Lesátáltunk a Mill Lane-en a partra, és hatos csoportokba rendeződtünk. Illetve mi Phaedrával és Logannel csak hármas csapatot alkottunk, de összeverődtünk még három másik lánnyal, akikből csak Grace-re emlékszem, rá is csak azért, mert egy szimpla kérését negyedik visszakérdezésre értettem meg, illetve mert külön fel kellett világosítani, hogy rosszul tudja a Harry Potter forgatási helyszíneit, és szerintünk higgyen csak nekünk, mert mi tudjuk jobban. Eleinte Phaedra "hajtotta" a "csónakot" (a szakszavaktól eltekintenék, angolul sem tudom őket, nemhogy), aki tök ügyes volt, de az egyetlen férfink nem bírta ki hátul a kis evezővel, így addig szenvedett, míg Phaedra át nem adta neki a helyét. Azt hiszem, ezt később megbánta, bár kétségtelen, hogy a napi edzése megvolt.
.jpg)
(katt)
Ugyebár a hivatásos puntos srácok kalapos-mellényes egyenruhában nyomják az ipart, így mikor Logan dzsekije alól előbújt a mellénye, megörültünk, hogy profi kézbe kerültünk és vártuk a kötelező idegenvezetést. Ez eleinte a Phaedra által meséltek ismétléséből állt, majd pedig kifutott olyan magasröptű információk átadásába, mint pl.: "Balra egy öreg angol épület látható, jobbra pedig... egy öreg angol épület!" Lényeg, hogy egy bő órát csónakáztunk a college-ok háta mögött, és a folyó felől minden még gyönyörűbb, mint egyébként. (Majd lesznek képek, naná, hogy lesznek!) A nap lezárásaként pedig csak sikerült bevásárolnunk Phaedrával. Paramm-paramm.
Másnap elkezdődött a hol esik, hol süt a nap című időjárás, bár nem mondanám, hogy addig olyan nagyon meleg lett volna. Ráadásul Mesinél felmerült pár hivatalos papíros dolog (mert hogy ő közben menedzseli, hogy az őszi félévet Berlinben töltse Erasmusszal), így kerítenünk kellett egy faxgépet, mert az ugye Phaedráéknak nincs. Első naiv próbálkozásunk során az utunk a postára vezetett. Szerencsére nem kellett végigállnunk a hihetetlen hosszú sort, mert megkérdeztem a pénzváltós bácsit, hogy egyáltalán megéri-e. Ő azonban átküldött minket a városi könyvtárba, ami a bevásárlóközpont(!!!) első emeletén van, és ilyen kis fiatalos, élénk, kék és zöld színekben pompázik. Itt tehát elintéztük a faxolást, és láttunk egy lányt, aki az egyik ott lévő számítógépen FarmVille-ezett.
A maradék időnket a belváros közepén lévő emeletes Waterstone's könyvesboltban töltöttük. Ilyenkor utálom a legjobban, hogy nem vehetek meg csak úgy, kedvemre akármit. Például egy bögrét, amit nem elsősorban kinézete, mint inkább eszmei értéke miatt szeretnék magaménak tudni. Gondolom, este néztünk valami filmet, de a fene se emlékszik már.
Csütörtökön kialakult az a rendszer, hogy Phaedra elment Skóciába az ámerikaiakkal, Mesi pedig délelőttönként kimegy Grantchester felé futni egy kicsit, míg mi Somával alszunk minimum délig, de persze ő mindig tovább. Mondjuk csütörtök délután pont sokat sétáltunk Mesivel: a folyó mellett lesétáltunk Grantchesterhez. Fotózkodtunk, futkároztunk, nosztalgiáztunk, tervezgettünk, meg minden ilyesmi. Végül bementünk az Orchardba, ahol megjutalmaztam magunkat egy csoda klassz csokoládés tortaszelettel. Is-te-ni-volt. De tényleg. Az idei év második olyan vásárlása volt, ami minden fillért megért. (Az első a határidőnaplóm volt.) Visszafelé még beugrottunk a hely melletti templomba, ami kivételesen tárva nyitva állt, és sehol nem volt senki (a cambridge-iekbe még nem sikerült bejutni semmiféle napszakban). Fáradtan hazabandukoltunk, miközben felhőket fotóztunk, majd pedig gondolom ismételten filmet néztünk és alighanem aludtunk.
(katt)
A péntek az egy vicces nap volt. Én leültem egy pontba és nem voltam hajlandó megmozdulni. Mesi drága volt és jól viselte a hisztijeimet, még szendvicset is csinált nekem (bár ez nem az egyetlen alkalom volt). Én csak olvasással és nettel töltöttem az egész napot, míg Mesi hajlandó volt egyedül elsétálni az Aldiba nagybevásárolni. Ennek persze külön története van.
mi: - Te Soma, egyébként ha mondanád, hogy mit hozzunk, akkor mást is hoznánk ám a zacskós levesen kívül. Mit szeretnél?
Soma: - Nekem mindegy. Olyan pizzát. Vagy paprikás krumplit.
mi: - Paprikás krumpli, remek! Van itthon krumpli?
Soma: - Biztosan.
mi: - Oké, akkor lesz paprikás krumpli tejespitével.
Nem, természetesen nem volt krumpli, és természetesen ezt akkor realizáltuk, amikor Mesi hazaért és már nagyon éhesek voltunk. Tejespitét azért csináltunk, de a főételre már nem emlékszem. Ja de: főztünk tésztát, meg csináltunk mellé némi paradicsomszószt (túl édes lett, bocsánat).
Eljött a szombat, amit félig kultúrprogrammal ütöttünk el. Bementünk a Fitzwilliam Múzeumba, és végignéztük az első emeletet, kezdve a több, mint röhejes brit festményektől a modern üveg alkotásokig. Azért látszik, hogy ragadt ránk valami az egyetemen, mert a sok vicc közül azért kiszúrtuk a híresebb (és JÓ) festők munkáit többnyire első blikkre. Igen, még én is.
A múzeum ötkor bezárt, onnantól kezdve a különféle ruházati- és ékszerboltokat jártuk csak úgy, mert miért ne? alapon. Az egyik üzletben még próbáltunk is ruhákat. Ekkor történt nálam egy kis szívfájdalom. Ugyanis, aki ismer, az tudja, hogy 8 éve ugyanazt a télikabátot használom, pusztán azért, mert meleg, mert kb. az első pillanattól kezdve utáltam. Három éve keresem azt a kabátot, ami a helyébe léphetne, és lehetőleg nem csak szép, hanem tényleg meleg is. Na most. Megtaláltam. Három példány volt belőle, két méretben, persze az enyémből csak egy. Szerelem első látásra, felpróbáltam, húúú, vááá. De, gondoltam, nem hamarkodom el a dolgot: átgondolom, amíg felpróbáljuk a Mesi által kiválasztott ruhákat. Szerintetek, mire visszaértünk ott volt még az, ami jó volt rám? Naná, hogy NEM. Sokáig nagyon-nagyon szomorú voltam. Mesi próbált vigasztalni, hogy ez biztos azért volt, hogy nem is kellett ez nekem, mert lesz jobb, satöbbi, satöbbi. De akkor miért kellett meglátnom? Miért kellett összegabalyodnom azzal a gyönyörűséggel? A csokis keksz sem tudott felvidítani. Pláne, hogy este megírtam ezt anyának, aki rögtön válaszolt: "nagy butaságot csináltál".
(katt)
Másnap olyan merénylet történt, hogy először is reggel sikerült Mesit kicsit megbántanom, aki előzetes kérésemre segíteni akart nekem felkelni, de én éppen álmomból lettem felkeltve (konkrétan a húgommal való beszélgetésből - hogy melyik csatornára kapcsoljon; fontos), és nem reagáltam túl... hm, bájosan. (Ja igen, mióta itt vagyok, visszatértek az álmok. Sok, hosszú, nehéz, nem akarom, valaki vigye el, mert nem bírom sokáig.) Utána az internetre hallgatva elindultunk megkeresni a kabátos ruházati cégnek a másik üzletét a városban. Kár volt. Mert hogy nem arra volt. Ráadásul az összes tájékozódási képességem (amire pedig világ életemben büszke voltam) ELTŰNT. De hova? Meg minek? Mindegy. Lényeg, hogy Mesi ott volt, és végigcsinálta velem az egészet, mert nem tudom, magamtól hol adtam volna fel, mert magamhoz képest is nagyon kész voltam, pedig tudjátok, hogy mennyi baromságra vagyok képes, ha elhatározok valamit, legyen az bármekkora baromság is.
Na szóval: visszavándoroltunk a belvárosba (ez is elég lett volna napi egészségügyi sétának), vissza az ominózus boltba, megkérdezni, hogy biztos van-e másik üzlet a városban, és ha igen, akkor tulajdonképpen hol is??? Első lány nem tudta. Jellemző. Második sacc/kb belőtte, bár az ő elmondása alapján azt hittük volna, hogy a Grafton Center mögött van közvetlenül minimum, nem azt, hogy még onnan is (nem, az sincs túl közel hozzánk) jóval messzebb. Na, azért a Grafton mellett megálltunk a Primarknál, hogy újabb szerelmekbe essünk... Viszont a keresett boltot innen sem volt még egyszerű meglelni. Mikor már a harmadik megkérdezett ember mondta, hogy sajnálja, de baromira nem itt lakik, akkor megbeszéltük, hogy csak csúnya, rosszul öltözött embereket fogunk leszólítani ezután. Előítéletek ide vagy oda, Mesi kinézte a következően leszólítandóakat, és láss csodát, útba tudtak minket igazítani! Na most, amikor beléptünk a boltba, én szokás szerint szét se mertem nézni (sose látom meg azt, amit szeretnék látni, ez normális?), szédelegve betámolyogtam, mellettem Mesi viszont határozott léptekkel suhant el, egyenesen egy ismerős kabáthoz: "Egyetlen darab, a te méretedben. Pont így gondoltam. Máskülönben sírtam volna." Boldogság a köbön. Istenem, alig várom, hogy tél legyen! (Visszafelé ismét prájmárkoztunk egyet, csak úgy levezetésképpen...)
Így telt hát a hét. Összefüggéstelenül, haszontalanul (oké, Mesi tanult is, legyünk rá büszkék, egyszer csak én is elő fogom venni a tételeimet; tényleg), de eltelt.
És hátra van még kettő!
Ui.: Egyébként eszméletlenek ezek az angolszászok. Akkor is elköszönnek tőled, ha tudják, hogy 5, azaz öt percen belül úgyis újra látni fognak. Ha aznap még csak először találkoznak veled, akkor a) messziről integetnek vigyorogva, b) a nyakadba borulnak, és közlik, hogy jó téged látni és amúgy hogy vagy és mi történt, mióta nem láttátok egymást?, c) embereken keresztül ugrálnak/hadonásznak/bármit csinálnak, csakhogy tudassák veled, hogy igen, látnak és felismertek és amúgy is szia. Ilyet!
(katt)
Ugyebár a hivatásos puntos srácok kalapos-mellényes egyenruhában nyomják az ipart, így mikor Logan dzsekije alól előbújt a mellénye, megörültünk, hogy profi kézbe kerültünk és vártuk a kötelező idegenvezetést. Ez eleinte a Phaedra által meséltek ismétléséből állt, majd pedig kifutott olyan magasröptű információk átadásába, mint pl.: "Balra egy öreg angol épület látható, jobbra pedig... egy öreg angol épület!" Lényeg, hogy egy bő órát csónakáztunk a college-ok háta mögött, és a folyó felől minden még gyönyörűbb, mint egyébként. (Majd lesznek képek, naná, hogy lesznek!) A nap lezárásaként pedig csak sikerült bevásárolnunk Phaedrával. Paramm-paramm.
Másnap elkezdődött a hol esik, hol süt a nap című időjárás, bár nem mondanám, hogy addig olyan nagyon meleg lett volna. Ráadásul Mesinél felmerült pár hivatalos papíros dolog (mert hogy ő közben menedzseli, hogy az őszi félévet Berlinben töltse Erasmusszal), így kerítenünk kellett egy faxgépet, mert az ugye Phaedráéknak nincs. Első naiv próbálkozásunk során az utunk a postára vezetett. Szerencsére nem kellett végigállnunk a hihetetlen hosszú sort, mert megkérdeztem a pénzváltós bácsit, hogy egyáltalán megéri-e. Ő azonban átküldött minket a városi könyvtárba, ami a bevásárlóközpont(!!!) első emeletén van, és ilyen kis fiatalos, élénk, kék és zöld színekben pompázik. Itt tehát elintéztük a faxolást, és láttunk egy lányt, aki az egyik ott lévő számítógépen FarmVille-ezett.
A maradék időnket a belváros közepén lévő emeletes Waterstone's könyvesboltban töltöttük. Ilyenkor utálom a legjobban, hogy nem vehetek meg csak úgy, kedvemre akármit. Például egy bögrét, amit nem elsősorban kinézete, mint inkább eszmei értéke miatt szeretnék magaménak tudni. Gondolom, este néztünk valami filmet, de a fene se emlékszik már.
Csütörtökön kialakult az a rendszer, hogy Phaedra elment Skóciába az ámerikaiakkal, Mesi pedig délelőttönként kimegy Grantchester felé futni egy kicsit, míg mi Somával alszunk minimum délig, de persze ő mindig tovább. Mondjuk csütörtök délután pont sokat sétáltunk Mesivel: a folyó mellett lesétáltunk Grantchesterhez. Fotózkodtunk, futkároztunk, nosztalgiáztunk, tervezgettünk, meg minden ilyesmi. Végül bementünk az Orchardba, ahol megjutalmaztam magunkat egy csoda klassz csokoládés tortaszelettel. Is-te-ni-volt. De tényleg. Az idei év második olyan vásárlása volt, ami minden fillért megért. (Az első a határidőnaplóm volt.) Visszafelé még beugrottunk a hely melletti templomba, ami kivételesen tárva nyitva állt, és sehol nem volt senki (a cambridge-iekbe még nem sikerült bejutni semmiféle napszakban). Fáradtan hazabandukoltunk, miközben felhőket fotóztunk, majd pedig gondolom ismételten filmet néztünk és alighanem aludtunk.
(katt)
A péntek az egy vicces nap volt. Én leültem egy pontba és nem voltam hajlandó megmozdulni. Mesi drága volt és jól viselte a hisztijeimet, még szendvicset is csinált nekem (bár ez nem az egyetlen alkalom volt). Én csak olvasással és nettel töltöttem az egész napot, míg Mesi hajlandó volt egyedül elsétálni az Aldiba nagybevásárolni. Ennek persze külön története van.
mi: - Te Soma, egyébként ha mondanád, hogy mit hozzunk, akkor mást is hoznánk ám a zacskós levesen kívül. Mit szeretnél?
Soma: - Nekem mindegy. Olyan pizzát. Vagy paprikás krumplit.
mi: - Paprikás krumpli, remek! Van itthon krumpli?
Soma: - Biztosan.
mi: - Oké, akkor lesz paprikás krumpli tejespitével.
Nem, természetesen nem volt krumpli, és természetesen ezt akkor realizáltuk, amikor Mesi hazaért és már nagyon éhesek voltunk. Tejespitét azért csináltunk, de a főételre már nem emlékszem. Ja de: főztünk tésztát, meg csináltunk mellé némi paradicsomszószt (túl édes lett, bocsánat).
Eljött a szombat, amit félig kultúrprogrammal ütöttünk el. Bementünk a Fitzwilliam Múzeumba, és végignéztük az első emeletet, kezdve a több, mint röhejes brit festményektől a modern üveg alkotásokig. Azért látszik, hogy ragadt ránk valami az egyetemen, mert a sok vicc közül azért kiszúrtuk a híresebb (és JÓ) festők munkáit többnyire első blikkre. Igen, még én is.
A múzeum ötkor bezárt, onnantól kezdve a különféle ruházati- és ékszerboltokat jártuk csak úgy, mert miért ne? alapon. Az egyik üzletben még próbáltunk is ruhákat. Ekkor történt nálam egy kis szívfájdalom. Ugyanis, aki ismer, az tudja, hogy 8 éve ugyanazt a télikabátot használom, pusztán azért, mert meleg, mert kb. az első pillanattól kezdve utáltam. Három éve keresem azt a kabátot, ami a helyébe léphetne, és lehetőleg nem csak szép, hanem tényleg meleg is. Na most. Megtaláltam. Három példány volt belőle, két méretben, persze az enyémből csak egy. Szerelem első látásra, felpróbáltam, húúú, vááá. De, gondoltam, nem hamarkodom el a dolgot: átgondolom, amíg felpróbáljuk a Mesi által kiválasztott ruhákat. Szerintetek, mire visszaértünk ott volt még az, ami jó volt rám? Naná, hogy NEM. Sokáig nagyon-nagyon szomorú voltam. Mesi próbált vigasztalni, hogy ez biztos azért volt, hogy nem is kellett ez nekem, mert lesz jobb, satöbbi, satöbbi. De akkor miért kellett meglátnom? Miért kellett összegabalyodnom azzal a gyönyörűséggel? A csokis keksz sem tudott felvidítani. Pláne, hogy este megírtam ezt anyának, aki rögtön válaszolt: "nagy butaságot csináltál".
(katt)
Másnap olyan merénylet történt, hogy először is reggel sikerült Mesit kicsit megbántanom, aki előzetes kérésemre segíteni akart nekem felkelni, de én éppen álmomból lettem felkeltve (konkrétan a húgommal való beszélgetésből - hogy melyik csatornára kapcsoljon; fontos), és nem reagáltam túl... hm, bájosan. (Ja igen, mióta itt vagyok, visszatértek az álmok. Sok, hosszú, nehéz, nem akarom, valaki vigye el, mert nem bírom sokáig.) Utána az internetre hallgatva elindultunk megkeresni a kabátos ruházati cégnek a másik üzletét a városban. Kár volt. Mert hogy nem arra volt. Ráadásul az összes tájékozódási képességem (amire pedig világ életemben büszke voltam) ELTŰNT. De hova? Meg minek? Mindegy. Lényeg, hogy Mesi ott volt, és végigcsinálta velem az egészet, mert nem tudom, magamtól hol adtam volna fel, mert magamhoz képest is nagyon kész voltam, pedig tudjátok, hogy mennyi baromságra vagyok képes, ha elhatározok valamit, legyen az bármekkora baromság is.
Na szóval: visszavándoroltunk a belvárosba (ez is elég lett volna napi egészségügyi sétának), vissza az ominózus boltba, megkérdezni, hogy biztos van-e másik üzlet a városban, és ha igen, akkor tulajdonképpen hol is??? Első lány nem tudta. Jellemző. Második sacc/kb belőtte, bár az ő elmondása alapján azt hittük volna, hogy a Grafton Center mögött van közvetlenül minimum, nem azt, hogy még onnan is (nem, az sincs túl közel hozzánk) jóval messzebb. Na, azért a Grafton mellett megálltunk a Primarknál, hogy újabb szerelmekbe essünk... Viszont a keresett boltot innen sem volt még egyszerű meglelni. Mikor már a harmadik megkérdezett ember mondta, hogy sajnálja, de baromira nem itt lakik, akkor megbeszéltük, hogy csak csúnya, rosszul öltözött embereket fogunk leszólítani ezután. Előítéletek ide vagy oda, Mesi kinézte a következően leszólítandóakat, és láss csodát, útba tudtak minket igazítani! Na most, amikor beléptünk a boltba, én szokás szerint szét se mertem nézni (sose látom meg azt, amit szeretnék látni, ez normális?), szédelegve betámolyogtam, mellettem Mesi viszont határozott léptekkel suhant el, egyenesen egy ismerős kabáthoz: "Egyetlen darab, a te méretedben. Pont így gondoltam. Máskülönben sírtam volna." Boldogság a köbön. Istenem, alig várom, hogy tél legyen! (Visszafelé ismét prájmárkoztunk egyet, csak úgy levezetésképpen...)
Így telt hát a hét. Összefüggéstelenül, haszontalanul (oké, Mesi tanult is, legyünk rá büszkék, egyszer csak én is elő fogom venni a tételeimet; tényleg), de eltelt.
És hátra van még kettő!
Ui.: Egyébként eszméletlenek ezek az angolszászok. Akkor is elköszönnek tőled, ha tudják, hogy 5, azaz öt percen belül úgyis újra látni fognak. Ha aznap még csak először találkoznak veled, akkor a) messziről integetnek vigyorogva, b) a nyakadba borulnak, és közlik, hogy jó téged látni és amúgy hogy vagy és mi történt, mióta nem láttátok egymást?, c) embereken keresztül ugrálnak/hadonásznak/bármit csinálnak, csakhogy tudassák veled, hogy igen, látnak és felismertek és amúgy is szia. Ilyet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése