Ezen a ponton adnék egy tanácsot minden kedves embertársamnak:
SOHA NE TERVEZZ ELŐRE!
Hogy mi történt? Az a történet szempontjából lényegtelen. Elég annyi, hogy a repülő felszállása előtt szinte pontosan 24 órával hívtuk fel Mesit, hogy akkor ő most így mennyire érzi magát spontánnak, mert el kellene játszani valami ahhoz hasonlót, mint amit nekem 5 évvel ezelőtt. Kicsit habozott, kért pár telefonálásnyi időt, és... Szóval másnap délelőtt a ferihegyi terminálban ücsörögve már őt vártam, miközben keserűen gondoltam vissza arra a szűk két percre, amíg Dorothy-val találkoztam az ő vasútállomásukon egy órával azelőtt. Utálom, hogy így kellett történnie.
No de, beszéljünk inkább az utazásról. Kb. negyed 12-kor indultunk becsekkolni, ahol a kedves hölgyemény közölte mosolyogva, hogy az úgy van sajnos, hogy 16:10-kor indul a gép, és hogy ne haragudjunk, itt van némi kajajegy, köszike, puszika. Őszintén szólva nem akadtam ki, túlságosan letört voltam én már ahhoz, meg különben sincs erőm ilyesmihez, mióta nincs immunrendszerem. Megpróbltam Phaedrának SMS-t küldeni, sikertelenül. Rácsatlakoztunk a wi-fi-ra/re, hagytunk neki egy ímélt, hátha. Illetve megnéztük újra a Luton-Cambridge buszmenetrendet. Nagy nyugalommal elmentünk kajálni. Annyira, de annyira borzasztóan jók vagyunk, hogy én pontosan úgy választottam mindenfélét (szendvics + üdítő + süti + cappuccino), hogy kereken annyiba került az egész, mint a kapott étkezési jegy, és Mesi is csak kb. 30 forintot herdált el.
Órákig ettem, de utána viszonylag jó kedvem lett, és sokkal értelmesebbnek tűntem a saját szememben is. Ez van srácok, enni kell. Mert jó. meg különben is.
Fél 4-kor elkezdtük bevenni a beszállós részt. Utálok a szalagok között tekeregni. (Mondjuk ez eddig a francia határon volt a legviccesebb, amikor is éjfél volt, és senki, de senki nem volt ott rajtunk, meg a határőrökön kívül, és egy egész teremnyi ilyen szaron kellett átkelni.) Közben azért elvontunk az embernézegetős hobbinkkal, meg azzal, hogy most akkor rosszul vagyok, vagy sem, illetve, hogy nézzem már, ott van az egyik tanár a gimiből.
16:10-kor pontosan a repülőhöz szállító buszban álldogáltunk. A pilóta indulás előtt azért elmesélte, hogy azért kellett várnunk, mert lerobbant egy gépük, és a Milánóban ragadt utasokért nekik kellett elmenniük. (Azért kipróbálnám ezt a repülős életet is egy évre.) Ez nekünk csodálatos volt nagyon persze. Kicsit izgultam, hogy milyen lesz a felszállás, hogy mennyire fogom utálni, de mire elpanaszolhattam volna ezt Mesinek, ő gyakorlatilag aludt. Na jó, nem, de szerintem ez ilyen hullámokban ment nála. Sebaj, én addig is olvastam, meg jegyzeteltem a (meseszép) határidőnaplómba, meg átvettem az ajándék SIM-kártyáinkat (amiket lehet illene használnunk), meg ilyenek.
Valamely ponton közben megbeszéltük, hogy mindkettőnk szerint is Phaedrához jobban illik Franciaország, Párizs, és reméljük, hogy beteljesíti a vágyait, mert mi nagyon el tudjuk képzelni, hogy valahol magasan, egy tágas, a városra néző helyiségben fotózzon művészi aktokat férfi kollegák között, de szigorúan napszemüvegben, esetleg némi cigarettával. :)
(katt)
A röpke két órás út után (na most szeretném megjegyezni, hogy ősztől az otthon és az egyetem között csak öt órás buszutat kell megtennem...) első dolgunk volt felhívni Phaedrát egy fülkéből, hogy ugye megkapta a levelet, mert a mobillal nem tudjuk mi van. Kissé dühös hangjából arra következtettem, hogy nem, nem kapta meg. Sőt. órákig várt ránk az esőben. Klasszak vagyunk, de ezen már nem lepődök meg...
Persze a buszra is várhattunk bő egy órát. Oké, addig megvettük a jegyeket, meg felmértük a terepet, de akkor is. Viszont életem legszörnyűbb buszozása következett. A buszsofőr figyelmes és kedves és aranyos, és beszédes, meg mittudomén milyen volt, de rám egy másfél órás masszív hányinger várt. Próbáltam aludni, de így meg olyan ügyes helyzetek adódtak, hogy pl. félálomban meglöktem Mesit, amikor az ő alvás közben lehanyatló feje következtében a haja az arcomat csiklandozta. Persze ekkor már az eső is esett, ami el sem állt, csak mikor már egy gyors lepakolás után a város közepén sétáltunk, mert mentünk a The Tivoliba, hogy találkozzunk a kiszakadt szegedi (és nem szegedi) ifjakkal, és hogy megkóstolhassam azt a csodálatos (nem.) cseresznyés vodkás alattomos kis koktélt, amit kancsóban szervíroznak, és olyan édes, hogy még nekem is. Itt tehát megismerkedtünk öt magyarral, illetve felmértük a helyieket. A tipikus angol futballhuligánoknak kinéző csoporttól rendesen megijedtünk, főleg Sanyi, akinek konkrétan bemutatkoztak, mindössze azon alapon, hogy tetszett nekik Sanyi Vissza a jövőbe-pólója. Búcsúzásként azért még tömegesen szerelmet vallottak Phaedrának.
Ezek után gondolhatjátok, hogy remekül aludtunk. Másnap későn is keltünk, főleg Mesi, de ő igényelte is az alvást (ja, Phaedra persze koránt ment a Pembroke-ba, eligazításra). Somával nagyjából egyszerre keltünk, így csináltunk reggeli-ebédet, pontosabban ő csinált, én csak segítettem neki egy picit. Utána összepakolásztunk, sétáltunk, összefutottunk A Millnél Phaedrával, aki közben megtudta, hogy elég sűrű lesz a munkája, mert másnap érkezik a 77 fős amerikai csoport, akikkel minden irányba kell mennie, így lesznek napok, hogy nem is lesz velünk itthon. Nem örülünk nagyon, de hát szép helyekre viszik, neki jó lesz. Ezután sétáltunk egy órát még vele, utána bevásároltunk a Sainsbury's-ben, végül az udvaron vacsoráztunk egy kis cider társaságában.
(katt)
No de, beszéljünk inkább az utazásról. Kb. negyed 12-kor indultunk becsekkolni, ahol a kedves hölgyemény közölte mosolyogva, hogy az úgy van sajnos, hogy 16:10-kor indul a gép, és hogy ne haragudjunk, itt van némi kajajegy, köszike, puszika. Őszintén szólva nem akadtam ki, túlságosan letört voltam én már ahhoz, meg különben sincs erőm ilyesmihez, mióta nincs immunrendszerem. Megpróbltam Phaedrának SMS-t küldeni, sikertelenül. Rácsatlakoztunk a wi-fi-ra/re, hagytunk neki egy ímélt, hátha. Illetve megnéztük újra a Luton-Cambridge buszmenetrendet. Nagy nyugalommal elmentünk kajálni. Annyira, de annyira borzasztóan jók vagyunk, hogy én pontosan úgy választottam mindenfélét (szendvics + üdítő + süti + cappuccino), hogy kereken annyiba került az egész, mint a kapott étkezési jegy, és Mesi is csak kb. 30 forintot herdált el.
Órákig ettem, de utána viszonylag jó kedvem lett, és sokkal értelmesebbnek tűntem a saját szememben is. Ez van srácok, enni kell. Mert jó. meg különben is.
Fél 4-kor elkezdtük bevenni a beszállós részt. Utálok a szalagok között tekeregni. (Mondjuk ez eddig a francia határon volt a legviccesebb, amikor is éjfél volt, és senki, de senki nem volt ott rajtunk, meg a határőrökön kívül, és egy egész teremnyi ilyen szaron kellett átkelni.) Közben azért elvontunk az embernézegetős hobbinkkal, meg azzal, hogy most akkor rosszul vagyok, vagy sem, illetve, hogy nézzem már, ott van az egyik tanár a gimiből.
16:10-kor pontosan a repülőhöz szállító buszban álldogáltunk. A pilóta indulás előtt azért elmesélte, hogy azért kellett várnunk, mert lerobbant egy gépük, és a Milánóban ragadt utasokért nekik kellett elmenniük. (Azért kipróbálnám ezt a repülős életet is egy évre.) Ez nekünk csodálatos volt nagyon persze. Kicsit izgultam, hogy milyen lesz a felszállás, hogy mennyire fogom utálni, de mire elpanaszolhattam volna ezt Mesinek, ő gyakorlatilag aludt. Na jó, nem, de szerintem ez ilyen hullámokban ment nála. Sebaj, én addig is olvastam, meg jegyzeteltem a (meseszép) határidőnaplómba, meg átvettem az ajándék SIM-kártyáinkat (amiket lehet illene használnunk), meg ilyenek.
