Sajnálatos módon állandósult az a rendszer, hogy én sokáig alszok, Mesi pedig addig tanul (és facebookozik). Így többek között miattam csökkentek a napi programok, hiszen az ébredésem és a látogatható helyek zárási ideje közötti idő egészen kevéske volt.
Hétfőn szerencsére Phaedrát hamarabb elengedték az office-ból, így velünk jöhetett a Whipple Museumbeli túránkra. Ez a tudománytörténeti gyűjtemény tele volt szemet gyönyörködtető, aprólékosan kidolgozott, többnyire réz műszerekkel, és gusztustalan, műanyagból készült biológiai szertárakba való izéken keresztül mindennel. Érdekes volt szerintem. Én szeretem a régi fém műszereket, itt meg aztán kedvemre csodálhattam a különféle iránytűket, díszes szögmérőket, időjárásjelző alkalmatosságokat és egyéb becses tárgyakat. Azért a számológép-gyűjteményt én is viccesnek találtam.
Este a nyári egyetemen két programot szerveztek az amerikaiaknak: mehettek a Shakespeare fesztivál egyik előadására, vagy maradhattak a Pembroke-ban Rock Bandezni. Szerintetek Phaedrával hova csatlakoztunk be? (Mesi otthon maradt művészettörténészkedni.)
Mikor megérkeztünk, csak három srác volt jelen (egyik sem amerikai), és éppen a Mr. Brightside-ot tolták. Amint végeztek, azonnal betoltak minket a helyeikre. Pontosabban a dobos srác maradt, Anna átvette a gitáros szerepét, engem meg beállítottak a mikrofon mögé. Megdöbbentően könnyű volt hangosan énekelni a Wonderwall-t. Azért, mikor félúton hátrapillantottam, és megláttam, hogy közben megsokszorozódtunk, kicsit megijedtem. De megtapsoltak, úgyhogy annyira nem lehetett gáz. Persze konkrét sorrendekre már nem emlékszem, de az biztos, hogy egyszer Phaedra kipróbálta, milyen a (játék)dobok mögött, illetve az én kezemben is járt párszor a gitáros konzol. Egyszer biztosan pont akkor, amikor az egyik aprócska lány a Bad Roamnce-t próbálta énekelni. (Erről a lányról tudnék írni hosszan, de semmi jót, úgyhogy hanyagolom.) Volt egy bizonyos Kat, akinek istenien jó hangja volt, és olyan furán próbálta produkálni magát, miközben egyáltalán nem tolakodott előre, de mégis éreztél valami agresszivitást a passzív viselkedésében. Fura. Pedig amúgy kedvesnek tűnt. Phaedrával amúgy közösen lenyomtuk a mikrofon előtt a Come As You Are-t, az I Want To Break Free-t (ne kérdezzétek, nem tudom miért pont ezt) és később, amikor a legtöbben voltunk, még egyszer a Wonderwall-t. Amikor már Phaedra elfáradt (és már nem volt jó kedve), akkor én azért még kiéltem magam egy kicsit, és megmelengettem (vagy összetörtem?) kis szívemet egy Maps-szel, és később, utoljára egy Creep-pel. Yeah! (A vicc, hogy jó volt. Mármint jó érzés. Énekelni. Meg az is, hogy tapsoltak. Pedig ez csak játék volt.)
A keddi napunk sem telt sokkal hasznosabban. Kb. annyit tettünk érdemben, hogy bevittük Phaedrának a Pembroke-ba a jelmezét. A beöltözős buliba ugyanis mindenkinek "p" betűs valamiként kellett érkeznie. Értitek, P, mint Pembroke. Kedvenc Phaedránk "painter" lett, de abból is a legjobb, köszönhetően franciás sapkájának, csíkos ingének, és lila bajuszának köszönhetően.
(katt)
A szerdai program is elég silány volt. Bevásároltunk és megterveztük a másnapi menetrendet. Ugyanis úgy döntöttünk, hogy ha már hamarabb nem mentünk be Londonba, akkor majd csütörtökön, amikor az amerikaiak is, és akkor majd talán össze is futhatunk velük valahol.
Míg Phaedráék beértek Londonba, és részt vettek egy Shakespeare workshopon a Globe-ban, addig Mesivel mi is bevonatoztunk (létezik, hogy 3 fonttal olcsóbb volt a teljesen ugyanolyan jegy, mint két éve?) és meglátogattuk a Tate Britaint. Itt szinte minden termen sikerült átfutni, alig kellett kihagynunk valamit. Nekem persze külön szimpatikus volt, hogy van egy pöttynyi termük, amit a Bloomsbury Groupnak szenteltek, így vannak képeik Duncan Granttől és Vanessa Bell-től is. Yay! Illetve még tetszett az a terem is, ahol absztrakt képek voltak kifüggesztve, plusz volt egy zenedobozuk két fejhallgatóval, amiben három dallamminta váltogatta egymást, és neked azt kellett kitalálnod, hogy szerinted melyik dallam melyik képhez passzolhat. Mesivel nekünk a három párosításból csak egyetlen egy egyezett meg. Annak ellenére, hogy nem értek a képzőművészetekhez, számomra is voltak olyan alkotások, amelyek kifejezetten izgalmasnak tűntek (pl. ennek a teremnek a remekei), és persze voltak olyanok is, amikkel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni (lsd. itt). Plusz még felfedeztük Lucien Freud-ot, és elborzadtam Damien Hirsttől. Negyed 1-kor azonban felpattantunk, és megcéloztuk a metrót.
A South Kensingtoni megállónál, a V&A-ig vezető föld alatti labirintusban az a jó, hogy mindig szól a zene. Mármint az élő zene. És azt kell mondjam, hogy az angol utcazenészek jók. De komolyan, nagyon. (Cambridge-ben is, btw, nem csak Londonban.)
Tehát Victoria and Albert Museum. Itt találkoztunk Phaedrával, Logannel, Kimmel és Heatherrel. (A többiek szétszéledtek. Volt olyan srác is, aki semmilyen programra nem ment, csak egyedül rótta a várost.) A múzeum lépcsőjén nassoltunk kicsit, meg lőttünk pár képet ofkorsz. Bent azonban mi is több felé váltunk, pláne, miután kiderült, hogy nem tudjuk megnézni a Grace Kelly kiállítást helyhiány miatt. Heather fogalmunk sincs merre ment, Mesi pedig az európai művészet remekeinek járt utána, tehát én most csak azokat fogom felsorolni, amiket én láthattam a két szép szememmel.
(katt)
Először is megjegyezném, hogy a V&A-t lehetetlen körbejárni egy nap alatt, ugyanis egy 11 km hosszú konkrét labirintusról van szó. Mi először a földszinten kezdtünk, egy érdekes, és számunkra furcsán értelmetlen kiállításon, de aztán ezen gyorsan túllendültünk, és eljutottunk a divattörténeti kiállításra. (Itt azon röhögtünk hosszan, hogy a '75-ös hunting outfiten vajon miért olyanok az aranygombok, amik a '96-os olimpiát hirdetik.) Innen egyenesen a harmadikra akartunk menni, de sikerült körbebolyongani a fél épületet. A számomra egyik leggyönyörűbb terem a vasból készült munkákat tették közszemlére. Meseszép kapuk, kandallók, zárak, kulcsok(!!!) mellett sétálhattunk. Szomorú, hogy manapság már nem adnak ennyit a részletekre.
Innen újabb kacskaringók következtek (különféle szobrok és miniatúrák között), míg egy szemkápráztató ékszergyűjteményen át eljutottunk a My Generation: The Glory Years of British Rock című fotókiállításig. Itt még bohóckodtunk kicsit a színháztörténeti kiállításon, majd elindultunk visszafelé, hogy a 3 órás találkozóra a főbejáratnál legyünk. Út közben rátaláltunk még egy óriási könyvespolcra, az Ark Towerre is, ahol nyelvi nehézségekbe botlottam egy múzeumi dolgozóval. Meg mernék esküdni, hogy kettőnk közül én tudtam jobban angolul. A számtalan gyönyörű szobrot és festményt és faragványokat sajnos nem tudom már felidézni, de annyi bizonyos, hogy ebben az épületben akármerre jártam, minden nagyon tetszett.
Újra metróra szálltunk, immáron Phaedrával, Logannel és Kimmel kiegészülve, hogy aztán sétálhassunk a Green Parkban és pózolhassunk a Buckinhgam-palota előtt.
Itt újra különváltunk, hiszen a többieknek 5-re a London Bridge déli tövében kellett lenniük. Mi Mesivel átsétáltunk a Trafalgar Squarre, átverekedtük magunkat a fesztiválozókra emlékeztető tömegen, megnéztünk egy utcai performanszt (éljenek a bolond szabadulóművészek, akik nem csinálnak semmit, de azt nagyon jól), és betértünk a Mesi által legjobban várt helyre, a National Gallery-be. (Ahol még sose voltunk, viszont aminek a lépcsőjén 5 éve reggeliztünk.)
Erre a remek gyűjteményre bő egy óránk volt csak, így szinte futottunk a híresebb képeket tartalmazó termek között. Egyébként már maguk a termek is csodálatosak, méltó helyen vannak őrizve a Manet-k, Monet-k, Van Gogh-ok, Velázquezek, Vermeerek, Tizianók, Cézanne-ok, Rembrandtok, Holbeinok, Van Eyck-ok, Leonardók, stb-stb, és persze az az egyetlen Lautrec-kép, amit egy festőtanonc barátjáról festett. Csak úgy, a miheztartás végett: 30 highlight paintings.
A múzeumból kb. az utolsó pillanatban távoztunk. Lesétáltunk a Big Benig, kicsit keringtünk a környéken, rájöttünk, hogy a nagy szélben kicsit fázunk és éhesek is vagyunk (= kis Vuk-effektus), illetve, hogy a St Paul székesegyházba már ugyan nem fogunk bejutni, mert több mint egy órája, hogy elkezdődött az esti mise. (Mesi ötlete volt amúgy, és tök poén lett volna.)
(katt)
Háromnegyed hét körül indultunk el az általam megtekinteni óhajtott Postman's Park felé, de a hangulatom rohamosan romlott. Gondoltam, úgysem fogunk bejutni, ha 7-kor zár, de akkor is vissza fogok jönni, bármit is jelentsen, hogy esetleg másodjára sem sikerült. Bőven 7 után értünk oda, mert egyszer ügyesen irányt tévesztettem. (Bár egy héttel azelőtt produkáltam furcsa dolgokat, ezt most a mérhetetlen szomorúságomra fogom, ami hirtelen elkapott.) Lényeg, hogy bejutottunk. És rosszul esett. Jobb lett volna, ha zárva találjuk a kapukat, komolyan.
Ezután ettünk, sétáltunk. Le a Temzéig, át a London Bridge-en, a parton a Tower Bridge-ig, azon vissza Észak-Londonba, ott metróra a Euston Square-ig, és akkor, amikor elvileg már a vonaton kellett volna üldögélnünk, éppen Virginia Woolfék azon háza előtt álltunk, amely meghatározó helyszíne volt a Bloomsbury Group megalakulásának.
Alig értünk a King's Cross-ra, pár perccel később már indult is egy vonat Cambridge-be, így ez is pont jól jött ki. Sajnos nem tudtuk megtalálni a kilenc és háromnegyedik vágányt Mesinek, de úgy este negyed 11-kor, miközben szinte az egész területen építési munkálatokat végeznek, elég nehéz is lett volna gyorsan cselekedni.
Negyed 12 után már Cambridge utcáit róttuk ismét. Megbeszéltünk, hogy bár ez a város is klassz, és ideális lehet egy nyugodt felnőtt életre, plusz gyereknevelésre, de akkor is London az igazi!
És persze:
Bloomsbury-ben akarok lakni.
Hétfőn szerencsére Phaedrát hamarabb elengedték az office-ból, így velünk jöhetett a Whipple Museumbeli túránkra. Ez a tudománytörténeti gyűjtemény tele volt szemet gyönyörködtető, aprólékosan kidolgozott, többnyire réz műszerekkel, és gusztustalan, műanyagból készült biológiai szertárakba való izéken keresztül mindennel. Érdekes volt szerintem. Én szeretem a régi fém műszereket, itt meg aztán kedvemre csodálhattam a különféle iránytűket, díszes szögmérőket, időjárásjelző alkalmatosságokat és egyéb becses tárgyakat. Azért a számológép-gyűjteményt én is viccesnek találtam.
Este a nyári egyetemen két programot szerveztek az amerikaiaknak: mehettek a Shakespeare fesztivál egyik előadására, vagy maradhattak a Pembroke-ban Rock Bandezni. Szerintetek Phaedrával hova csatlakoztunk be? (Mesi otthon maradt művészettörténészkedni.)
Mikor megérkeztünk, csak három srác volt jelen (egyik sem amerikai), és éppen a Mr. Brightside-ot tolták. Amint végeztek, azonnal betoltak minket a helyeikre. Pontosabban a dobos srác maradt, Anna átvette a gitáros szerepét, engem meg beállítottak a mikrofon mögé. Megdöbbentően könnyű volt hangosan énekelni a Wonderwall-t. Azért, mikor félúton hátrapillantottam, és megláttam, hogy közben megsokszorozódtunk, kicsit megijedtem. De megtapsoltak, úgyhogy annyira nem lehetett gáz. Persze konkrét sorrendekre már nem emlékszem, de az biztos, hogy egyszer Phaedra kipróbálta, milyen a (játék)dobok mögött, illetve az én kezemben is járt párszor a gitáros konzol. Egyszer biztosan pont akkor, amikor az egyik aprócska lány a Bad Roamnce-t próbálta énekelni. (Erről a lányról tudnék írni hosszan, de semmi jót, úgyhogy hanyagolom.) Volt egy bizonyos Kat, akinek istenien jó hangja volt, és olyan furán próbálta produkálni magát, miközben egyáltalán nem tolakodott előre, de mégis éreztél valami agresszivitást a passzív viselkedésében. Fura. Pedig amúgy kedvesnek tűnt. Phaedrával amúgy közösen lenyomtuk a mikrofon előtt a Come As You Are-t, az I Want To Break Free-t (ne kérdezzétek, nem tudom miért pont ezt) és később, amikor a legtöbben voltunk, még egyszer a Wonderwall-t. Amikor már Phaedra elfáradt (és már nem volt jó kedve), akkor én azért még kiéltem magam egy kicsit, és megmelengettem (vagy összetörtem?) kis szívemet egy Maps-szel, és később, utoljára egy Creep-pel. Yeah! (A vicc, hogy jó volt. Mármint jó érzés. Énekelni. Meg az is, hogy tapsoltak. Pedig ez csak játék volt.)
A keddi napunk sem telt sokkal hasznosabban. Kb. annyit tettünk érdemben, hogy bevittük Phaedrának a Pembroke-ba a jelmezét. A beöltözős buliba ugyanis mindenkinek "p" betűs valamiként kellett érkeznie. Értitek, P, mint Pembroke. Kedvenc Phaedránk "painter" lett, de abból is a legjobb, köszönhetően franciás sapkájának, csíkos ingének, és lila bajuszának köszönhetően.
(katt)
A szerdai program is elég silány volt. Bevásároltunk és megterveztük a másnapi menetrendet. Ugyanis úgy döntöttünk, hogy ha már hamarabb nem mentünk be Londonba, akkor majd csütörtökön, amikor az amerikaiak is, és akkor majd talán össze is futhatunk velük valahol.
Míg Phaedráék beértek Londonba, és részt vettek egy Shakespeare workshopon a Globe-ban, addig Mesivel mi is bevonatoztunk (létezik, hogy 3 fonttal olcsóbb volt a teljesen ugyanolyan jegy, mint két éve?) és meglátogattuk a Tate Britaint. Itt szinte minden termen sikerült átfutni, alig kellett kihagynunk valamit. Nekem persze külön szimpatikus volt, hogy van egy pöttynyi termük, amit a Bloomsbury Groupnak szenteltek, így vannak képeik Duncan Granttől és Vanessa Bell-től is. Yay! Illetve még tetszett az a terem is, ahol absztrakt képek voltak kifüggesztve, plusz volt egy zenedobozuk két fejhallgatóval, amiben három dallamminta váltogatta egymást, és neked azt kellett kitalálnod, hogy szerinted melyik dallam melyik képhez passzolhat. Mesivel nekünk a három párosításból csak egyetlen egy egyezett meg. Annak ellenére, hogy nem értek a képzőművészetekhez, számomra is voltak olyan alkotások, amelyek kifejezetten izgalmasnak tűntek (pl. ennek a teremnek a remekei), és persze voltak olyanok is, amikkel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni (lsd. itt). Plusz még felfedeztük Lucien Freud-ot, és elborzadtam Damien Hirsttől. Negyed 1-kor azonban felpattantunk, és megcéloztuk a metrót.
A South Kensingtoni megállónál, a V&A-ig vezető föld alatti labirintusban az a jó, hogy mindig szól a zene. Mármint az élő zene. És azt kell mondjam, hogy az angol utcazenészek jók. De komolyan, nagyon. (Cambridge-ben is, btw, nem csak Londonban.)
Tehát Victoria and Albert Museum. Itt találkoztunk Phaedrával, Logannel, Kimmel és Heatherrel. (A többiek szétszéledtek. Volt olyan srác is, aki semmilyen programra nem ment, csak egyedül rótta a várost.) A múzeum lépcsőjén nassoltunk kicsit, meg lőttünk pár képet ofkorsz. Bent azonban mi is több felé váltunk, pláne, miután kiderült, hogy nem tudjuk megnézni a Grace Kelly kiállítást helyhiány miatt. Heather fogalmunk sincs merre ment, Mesi pedig az európai művészet remekeinek járt utána, tehát én most csak azokat fogom felsorolni, amiket én láthattam a két szép szememmel.
(katt)
Először is megjegyezném, hogy a V&A-t lehetetlen körbejárni egy nap alatt, ugyanis egy 11 km hosszú konkrét labirintusról van szó. Mi először a földszinten kezdtünk, egy érdekes, és számunkra furcsán értelmetlen kiállításon, de aztán ezen gyorsan túllendültünk, és eljutottunk a divattörténeti kiállításra. (Itt azon röhögtünk hosszan, hogy a '75-ös hunting outfiten vajon miért olyanok az aranygombok, amik a '96-os olimpiát hirdetik.) Innen egyenesen a harmadikra akartunk menni, de sikerült körbebolyongani a fél épületet. A számomra egyik leggyönyörűbb terem a vasból készült munkákat tették közszemlére. Meseszép kapuk, kandallók, zárak, kulcsok(!!!) mellett sétálhattunk. Szomorú, hogy manapság már nem adnak ennyit a részletekre.
Innen újabb kacskaringók következtek (különféle szobrok és miniatúrák között), míg egy szemkápráztató ékszergyűjteményen át eljutottunk a My Generation: The Glory Years of British Rock című fotókiállításig. Itt még bohóckodtunk kicsit a színháztörténeti kiállításon, majd elindultunk visszafelé, hogy a 3 órás találkozóra a főbejáratnál legyünk. Út közben rátaláltunk még egy óriási könyvespolcra, az Ark Towerre is, ahol nyelvi nehézségekbe botlottam egy múzeumi dolgozóval. Meg mernék esküdni, hogy kettőnk közül én tudtam jobban angolul. A számtalan gyönyörű szobrot és festményt és faragványokat sajnos nem tudom már felidézni, de annyi bizonyos, hogy ebben az épületben akármerre jártam, minden nagyon tetszett.
Újra metróra szálltunk, immáron Phaedrával, Logannel és Kimmel kiegészülve, hogy aztán sétálhassunk a Green Parkban és pózolhassunk a Buckinhgam-palota előtt.
Itt újra különváltunk, hiszen a többieknek 5-re a London Bridge déli tövében kellett lenniük. Mi Mesivel átsétáltunk a Trafalgar Squarre, átverekedtük magunkat a fesztiválozókra emlékeztető tömegen, megnéztünk egy utcai performanszt (éljenek a bolond szabadulóművészek, akik nem csinálnak semmit, de azt nagyon jól), és betértünk a Mesi által legjobban várt helyre, a National Gallery-be. (Ahol még sose voltunk, viszont aminek a lépcsőjén 5 éve reggeliztünk.)
Erre a remek gyűjteményre bő egy óránk volt csak, így szinte futottunk a híresebb képeket tartalmazó termek között. Egyébként már maguk a termek is csodálatosak, méltó helyen vannak őrizve a Manet-k, Monet-k, Van Gogh-ok, Velázquezek, Vermeerek, Tizianók, Cézanne-ok, Rembrandtok, Holbeinok, Van Eyck-ok, Leonardók, stb-stb, és persze az az egyetlen Lautrec-kép, amit egy festőtanonc barátjáról festett. Csak úgy, a miheztartás végett: 30 highlight paintings.
A múzeumból kb. az utolsó pillanatban távoztunk. Lesétáltunk a Big Benig, kicsit keringtünk a környéken, rájöttünk, hogy a nagy szélben kicsit fázunk és éhesek is vagyunk (= kis Vuk-effektus), illetve, hogy a St Paul székesegyházba már ugyan nem fogunk bejutni, mert több mint egy órája, hogy elkezdődött az esti mise. (Mesi ötlete volt amúgy, és tök poén lett volna.)
(katt)
Háromnegyed hét körül indultunk el az általam megtekinteni óhajtott Postman's Park felé, de a hangulatom rohamosan romlott. Gondoltam, úgysem fogunk bejutni, ha 7-kor zár, de akkor is vissza fogok jönni, bármit is jelentsen, hogy esetleg másodjára sem sikerült. Bőven 7 után értünk oda, mert egyszer ügyesen irányt tévesztettem. (Bár egy héttel azelőtt produkáltam furcsa dolgokat, ezt most a mérhetetlen szomorúságomra fogom, ami hirtelen elkapott.) Lényeg, hogy bejutottunk. És rosszul esett. Jobb lett volna, ha zárva találjuk a kapukat, komolyan.
Ezután ettünk, sétáltunk. Le a Temzéig, át a London Bridge-en, a parton a Tower Bridge-ig, azon vissza Észak-Londonba, ott metróra a Euston Square-ig, és akkor, amikor elvileg már a vonaton kellett volna üldögélnünk, éppen Virginia Woolfék azon háza előtt álltunk, amely meghatározó helyszíne volt a Bloomsbury Group megalakulásának.
Alig értünk a King's Cross-ra, pár perccel később már indult is egy vonat Cambridge-be, így ez is pont jól jött ki. Sajnos nem tudtuk megtalálni a kilenc és háromnegyedik vágányt Mesinek, de úgy este negyed 11-kor, miközben szinte az egész területen építési munkálatokat végeznek, elég nehéz is lett volna gyorsan cselekedni.
Negyed 12 után már Cambridge utcáit róttuk ismét. Megbeszéltünk, hogy bár ez a város is klassz, és ideális lehet egy nyugodt felnőtt életre, plusz gyereknevelésre, de akkor is London az igazi!
És persze:
Bloomsbury-ben akarok lakni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése