenteltek, így vannak képeik Duncan Granttől és Vanessa Bell-től is. Yay! Illetve még tetszett az a terem is, ahol absztrakt képek voltak kifüggesztve, plusz volt egy zenedobozuk két fejhallgatóval, amiben három dallamminta váltogatta egymást, és neked azt kellett kitalálnod, hogy szerinted melyik dallam melyik képhez passzolhat. Mesivel nekünk a három párosításból csak egyetlen egy egyezett meg. Annak ellenére, hogy nem értek a képzőművészetekhez, számomra is voltak olyan alkotások, amelyek kifejezetten izgalmasnak tűntek (pl. ennek a teremnek a remekei), és persze voltak olyanok is, amikkel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni (lsd. itt). Plusz még felfedeztük Lucien Freud-ot, és elborzadtam Damien Hirsttől. Negyed 1-kor azonban felpattantunk, és megcéloztuk a metrót.
A South Kensingtoni megállónál, a V&A-ig vezető föld alatti labirintusban az a jó, hogy mindig szól a zene. Mármint az élő zene. És azt kell mondjam, hogy az angol utcazenészek jók. De komolyan, nagyon. (Cambridge-ben is, btw, nem csak Londonban.)
Tehát Victoria and Albert Museum. Itt találkoztunk Phaedrával, Logannel, Kimmel és Heatherrel. (A többiek szétszéledtek. Volt olyan srác is, aki semmilyen programra nem ment, csak egyedül rótta a várost.) A múzeum lépcsőjén nassoltunk kicsit, meg lőttünk pár képet ofkorsz. Bent azonban mi is több felé váltunk, pláne, miután kiderült, hogy nem tudjuk megnézni a Grace Kelly kiállítást helyhiány miatt. Heather fogalmunk sincs merre ment, Mesi pedig az európai művészet remekeinek járt utána, tehát én most csak azokat fogom felsorolni, amiket én láthattam a két szép szememmel.

(katt)

Először is megjegyezném, hogy a V&A-t lehetetlen körbejárni egy nap alatt, ugyanis egy 11 km hosszú konkrét labirintusról van szó. Mi először a földszinten kezdtünk, egy érdekes, és számunkra furcsán értelmetlen kiállításon, de aztán ezen gyorsan túllendültünk, és eljutottunk a divattörténeti kiállításra. (Itt azon röhögtünk hosszan, hogy a '75-ös hunting outfiten vajon miért olyanok az aranygombok, amik a '96-os olimpiát hirdetik.) Innen egyenesen a harmadikra akartunk menni, de sikerült körbebolyongani a fél épületet. A számomra egyik leggyönyörűbb terem a vasból készült munkákat tették közszemlére. Meseszép kapuk, kandallók, zárak, kulcsok(!!!) mellett sétálhattunk. Szomorú, hogy manapság már nem adnak ennyit a részletekre.
Innen újabb kacskaringók következtek (különféle szobrok és miniatúrák között), míg egy szemkápráztató ékszergyűjteményen át eljutottunk a My Generation: The Glory Years of British Rock című fotókiállításig. Itt még bohóckodtunk kicsit a színháztörténeti kiállításon, majd elindultunk visszafelé, hogy a 3 órás találkozóra a főbejáratnál legyünk. Út közben rátaláltunk még egy óriási könyvespolcra, az Ark Towerre is, ahol nyelvi nehézségekbe botlottam egy múzeumi dolgozóval. Meg mernék esküdni, hogy kettőnk közül én tudtam jobban angolul. A számtalan gyönyörű szobrot és festményt és faragványokat sajnos nem tudom már felidézni, de annyi bizonyos, hogy ebben az épületben akármerre jártam, minden nagyon tetszett.
Újra metróra szálltunk, immáron Phaedrával, Logannel és Kimmel kiegészülve, hogy aztán sétálhassunk a Green Parkban és pózolhassunk a Buckinhgam-palota előtt.
Itt újra különváltunk, hiszen a többieknek 5-re a London Bridge déli tövében kellett lenniük. Mi Mesivel átsétáltunk a Trafalgar Squarre, átverekedtük magunkat a fesztiválozókra emlékeztető tömegen, megnéztünk egy utcai performanszt (éljenek a bolond szabadulóművészek, akik nem csinálnak semmit, de azt nagyon jól), és betértünk a Mesi által legjobban várt helyre, a National Gallery-be. (Ahol még sose voltunk, viszont aminek a lépcsőjén 5 éve reggeliztünk.)
Erre a remek gyűjteményre bő egy óránk volt csak, így szinte futottunk a híresebb képeket tartalmazó termek között. Egyébként már maguk a termek is csodálatosak, méltó helyen vannak őrizve a Manet-k, Monet-k, Van Gogh-ok, Velázquezek, Vermeerek, Tizianók, Cézanne-ok, Rembrandtok, Holbeinok, Van Eyck-ok, Leonardók, stb-stb, és persze az az egyetlen Lautrec-kép, amit egy festőtanonc barátjáról festett. Csak úgy, a miheztartás végett: 30 highlight paintings.
A múzeumból kb. az utolsó pillanatban távoztunk. Lesétáltunk a Big Benig, kicsit keringtünk a környéken, rájöttünk, hogy a nagy szélben kicsit fázunk és éhesek is vagyunk (= kis Vuk-effektus), illetve, hogy a St Paul székesegyházba már ugyan nem fogunk bejutni, mert több mint egy órája, hogy elkezdődött az esti mise. (Mesi ötlete volt amúgy, és tök poén lett volna.)

(katt)

Háromnegyed hét körül indultunk el az általam megtekinteni óhajtott Postman's Park felé, de a hangulatom rohamosan romlott. Gondoltam, úgysem fogunk bejutni, ha 7-kor zár, de akkor is vissza fogok jönni, bármit is jelentsen, hogy esetleg másodjára sem sikerült. Bőven 7 után értünk oda, mert egyszer ügyesen irányt tévesztettem. (Bár egy héttel azelőtt produkáltam furcsa dolgokat, ezt most a mérhetetlen szomorúságomra fogom, ami hirtelen elkapott.) Lényeg, hogy bejutottunk. És rosszul esett. Jobb lett volna, ha zárva találjuk a kapukat, komolyan.
Ezután ettünk, sétáltunk. Le a Temzéig, át a London Bridge-en, a parton a Tower Bridge-ig, azon vissza Észak-Londonba, ott metróra a Euston Square-ig, és akkor, amikor elvileg már a vonaton kellett volna üldögélnünk, éppen Virginia Woolfék azon háza előtt álltunk, amely meghatározó helyszíne volt a Bloomsbury Group megalakulásának.
Alig értünk a King's Cross-ra, pár perccel később már indult is egy vonat Cambridge-be, így ez is pont jól jött ki. Sajnos nem tudtuk megtalálni a kilenc és háromnegyedik vágányt Mesinek, de úgy este negyed 11-kor, miközben szinte az egész területen építési munkálatokat végeznek, elég nehéz is lett volna gyorsan cselekedni.
Negyed 12 után már Cambridge utcáit róttuk ismét. Megbeszéltünk, hogy bár ez a város is klassz, és ideális lehet egy nyugodt felnőtt életre, plusz gyereknevelésre, de akkor is London az igazi!
És persze:
Bloomsbury-ben akarok lakni.

Inglend, Inglend - a főzéstől a modern művészetig

A második hetünket tényleg azzal kezdtük, hogy csináltunk végre paprikás krumplit. A lehetőségeinkhez képest, meg ahhoz, hogy mindkettőnknek ez volt az első, egészen jól sikerült. Persze édeskés lett. Ez talán valami új betegség nálam. Mivel ezzel vártuk haza Phaedrát a skóciai kirándulásról, ezért sütöttünk egy újabb adag tejespitét a kedvéért.

Kedden esett az eső, Mesi pedig a művtöris feladataival foglalkozott, de nekem mehetnékem volt, így sapkát nyomtam a fejembe, zenét a fülembe, és nyakamba vettem a várost. Először bevittem Phaedrának a Pembroke-ba a postáját, majd megkerestem a vasútállomást, hogy egyúttal felfedezzek egy számomra teljesen új városrészt modernebb épületekkel és kis pékségekkel, kávézókkal. Messziről egyébként a vasútállomás akár a szegedi pályaudvar is lehetne, kicsit olyan a hatása (ismétlem, csak messziről); nem hiába testvérvárosok.
Visszafelé felfedeztem két nagyobb templomot, és megtaláltam a sarkkutatós múzeumot, ahova be is mentem volna, ha nem a zárás előtt 10 perccel értem volna oda. Közben kisütött a nap, tök jó idő lett, de engem várt a Fitzwilliam Museum alsó szintje a régészeti leletekkel. Az egyiptomi dolgok mellett csak elsuhantam, mert ez mindig kimaradt az érdeklődési körömből, de a Közel-Keleti tárgyak között találtam egy-két számomra is érdekes dolgot. A múzeumnak van egy hatalmas gyűjteménye porcelánból. Na, abban a teremben csak azért nem voltam rosszul, mert a z egyik fal mentén szerencsére ezüst korsókat/mosdótálakat/fűszertartókat/teás készleteket/stb. mutogattak a vitrinekben, a szép, fémből készült tárgyaknak pedig soha sem tudok ellenállni. Pláne, ha időnként közbeszúrnak egy-két órát: csodálatos, Párizsban készült állóórákat és aprócska zsebidőmérőt, melyet minden bizonnyal valami előkelő kisasszonyka kaphatott szerelmi zálog gyanánt (Aww!). Megnézegettem még a különféle érméket egyéb apró szépségeket, áttekintettem az ajádékbolt kínálatát, még egyszer gyönyörködtem a kiállított kardokban és egyéb fegyverekben, illetve páncélzatokban, majd tovasuhantam.

(FYI: az írás közben itt beiktattam öt perc szünetet, hajszárítás céljából.)
(és hopp, eltelt újabb tíz perc egy kis olvasással vegyes hangulatingadozással, és July hallgatással, de most már tényleg vegyük fel újra a történet fonalát!)

Nem tudtam, mit szeretnék csinálni. Hazamenni nem volt kedvem, de már éppen zárt minden, ha nem zárt be már egy órával azelőtt. Így pofátlan módon visszamentem a Pembroke-ba, megkerestem a UCSS2 program irodáját, és beültem Phaedra, Rachel és Luke mellé, és hagytam, hogy Phaedra megetessen keksszel és csokival (naná!), majd miután Calum és Heather is bejöttek, Phaedrával leléptünk, és meghívott vacsorázni. A college-ba. Tudjátok, ezt úgy kell elképzelni, mint a (bocs, jobb példát nem tudok) Roxfort ebédlőjét, csak kicsit kisebb verzióban, három hosszú asztallal. (És önkiszolgáló pulttal.) Tehát egy sacc/kb. 700 éve épített ebédlőben ettem. Fenomenális volt! A tavaszi tekercsem már nem annyira, de a többi viszont még annyira sem nézett ki jól. Phaedra is nevetve konstatálta, hogy sikerült az egyetlen olyan napon bejönnöm, amikor szar a menü. Mit is mondhatnék: jellemző. :)

a Pembroke ebédlője
(katt)

Szerdára az egyetlen tervünk Mesivel egy nagybevásárlás volt, amit az Aldiban óhajtottunk végrehajtani. Közben találtunk egy nyitott ajtajú templomot, ami csak arra várt, hogy megnézzük (amúgy éppen kézműves foglalkozást tartottak bent gyerekeknek, de ez nem különösebben zavart minket). Viszont ez a kis kitérő okozhatta azt a problémát, hogy nem kanyarodtunk le az említett épületnél. Pedig kellett volna. De én ugye nem néztem meg a térképet, mert 1) Mesi már úgyis járt arra, 2) még mindig labilis volt a tájékozódási képességem. Szerencsére jó idő volt, és tök jól elnézelődtünk a házak között, így nem volt túl nagy baj, hogy többször is rossz felé akartunk indulni. A lényeg, hogy élelemmel megrakodva jutottunk haza.
Otthon 10 percen belül csengett a telefon: Phaedra bejelentette, hogy a délután nagy részében offol, így menjünk el vele vásárolni minél gyorsabban. Mi persze tele voltunk lelkesedéssel a több órás sétánk után... Végül is ettünk, teregettünk, bepakoltunk a mosogatógépbe, és ültünk egy fél órácskát, majd mehettünk az ismételten távol lévő Primarkba, ahol majdnem nem vettünk semmit, de aztán mégis. Mondjuk csak Phaedrának, de én ekkorra már amúgy is túl voltam az ilyen jellegű költekezésen...
Csütörtökön fogalmam sincs, hogy mit műveltünk, mindenesetre Phaedra délután Stratfordba ment a csoporttal színházba. (Engem is hívtak, de bármennyire is szerettem volna, a színházjegy hirtelen elég megterhelő lett volna.)

(katt)

Péntek. Hm. Nincsenek információim. Biztos sétáltunk, meg filmet néztünk, meg ilyenek, na. (Ha! Így fél órával később felrémlett, hogy ez volt Phaedra betegszabadsága, és főztünk: rizs és tejszínes gomba volt az ebéd, amit kb. azonnal elpusztítottunk. Evvan.)
A változatosság kedvéért szombaton Phaedra lelépett az amerikaiakkal Bath-ba. Erre csak azért nem voltam túlzottan irigy, mert ott kivételesen én is jártam. Elvileg Mesi is, de a képek alapján is csak halványan derengett neki a dolog. Mi Mesivel úgy döntöttünk, hogy újra elsétálunk az állomásra, de most együtt, és a kertek alatt, egy alternatív útvonalon. Számításaim szerint így vagy 20 percet tudunk spórolni, juhé. Az időjárás előrejelzés szerint végig esnie kellett volna (egészen addig, míg haza nem megyünk, hehe), de mi kellemes napsütésben róttuk az utakat. Felfedeztük a Baby Unicorn Nursery-t és a vele valószínűleg egy vezetőségű intézményeket, amik egy csodálatos, borostyánnal telefuttatott épületben helyezkednek el, és van előtte egy egyszarvú szobor. Naná, hogy lefotózkodtam vele!
Úgy döntöttünk, hogy betérünk a Scott Polar Research Institute múzeumába is. Baromi érdekes volt végignézni, hogy milyen ruhákban mentek a nagy felfedezők az Északi-sarkra, hogy mennyi értékes és hatalmas holmit vittek magukkal (díszes kardok, ezüst teáskészletek, az expedíció feliratával rendelkező porcelánok, meseszép réz műszerek, stb.), és megtudni hogy a védősapkájukat Viktória királynő lánya kötötte nekik ajándékul (már ha tudok olvasni és még jól is emlékszem). Plusz érdekesség volt, hogy a múzeum végében egy modern képzőművészeti kiállítás kapott helyet: mind eszkimók keze munkáját dicsérték. Érdekes, mert a szobrokat nem annyira kedvelem, mert nem nagyon tudok velük mit kezdeni, nem nagyon tudom őket hova tenni. Az itt látott inuit alkotásokról azonban alig bírtam levenni a szemem. Nemcsak szépek voltak, de nagyon kifejezőek is. Nekem sokat mondtak, legalábbis akkor és ott úgy éreztem.
Mikor kiértünk a múzeumból, megdöbbenve vettük észre, hogy ugyan süt a nap, de kint minden vizes. Persze, hogy ne örüljünk túl sokáig, mi is kaptunk a nyakunkba, miközben a Downing College parkjában sétáltunk. (Eddig ez a legkevésbé tetsző college. Az egész olyan direkt, olyan túl szabályos, olyan túl klasszikusnak látszani akaró. Jó, persze, 1800-ban alapították, ami megmagyarázza a stílust, kivéve a könyvtár homlokzatát. Hm, az biztos később került oda. Vagy addig könyvtár sem volt? Whatever.) A nap végén bevásároltunk a Sainsbury's-be, és valószínűleg ugyanúgy töltöttük a maradék időnket, mint addig.
Eljött a vasárnap, és elmentünk az egyetlen, vasárnap is nyitva tartó kulturális egységbe, a Kettle's Yard galériába, ahol is megtekintettük az aktuális időszaki kiállítást. Itt jól elszórakoztunk azon, hogy én mennyire nem értek az esztétikához, és hogy Mesi szerint ő is milyen rossz művészettörténész lenne (na, azért nem kell mindent elhinni). A The Long Dark fantázianevű kiállításra csak azt tudom mondani, hogy egy mukkot nem értettem az egészből. Az "untitled" dolgok alapból felnyomták az agyvizemet, mert nekem kell egy ilyen útmutató, főleg, ha modern művészeti alkotásokat nézegetek. Mondjuk később lett egy olyan ötletem az egyik képnél, hogy a mögötte lévő nagy fehér falfelületre a látogatóknak fel kellene írniuk a címötleteiket. Szerintünk izgalmas értelmezési szintekre bukkannánk.
A Berlinben élő Peter Linde Busk munkái (pl. ez itt balra) bosszantottak a legjobban. Az ő művei kilométeres címekkel bírtak, ami nekem egyenértékű volt a cím nélküli verzióval, és plusz üres belemagyarázást, illetve a közönséggel való kicseszést láttam bennük csak. Mesi azért próbált hol viccesebb, hol komolyabb elemzéseket létrehozni, és nem mondom, hogy nem volt igaza, dehogy ez nem az én műfajom volt, az is biztos. Simon Bill ovális képei azonban megragadták a fantáziánkat és az öt képből kiolvastunk egy történetet: egy éjszaka történetét, ami az LSD jegyében telhetett el. (Komolyan, szépen levezettük az egészet, és abszolút összeállt a kép. Olyannyira, hogy még azt is tudni véljük, hogy képzeletbeli hősünk a drog hatásának csökkenése után borral gondolta leöblíteni az élményt, és az utolsó képen azt láthatjuk, ahogy a két anyag kémiai reakcióba lépnek egymással. Hát nem gyönyörű?) Ja, és az ultimate kedvencünk egy matrjoska baba volt. Ez itt ni.
A vicces napot azzal koronáztuk meg, hogy készítettem mákos gubát vanília sodóval. Persze ez is volt már jobb is, de azért ehető volt. Nem tudom, nem vagyok mostanában formában.
A hét egyéb kuriózuma egy harmincsok órás ébrenlét volt, amitől azt reméltem, hogy majd helyrebillenti a nem túl remek napirendemet. Tévedtem. Viszont hajnal 4-kor nekiálltunk Somával random csokis sütit csinálni, amit utána vanília pudinggal öntöttünk le. 5-re már semmi nem maradt belőle, így a lányok is kimaradtak az attrakcióból. (Igaz, még a hét folyamán elkészítettem a szolidabb verziót is, ugyanis Somáéban a cappuccino-portól kezdve, a kanalas gyógyszeren át egyszerűen minden volt.)

Jah, és persze a hét kérdése: "Hoztál chocolate cake-et?"

(És igen. Belga csokisat. Két font a Sainsbury's-ben.)

Inglend, Inglend - without Phaedra

Hol is hagytam abba a mesélést? Ja igen. Kedden (a Fez Club-os est másnapján) egyedül sétálgattam, majd betértem a Pembroke-ba köszönni a népeknek, meg megkérdezni Phaedrát, hogy hozzak-e neki is valamit a Sainsbury's-ből (Somának már kérdezés nélkül hozzuk a chicken noodles-t). Nem, nem kell neki semmi, de várjak már. Jó, de így akkor én most bevásárolnék. Jön velem? Nem, mert mennek a csoporttal evening puntingra. Jó mondom, de akkor én megyek tova. De ne, várjak. Oké. Közben jöttek Loganék is, hogy jövök én is? Á, mondom dehogy, nekem boltba kell mennem. Majd jött Phaedra kolleginája, Rachel, hogy de jó, hogy vagyok, csatlakozok? Hát de... Mire Phaedra közölte, hogy ragaszkodik a maradásomhoz. Hát jó.

Lesátáltunk a Mill Lane-en a partra, és hatos csoportokba rendeződtünk. Illetve mi Phaedrával és Logannel csak hármas csapatot alkottunk, de összeverődtünk még három másik lánnyal, akikből csak Grace-re emlékszem, rá is csak azért, mert egy szimpla kérését negyedik visszakérdezésre értettem meg, illetve mert külön fel kellett világosítani, hogy rosszul tudja a Harry Potter forgatási helyszíneit, és szerintünk higgyen csak nekünk, mert mi tudjuk jobban. Eleinte Phaedra "hajtotta" a "csónakot" (a szakszavaktól eltekintenék, angolul sem tudom őket, nemhogy), aki tök ügyes volt, de az egyetlen férfink nem bírta ki hátul a kis evezővel, így addig szenvedett, míg Phaedra át nem adta neki a helyét. Azt hiszem, ezt később megbánta, bár kétségtelen, hogy a napi edzése megvolt.

(katt)

Ugyebár a hivatásos puntos srácok kalapos-mellényes egyenruhában nyomják az ipart, így mikor Logan dzsekije alól előbújt a mellénye, megörültünk, hogy profi kézbe kerültünk és vártuk a kötelező idegenvezetést. Ez eleinte a Phaedra által meséltek ismétléséből állt, majd pedig kifutott olyan magasröptű információk átadásába, mint pl.: "Balra egy öreg angol épület látható, jobbra pedig... egy öreg angol épület!" Lényeg, hogy egy bő órát csónakáztunk a college-ok háta mögött, és a folyó felől minden még gyönyörűbb, mint egyébként. (Majd lesznek képek, naná, hogy lesznek!) A nap lezárásaként pedig csak sikerült bevásárolnunk Phaedrával. Paramm-paramm.
Másnap elkezdődött a hol esik, hol süt a nap című időjárás, bár nem mondanám, hogy addig olyan nagyon meleg lett volna. Ráadásul Mesinél felmerült pár hivatalos papíros dolog (mert hogy ő közben menedzseli, hogy az őszi félévet Berlinben töltse Erasmusszal), így kerítenünk kellett egy faxgépet, mert az ugye Phaedráéknak nincs. Első naiv próbálkozásunk során az utunk a postára vezetett. Szerencsére nem kellett végigállnunk a hihetetlen hosszú sort, mert megkérdeztem a pénzváltós bácsit, hogy egyáltalán megéri-e. Ő azonban átküldött minket a városi könyvtárba, ami a bevásárlóközpont(!!!) első emeletén van, és ilyen kis fiatalos, élénk, kék és zöld színekben pompázik. Itt tehát elintéztük a faxolást, és láttunk egy lányt, aki az egyik ott lévő számítógépen FarmVille-ezett.
A maradék időnket a belváros közepén lévő emeletes Waterstone's könyvesboltban töltöttük. Ilyenkor utálom a legjobban, hogy nem vehetek meg csak úgy, kedvemre akármit. Például egy bögrét, amit nem elsősorban kinézete, mint inkább eszmei értéke miatt szeretnék magaménak tudni. Gondolom, este néztünk valami filmet, de a fene se emlékszik már.
Csütörtökön kialakult az a rendszer, hogy Phaedra elment Skóciába az ámerikaiakkal, Mesi pedig délelőttönként kimegy Grantchester felé futni egy kicsit, míg mi Somával alszunk minimum délig, de persze ő mindig tovább. Mondjuk csütörtök délután pont sokat sétáltunk Mesivel: a folyó mellett lesétáltunk Grantchesterhez. Fotózkodtunk, futkároztunk, nosztalgiáztunk, tervezgettünk, meg minden ilyesmi. Végül bementünk az Orchardba, ahol megjutalmaztam magunkat egy csoda klassz csokoládés tortaszelettel. Is-te-ni-volt. De tényleg. Az idei év második olyan vásárlása volt, ami minden fillért megért. (Az első a határidőnaplóm volt.) Visszafelé még beugrottunk a hely melletti templomba, ami kivételesen tárva nyitva állt, és sehol nem volt senki (a cambridge-iekbe még nem sikerült bejutni semmiféle napszakban). Fáradtan hazabandukoltunk, miközben felhőket fotóztunk, majd pedig gondolom ismételten filmet néztünk és alighanem aludtunk.

(katt)

A péntek az egy vicces nap volt. Én leültem egy pontba és nem voltam hajlandó megmozdulni. Mesi drága volt és jól viselte a hisztijeimet, még szendvicset is csinált nekem (bár ez nem az egyetlen alkalom volt). Én csak olvasással és nettel töltöttem az egész napot, míg Mesi hajlandó volt egyedül elsétálni az Aldiba nagybevásárolni. Ennek persze külön története van.

mi: - Te Soma, egyébként ha mondanád, hogy mit hozzunk, akkor mást is hoznánk ám a zacskós levesen kívül. Mit szeretnél?
Soma: - Nekem mindegy. Olyan pizzát. Vagy paprikás krumplit.
mi: - Paprikás krumpli, remek! Van itthon krumpli?
Soma: - Biztosan.
mi: - Oké, akkor lesz paprikás krumpli tejespitével.

Nem, természetesen nem volt krumpli, és természetesen ezt akkor realizáltuk, amikor Mesi hazaért és már nagyon éhesek voltunk. Tejespitét azért csináltunk, de a főételre már nem emlékszem. Ja de: főztünk tésztát, meg csináltunk mellé némi paradicsomszószt (túl édes lett, bocsánat).
Eljött a szombat, amit félig kultúrprogrammal ütöttünk el. Bementünk a Fitzwilliam Múzeumba, és végignéztük az első emeletet, kezdve a több, mint röhejes brit festményektől a modern üveg alkotásokig. Azért látszik, hogy ragadt ránk valami az egyetemen, mert a sok vicc közül azért kiszúrtuk a híresebb (és JÓ) festők munkáit többnyire első blikkre. Igen, még én is.
A múzeum ötkor bezárt, onnantól kezdve a különféle ruházati- és ékszerboltokat jártuk csak úgy, mert miért ne? alapon. Az egyik üzletben még próbáltunk is ruhákat. Ekkor történt nálam egy kis szívfájdalom. Ugyanis, aki ismer, az tudja, hogy 8 éve ugyanazt a télikabátot használom, pusztán azért, mert meleg, mert kb. az első pillanattól kezdve utáltam. Három éve keresem azt a kabátot, ami a helyébe léphetne, és lehetőleg nem csak szép, hanem tényleg meleg is. Na most. Megtaláltam. Három példány volt belőle, két méretben, persze az enyémből csak egy. Szerelem első látásra, felpróbáltam, húúú, vááá. De, gondoltam, nem hamarkodom el a dolgot: átgondolom, amíg felpróbáljuk a Mesi által kiválasztott ruhákat. Szerintetek, mire visszaértünk ott volt még az, ami jó volt rám? Naná, hogy NEM. Sokáig nagyon-nagyon szomorú voltam. Mesi próbált vigasztalni, hogy ez biztos azért volt, hogy nem is kellett ez nekem, mert lesz jobb, satöbbi, satöbbi. De akkor miért kellett meglátnom? Miért kellett összegabalyodnom azzal a gyönyörűséggel? A csokis keksz sem tudott felvidítani. Pláne, hogy este megírtam ezt anyának, aki rögtön válaszolt: "nagy butaságot csináltál".

(katt)

Másnap olyan merénylet történt, hogy először is reggel sikerült Mesit kicsit megbántanom, aki előzetes kérésemre segíteni akart nekem felkelni, de én éppen álmomból lettem felkeltve (konkrétan a húgommal való beszélgetésből - hogy melyik csatornára kapcsoljon; fontos), és nem reagáltam túl... hm, bájosan. (Ja igen, mióta itt vagyok, visszatértek az álmok. Sok, hosszú, nehéz, nem akarom, valaki vigye el, mert nem bírom sokáig.) Utána az internetre hallgatva elindultunk megkeresni a kabátos ruházati cégnek a másik üzletét a városban. Kár volt. Mert hogy nem arra volt. Ráadásul az összes tájékozódási képességem (amire pedig világ életemben büszke voltam) ELTŰNT. De hova? Meg minek? Mindegy. Lényeg, hogy Mesi ott volt, és végigcsinálta velem az egészet, mert nem tudom, magamtól hol adtam volna fel, mert magamhoz képest is nagyon kész voltam, pedig tudjátok, hogy mennyi baromságra vagyok képes, ha elhatározok valamit, legyen az bármekkora baromság is.
Na szóval: visszavándoroltunk a belvárosba (ez is elég lett volna napi egészségügyi sétának), vissza az ominózus boltba, megkérdezni, hogy biztos van-e másik üzlet a városban, és ha igen, akkor tulajdonképpen hol is??? Első lány nem tudta. Jellemző. Második sacc/kb belőtte, bár az ő elmondása alapján azt hittük volna, hogy a Grafton Center mögött van közvetlenül minimum, nem azt, hogy még onnan is (nem, az sincs túl közel hozzánk) jóval messzebb. Na, azért a Grafton mellett megálltunk a Primarknál, hogy újabb szerelmekbe essünk... Viszont a keresett boltot innen sem volt még egyszerű meglelni. Mikor már a harmadik megkérdezett ember mondta, hogy sajnálja, de baromira nem itt lakik, akkor megbeszéltük, hogy csak csúnya, rosszul öltözött embereket fogunk leszólítani ezután. Előítéletek ide vagy oda, Mesi kinézte a következően leszólítandóakat, és láss csodát, útba tudtak minket igazítani! Na most, amikor beléptünk a boltba, én szokás szerint szét se mertem nézni (sose látom meg azt, amit szeretnék látni, ez normális?), szédelegve betámolyogtam, mellettem Mesi viszont határozott léptekkel suhant el, egyenesen egy ismerős kabáthoz: "Egyetlen darab, a te méretedben. Pont így gondoltam. Máskülönben sírtam volna." Boldogság a köbön. Istenem, alig várom, hogy tél legyen! (Visszafelé ismét prájmárkoztunk egyet, csak úgy levezetésképpen...)
Így telt hát a hét. Összefüggéstelenül, haszontalanul (oké, Mesi tanult is, legyünk rá büszkék, egyszer csak én is elő fogom venni a tételeimet; tényleg), de eltelt.
És hátra van még kettő!

Ui.: Egyébként eszméletlenek ezek az angolszászok. Akkor is elköszönnek tőled, ha tudják, hogy 5, azaz öt percen belül úgyis újra látni fognak. Ha aznap még csak először találkoznak veled, akkor a) messziről integetnek vigyorogva, b) a nyakadba borulnak, és közlik, hogy jó téged látni és amúgy hogy vagy és mi történt, mióta nem láttátok egymást?, c) embereken keresztül ugrálnak/hadonásznak/bármit csinálnak, csakhogy tudassák veled, hogy igen, látnak és felismertek és amúgy is szia. Ilyet!

Inglend, Inglend - Heló amerikaiak!

A vasárnapunkba valahogy még most sem sikerült túl sok programot sűríteni, de azért Somával és Mesivel megnéztük a Vonzások és állatságokat (ami az egyik legkedvesebb filmem; hm, előző este meg Charlie Bartlett-et néztünk, azt hiszem), majd pedig Mesivel összekészülődtünk, hogy bemenjünk a Pembroke-ba, megkeresni Phaedrát.

Egészen félelmetes érzés amúgy egy ilyen régi, tiszteletet parancsoló oktatási intézmény súlyos fa ajtaját belökni. Ám, mielőtt még megtaláltuk volna Phaedrát (aki éppen brownie-t csent nekünk), már jött is egy szőke lány, hogy ő akkor Kirsten, és akkor ugye mi is jövünk este a pubba? Hát persze! (Szerencsére Phaedra két kolleginája, Heather és Rachel olyan kedvesek és rendesek, hogy mindenhova meghívtak magukkal előre.)

(katt)

Elkísértük tehát a csoport társaságibb tagjait az ismerkedő estre, ami a The Bath House nevű vendéglátóegységben lett megtartva. (Talán nem mondtam még, de ezek a fiatalok a University of California diákjai, és egy nyári iskolába jöttek tulajdonképpen Cambridge-be, hogy vltozatos kurzusokon vegyenek részt.) Még a Bath House ajtajában megismerkedtünk Logannel, aki félig mexikói, a legjobb barátnője egy román popénekesnő és találkozott már Miley Cyrusszal (és persze dolgozott egy rakás nálunk is népszerű sorozat, film, stb. háttérmunkásaként). :D Mire a pulthoz értünk, már összebarátkoztunk a lengyel származású Michaellel, aki remélhetőleg Hollywood új csillaga lesz (amint felfedezik), és akinek egyetlen szuperképessége a mosolya.
Michael nagyon nagylelkűen bánt mindenkivel, de nem nagyon díjazta, amikor fel lett világosítva, hogy először is lány sört rendelt magának (ehhez én ugyan nem értek, nekem mindegy), másodszor is hiába csap olyan nagy hűhót a tequila miatt, Magyarországon az is a lányok közkedvelt itala. (Sok szép dolgot meséltünk szerintem a magyar lányok mentalitásáról...)
Hamarosan bemutatkozott a többi amerikai is, majd elkezdtek egy teljesen értelmetlen ivós játékot játszani. Tényleg nem volt értelme, akárhogy is próbáltuk megfejteni Logannel és Mesivel. Miután nem leltek több élvezetet a játékban, elindultunk, hogy átmenjünk a Revolution-be, de mivel az túl drágának ítéltetett, tovább mentünk a The Regal-ba, ami, ha nem tévedek, akkor egy régi moziépületben kapott helyet. Nagyon furcsa is volt a hangulata. Túl tágas, túl színes, tele játékgépekkel. Mondjuk a fal mintája tetszett.
Itt, mivel mi már nagyon fáradtak voltunk és nem szerettünk volna többet inni, Mesivel és Logannel elkülönültünk a társaság hangos magjától, és csak beszélgettünk, többnyire tanulásról, kultúrákról, utazásról. Mesi egyszer csak innen mondjuk hazament, mert nem volt kedve tovább maradni, de mi Logannel ezután sem unatkoztunk. Inkább "összebarátkoztunk" egy fura sráccal, aki addigra már legalább negyedjére integetett oda nekem csak úgy. A srác szinte szomszédom amúgy: két hónapja jött ki dolgozni Lengyelországból. Valószínűleg a magány készítette ki ilyen gyorsan. Tényleg nagyon érdekes volt. Egyedül még talán féltem is volna.
Közben Phaedra és Michael felváltva jöttek oda hozzánk kérdezni, közölni, lelkesedni, panaszkodni. Michael főleg azt emlegette, hogy a szülei ki fogják tagadni, hogy mennyit költött máris, mikor ez még csak az első nap tulajdonképpen. Na igen. És mivel a Regal éjfélkor zárt, ezért... továbbmentünk a The Fountain Inn-be. Ezt mi Logannel már nagyon nem szerettük volna, de mentünk, mert miért ne. Nekem amúgy is muszáj volt követnem Phaedrát. Legalábbis a lakáskulcsát. :D Itt egy kedves kis kanapés sarokba sikerült lehuppanni. Mikor népszámlálást tartottunk, hogy mégis, ki tartott velünk, érdekes dologra lettünk figyelmesek. A következők ültek egy körben, tőlem balra: Alex (tipikus amerikai sportoló kinézettel), Phaedra, Matt (aki elismeri az amerikai átlagműveltség hiányát, és bűntudata van, amiért nem tudja pontosan belőni Magyarország helyét), random beszédes brit, random csöndes brit, Jessica (aki kedves, és a többiektől az Anyu becenevet kapta), valaki, akire nem emlékszem (megesik), random brit srác (aki Amerikában született, és amúgy Sean), Michael és Logan (aki amúgy a csoport Apuja is). Tehát. Hogy kerültek oda a random ismeretlen emberek? Mondjuk minden szépen ment, egészen addig, míg elő nem került a foci, mint téma... Szerencsére ezután csak 10 perc kellett ahhoz, hogy mindenki belássa, jobb lesz, ha távozunk.
Azt hiszem, nem szükséges ecsetelnem, hogy milyen volt a hangulat hazafelé. Persze, hogy jó.

nem igazán tudtuk kinézni, hogy milyen állat van
a Fez Club pcsétjén
(katt)

Másnap este volt a hivatalos, kiöltözős vacsorájuk, amin természetesen csak Phaedra vett részt közülünk, de utána elkísértük őket bulizni.
Idézzetek fel egy bármilyen amerikai filmet, amiben a szereplők bemennek egy elit klubba: kordonok, vörös szőnyeg, biztonsági őrök. Szerintetek mennyire volt menő érzés soron kívül bemenni a Fez Clubba? Egyébként nem értem, mire volt a nagy felhajtás. Oké, egy csinos kis hely volt, enyhe arabos beütéssel, amit sejthettek a klub nevéből is. Bent hidegebb volt, mint kint, és a zenék is elég vegyesek voltak, pontosabban vegyesen táncolhatóak. Itt két újabb névvel gazdagodtam: heló John (a robotember), heló Alejandro (akinek az ereiben is tequila folyik)!
Az éjszaka további részletezése helyett pusztán két újabb tanáccsal gazdagítanám kedves olvasóimat:

1) Ha külföldre mész és barátkozni akarsz, MINDIG legyen nálad egy üveg pálinka.
2) Csak óvatosan.

Ps: Bocsánat, azt hiszem, rossz kedvem van.

Inglend, Inglend - megérkeztünk

Valamikor, jó két hónappal, vagy talán még többel ezelőtt Dorothy-val nagy izgalmak közepette vásároltuk meg londoni repülőjegyeinket, és elkezdtünk lélekben készülni egy csodálatos nyárra, amit Phaedra mellett tölthetünk Cambridge-ben.

Ezen a ponton adnék egy tanácsot minden kedves embertársamnak:

SOHA NE TERVEZZ ELŐRE!

Hogy mi történt? Az a történet szempontjából lényegtelen. Elég annyi, hogy a repülő felszállása előtt szinte pontosan 24 órával hívtuk fel Mesit, hogy akkor ő most így mennyire érzi magát spontánnak, mert el kellene játszani valami ahhoz hasonlót, mint amit nekem 5 évvel ezelőtt. Kicsit habozott, kért pár telefonálásnyi időt, és... Szóval másnap délelőtt a ferihegyi terminálban ücsörögve már őt vártam, miközben keserűen gondoltam vissza arra a szűk két percre, amíg Dorothy-val találkoztam az ő vasútállomásukon egy órával azelőtt. Utálom, hogy így kellett történnie.
No de, beszéljünk inkább az utazásról. Kb. negyed 12-kor indultunk becsekkolni, ahol a kedves hölgyemény közölte mosolyogva, hogy az úgy van sajnos, hogy 16:10-kor indul a gép, és hogy ne haragudjunk, itt van némi kajajegy, köszike, puszika. Őszintén szólva nem akadtam ki, túlságosan letört voltam én már ahhoz, meg különben sincs erőm ilyesmihez, mióta nincs immunrendszerem. Megpróbltam Phaedrának SMS-t küldeni, sikertelenül. Rácsatlakoztunk a wi-fi-ra/re, hagytunk neki egy ímélt, hátha. Illetve megnéztük újra a Luton-Cambridge buszmenetrendet. Nagy nyugalommal elmentünk kajálni. Annyira, de annyira borzasztóan jók vagyunk, hogy én pontosan úgy választottam mindenfélét (szendvics + üdítő + süti + cappuccino), hogy kereken annyiba került az egész, mint a kapott étkezési jegy, és Mesi is csak kb. 30 forintot herdált el.
Órákig ettem, de utána viszonylag jó kedvem lett, és sokkal értelmesebbnek tűntem a saját szememben is. Ez van srácok, enni kell. Mert jó. meg különben is.
Fél 4-kor elkezdtük bevenni a beszállós részt. Utálok a szalagok között tekeregni. (Mondjuk ez eddig a francia határon volt a legviccesebb, amikor is éjfél volt, és senki, de senki nem volt ott rajtunk, meg a határőrökön kívül, és egy egész teremnyi ilyen szaron kellett átkelni.) Közben azért elvontunk az embernézegetős hobbinkkal, meg azzal, hogy most akkor rosszul vagyok, vagy sem, illetve, hogy nézzem már, ott van az egyik tanár a gimiből.
16:10-kor pontosan a repülőhöz szállító buszban álldogáltunk. A pilóta indulás előtt azért elmesélte, hogy azért kellett várnunk, mert lerobbant egy gépük, és a Milánóban ragadt utasokért nekik kellett elmenniük. (Azért kipróbálnám ezt a repülős életet is egy évre.) Ez nekünk csodálatos volt nagyon persze. Kicsit izgultam, hogy milyen lesz a felszállás, hogy mennyire fogom utálni, de mire elpanaszolhattam volna ezt Mesinek, ő gyakorlatilag aludt. Na jó, nem, de szerintem ez ilyen hullámokban ment nála. Sebaj, én addig is olvastam, meg jegyzeteltem a (meseszép) határidőnaplómba, meg átvettem az ajándék SIM-kártyáinkat (amiket lehet illene használnunk), meg ilyenek.
Valamely ponton közben megbeszéltük, hogy mindkettőnk szerint is Phaedrához jobban illik Franciaország, Párizs, és reméljük, hogy beteljesíti a vágyait, mert mi nagyon el tudjuk képzelni, hogy valahol magasan, egy tágas, a városra néző helyiségben fotózzon művészi aktokat férfi kollegák között, de szigorúan napszemüvegben, esetleg némi cigarettával. :)

(katt)

A röpke két órás út után (na most szeretném megjegyezni, hogy ősztől az otthon és az egyetem között csak öt órás buszutat kell megtennem...) első dolgunk volt felhívni Phaedrát egy fülkéből, hogy ugye megkapta a levelet, mert a mobillal nem tudjuk mi van. Kissé dühös hangjából arra következtettem, hogy nem, nem kapta meg. Sőt. órákig várt ránk az esőben. Klasszak vagyunk, de ezen már nem lepődök meg...
Persze a buszra is várhattunk bő egy órát. Oké, addig megvettük a jegyeket, meg felmértük a terepet, de akkor is. Viszont életem legszörnyűbb buszozása következett. A buszsofőr figyelmes és kedves és aranyos, és beszédes, meg mittudomén milyen volt, de rám egy másfél órás masszív hányinger várt. Próbáltam aludni, de így meg olyan ügyes helyzetek adódtak, hogy pl. félálomban meglöktem Mesit, amikor az ő alvás közben lehanyatló feje következtében a haja az arcomat csiklandozta. Persze ekkor már az eső is esett, ami el sem állt, csak mikor már egy gyors lepakolás után a város közepén sétáltunk, mert mentünk a The Tivoliba, hogy találkozzunk a kiszakadt szegedi (és nem szegedi) ifjakkal, és hogy megkóstolhassam azt a csodálatos (nem.) cseresznyés vodkás alattomos kis koktélt, amit kancsóban szervíroznak, és olyan édes, hogy még nekem is. Itt tehát megismerkedtünk öt magyarral, illetve felmértük a helyieket. A tipikus angol futballhuligánoknak kinéző csoporttól rendesen megijedtünk, főleg Sanyi, akinek konkrétan bemutatkoztak, mindössze azon alapon, hogy tetszett nekik Sanyi Vissza a jövőbe-pólója. Búcsúzásként azért még tömegesen szerelmet vallottak Phaedrának.
Ezek után gondolhatjátok, hogy remekül aludtunk. Másnap későn is keltünk, főleg Mesi, de ő igényelte is az alvást (ja, Phaedra persze koránt ment a Pembroke-ba, eligazításra). Somával nagyjából egyszerre keltünk, így csináltunk reggeli-ebédet, pontosabban ő csinált, én csak segítettem neki egy picit. Utána összepakolásztunk, sétáltunk, összefutottunk A Millnél Phaedrával, aki közben megtudta, hogy elég sűrű lesz a munkája, mert másnap érkezik a 77 fős amerikai csoport, akikkel minden irányba kell mennie, így lesznek napok, hogy nem is lesz velünk itthon. Nem örülünk nagyon, de hát szép helyekre viszik, neki jó lesz. Ezután sétáltunk egy órát még vele, utána bevásároltunk a Sainsbury's-ben, végül az udvaron vacsoráztunk egy kis cider társaságában.

(katt)

Hazafelé
Mesi: - Egyébként Emily, én teljesen el tudom képzelni, hogy így benézek ezeken az ablakon, és téged talállak bent ezekben a nappalikban.
Emily: - Tényleg? Tök jó. Ja igen Phaedra, mert már megbeszéltük, hogy hozzád is tökéletesen el tudjuk képzelni Párizst, meg mindent, ami francia, pláne jobban, mint az angol dolgokat.
Phaedra: - Én mindig is tudtam, hogy az illik hozzám.
Mesi: - Igen, még a mentalitásod is.
Emily: - És különben tényleg, Mesihez is Németország illik, pont, ahogy szeretné.
Mesi: - Én is tudtam mindig is, hogy az való nekem.
Emily: - Én csak reméltem, hogy hozzám Anglia illik. Egyáltalán tényleg illik?
Mesi: - Igen, illik. És juuuj, milyen jókat fogunk kirándulni majd egymáshoz!!!
Emily: - Mert most tulajdonképpen mit is csinálunk?
Phaedra: - Na ez az, csak most még mindenki rossz helyen van.

Vacsoránál
Mesi: - Az oké, hogy megbeszéltük, hogy kihez mi illik, de mi van Magyarországgal? Az hogy illik hozzánk?
Phaedra: - Sehogy.
Emily: - Dehogynem. Hiszen magyarok vagyunk.
Phaedra: - Jó, nyilván illik hozzánk, de inkább csak városok. Hozzám nyilván Szeged, Mesihez Budapest, Emilyhez Pécs.
Emily: - Hurrá.

folyt. köv.