Valamely ponton közben megbeszéltük, hogy mindkettőnk szerint is Phaedrához jobban illik Franciaország, Párizs, és reméljük, hogy beteljesíti a vágyait, mert mi nagyon el tudjuk képzelni, hogy valahol magasan, egy tágas, a városra néző helyiségben fotózzon művészi aktokat férfi kollegák között, de szigorúan napszemüvegben, esetleg némi cigarettával. :)
(katt)
A röpke két órás út után (na most szeretném megjegyezni, hogy ősztől az otthon és az egyetem között csak öt órás buszutat kell megtennem...) első dolgunk volt felhívni Phaedrát egy fülkéből, hogy ugye megkapta a levelet, mert a mobillal nem tudjuk mi van. Kissé dühös hangjából arra következtettem, hogy nem, nem kapta meg. Sőt. órákig várt ránk az esőben. Klasszak vagyunk, de ezen már nem lepődök meg...
Persze a buszra is várhattunk bő egy órát. Oké, addig megvettük a jegyeket, meg felmértük a terepet, de akkor is. Viszont életem legszörnyűbb buszozása következett. A buszsofőr figyelmes és kedves és aranyos, és beszédes, meg mittudomén milyen volt, de rám egy másfél órás masszív hányinger várt. Próbáltam aludni, de így meg olyan ügyes helyzetek adódtak, hogy pl. félálomban meglöktem Mesit, amikor az ő alvás közben lehanyatló feje következtében a haja az arcomat csiklandozta. Persze ekkor már az eső is esett, ami el sem állt, csak mikor már egy gyors lepakolás után a város közepén sétáltunk, mert mentünk a The Tivoliba, hogy találkozzunk a kiszakadt szegedi (és nem szegedi) ifjakkal, és hogy megkóstolhassam azt a csodálatos (nem.) cseresznyés vodkás alattomos kis koktélt, amit kancsóban szervíroznak, és olyan édes, hogy még nekem is. Itt tehát megismerkedtünk öt magyarral, illetve felmértük a helyieket. A tipikus angol futballhuligánoknak kinéző csoporttól rendesen megijedtünk, főleg Sanyi, akinek konkrétan bemutatkoztak, mindössze azon alapon, hogy tetszett nekik Sanyi Vissza a jövőbe-pólója. Búcsúzásként azért még tömegesen szerelmet vallottak Phaedrának.
Ezek után gondolhatjátok, hogy remekül aludtunk. Másnap későn is keltünk, főleg Mesi, de ő igényelte is az alvást (ja, Phaedra persze koránt ment a Pembroke-ba, eligazításra). Somával nagyjából egyszerre keltünk, így csináltunk reggeli-ebédet, pontosabban ő csinált, én csak segítettem neki egy picit. Utána összepakolásztunk, sétáltunk, összefutottunk A Millnél Phaedrával, aki közben megtudta, hogy elég sűrű lesz a munkája, mert másnap érkezik a 77 fős amerikai csoport, akikkel minden irányba kell mennie, így lesznek napok, hogy nem is lesz velünk itthon. Nem örülünk nagyon, de hát szép helyekre viszik, neki jó lesz. Ezután sétáltunk egy órát még vele, utána bevásároltunk a Sainsbury's-ben, végül az udvaron vacsoráztunk egy kis cider társaságában.
(katt)
Hazafelé
Mesi: - Egyébként Emily, én teljesen el tudom képzelni, hogy így benézek ezeken az ablakon, és téged talállak bent ezekben a nappalikban.
Emily: - Tényleg? Tök jó. Ja igen Phaedra, mert már megbeszéltük, hogy hozzád is tökéletesen el tudjuk képzelni Párizst, meg mindent, ami francia, pláne jobban, mint az angol dolgokat.
Phaedra: - Én mindig is tudtam, hogy az illik hozzám.
Mesi: - Igen, még a mentalitásod is.
Emily: - És különben tényleg, Mesihez is Németország illik, pont, ahogy szeretné.
Mesi: - Én is tudtam mindig is, hogy az való nekem.
Emily: - Én csak reméltem, hogy hozzám Anglia illik. Egyáltalán tényleg illik?
Mesi: - Igen, illik. És juuuj, milyen jókat fogunk kirándulni majd egymáshoz!!!
Emily: - Mert most tulajdonképpen mit is csinálunk?
Phaedra: - Na ez az, csak most még mindenki rossz helyen van.
Vacsoránál
Mesi: - Az oké, hogy megbeszéltük, hogy kihez mi illik, de mi van Magyarországgal? Az hogy illik hozzánk?
Phaedra: - Sehogy.
Emily: - Dehogynem. Hiszen magyarok vagyunk.
Phaedra: - Jó, nyilván illik hozzánk, de inkább csak városok. Hozzám nyilván Szeged, Mesihez Budapest, Emilyhez Pécs.
Emily: - Hurrá.
folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése