Kedden esett az eső, Mesi pedig a művtöris feladataival foglalkozott, de nekem mehetnékem volt, így sapkát nyomtam a fejembe, zenét a fülembe, és nyakamba vettem a várost. Először bevittem Phaedrának a Pembroke-ba a postáját, majd megkerestem a vasútállomást, hogy egyúttal felfedezzek egy számomra teljesen új városrészt modernebb épületekkel és kis pékségekkel, kávézókkal. Messziről egyébként a vasútállomás akár a szegedi pályaudvar is lehetne, kicsit olyan a hatása (ismétlem, csak messziről); nem hiába testvérvárosok.
Visszafelé felfedeztem két nagyobb templomot, és megtaláltam a sarkkutatós múzeumot, ahova be is mentem volna, ha nem a zárás előtt 10 perccel értem volna oda. Közben kisütött a nap, tök jó idő lett, de engem várt a Fitzwilliam Museum alsó szintje a régészeti leletekkel. Az egyiptomi dolgok mellett csak elsuhantam, mert ez mindig kimaradt az érdeklődési körömből, de a Közel-Keleti tárgyak között találtam egy-két számomra is érdekes dolgot. A múzeumnak van egy hatalmas gyűjteménye porcelánból. Na, abban a teremben csak azért nem voltam rosszul, mert a z egyik fal mentén szerencsére ezüst korsókat/mosdótálakat/fűszertartókat/teás készleteket/stb. mutogattak a vitrinekben, a szép, fémből készült tárgyaknak pedig soha sem tudok ellenállni. Pláne, ha időnként közbeszúrnak egy-két órát: csodálatos, Párizsban készült állóórákat és aprócska zsebidőmérőt, melyet minden bizonnyal valami előkelő kisasszonyka kaphatott szerelmi zálog gyanánt (Aww!). Megnézegettem még a különféle érméket egyéb apró szépségeket, áttekintettem az ajádékbolt kínálatát, még egyszer gyönyörködtem a kiállított kardokban és egyéb fegyverekben, illetve páncélzatokban, majd tovasuhantam.
(FYI: az írás közben itt beiktattam öt perc szünetet, hajszárítás céljából.)
(és hopp, eltelt újabb tíz perc egy kis olvasással vegyes hangulatingadozással, és July hallgatással, de most már tényleg vegyük fel újra a történet fonalát!)
Nem tudtam, mit szeretnék csinálni. Hazamenni nem volt kedvem, de már éppen zárt minden, ha nem zárt be már egy órával azelőtt. Így pofátlan módon visszamentem a Pembroke-ba, megkerestem a UCSS2 program irodáját, és beültem Phaedra, Rachel és Luke mellé, és hagytam, hogy Phaedra megetessen keksszel és csokival (naná!), majd miután Calum és Heather is bejöttek, Phaedrával leléptünk, és meghívott vacsorázni. A college-ba. Tudjátok, ezt úgy kell elképzelni, mint a (bocs, jobb példát nem tudok) Roxfort ebédlőjét, csak kicsit kisebb verzióban, három hosszú asztallal. (És önkiszolgáló pulttal.) Tehát egy sacc/kb. 700 éve épített ebédlőben ettem. Fenomenális volt! A tavaszi tekercsem már nem annyira, de a többi viszont még annyira sem nézett ki jól. Phaedra is nevetve konstatálta, hogy sikerült az egyetlen olyan napon bejönnöm, amikor szar a menü. Mit is mondhatnék: jellemző. :)
.jpg)
a Pembroke ebédlője
(katt)
Szerdára az egyetlen tervünk Mesivel egy nagybevásárlás volt, amit az Aldiban óhajtottunk végrehajtani. Közben találtunk egy nyitott ajtajú templomot, ami csak arra várt, hogy megnézzük (amúgy éppen kézműves foglalkozást tartottak bent gyerekeknek, de ez nem különösebben zavart minket). Viszont ez a kis kitérő okozhatta azt a problémát, hogy nem kanyarodtunk le az említett épületnél. Pedig kellett volna. De én ugye nem néztem meg a térképet, mert 1) Mesi már úgyis járt arra, 2) még mindig labilis volt a tájékozódási képességem. Szerencsére jó idő volt, és tök jól elnézelődtünk a házak között, így nem volt túl nagy baj, hogy többször is rossz felé akartunk indulni. A lényeg, hogy élelemmel megrakodva jutottunk haza.
Otthon 10 percen belül csengett a telefon: Phaedra bejelentette, hogy a délután nagy részében offol, így menjünk el vele vásárolni minél gyorsabban. Mi persze tele voltunk lelkesedéssel a több órás sétánk után... Végül is ettünk, teregettünk, bepakoltunk a mosogatógépbe, és ültünk egy fél órácskát, majd mehettünk az ismételten távol lévő Primarkba, ahol majdnem nem vettünk semmit, de aztán mégis. Mondjuk csak Phaedrának, de én ekkorra már amúgy is túl voltam az ilyen jellegű költekezésen...
Csütörtökön fogalmam sincs, hogy mit műveltünk, mindenesetre Phaedra délután Stratfordba ment a csoporttal színházba. (Engem is hívtak, de bármennyire is szerettem volna, a színházjegy hirtelen elég megterhelő lett volna.)
(katt)
Péntek. Hm. Nincsenek információim. Biztos sétáltunk, meg filmet néztünk, meg ilyenek, na. (Ha! Így fél órával később felrémlett, hogy ez volt Phaedra betegszabadsága, és főztünk: rizs és tejszínes gomba volt az ebéd, amit kb. azonnal elpusztítottunk. Evvan.)
A változatosság kedvéért szombaton Phaedra lelépett az amerikaiakkal Bath-ba. Erre csak azért nem voltam túlzottan irigy, mert ott kivételesen én is jártam. Elvileg Mesi is, de a képek alapján is csak halványan derengett neki a dolog. Mi Mesivel úgy döntöttünk, hogy újra elsétálunk az állomásra, de most együtt, és a kertek alatt, egy alternatív útvonalon. Számításaim szerint így vagy 20 percet tudunk spórolni, juhé. Az időjárás előrejelzés szerint végig esnie kellett volna (egészen addig, míg haza nem megyünk, hehe), de mi kellemes napsütésben róttuk az utakat. Felfedeztük a Baby Unicorn Nursery-t és a vele valószínűleg egy vezetőségű intézményeket, amik egy csodálatos, borostyánnal telefuttatott épületben helyezkednek el, és van előtte egy egyszarvú szobor. Naná, hogy lefotózkodtam vele!
Úgy döntöttünk, hogy betérünk a Scott Polar Research Institute múzeumába is. Baromi érdekes volt végignézni, hogy milyen ruhákban mentek a nagy felfedezők az Északi-sarkra, hogy mennyi értékes és hatalmas holmit vittek magukkal (díszes kardok, ezüst teáskészletek, az expedíció feliratával rendelkező porcelánok, meseszép réz műszerek, stb.), és megtudni hogy a védősapkájukat Viktória királynő lánya kötötte nekik ajándékul (már ha tudok olvasni és még jól is emlékszem). Plusz érdekesség volt, hogy a múzeum végében egy modern képzőművészeti kiállítás kapott helyet: mind eszkimók keze munkáját dicsérték. Érdekes, mert a szobrokat nem annyira kedvelem, mert nem nagyon tudok velük mit kezdeni, nem nagyon tudom őket hova tenni. Az itt látott inuit alkotásokról azonban alig bírtam levenni a szemem. Nemcsak szépek voltak, de nagyon kifejezőek is. Nekem sokat mondtak, legalábbis akkor és ott úgy éreztem.
Mikor kiértünk a múzeumból, megdöbbenve vettük észre, hogy ugyan süt a nap, de kint minden vizes. Persze, hogy ne örüljünk túl sokáig, mi is kaptunk a nyakunkba, miközben a Downing College parkjában sétáltunk. (Eddig ez a legkevésbé tetsző college. Az egész olyan direkt, olyan túl szabályos, olyan túl klasszikusnak látszani akaró. Jó, persze, 1800-ban alapították, ami megmagyarázza a stílust, kivéve a könyvtár homlokzatát. Hm, az biztos később került oda. Vagy addig könyvtár sem volt? Whatever.) A nap végén bevásároltunk a Sainsbury's-be, és valószínűleg ugyanúgy töltöttük a maradék időnket, mint addig.
Eljött a vasárnap, és elmentünk az egyetlen, vasárnap is nyitva tartó kulturális egységbe, a Kettle's Yard galériába, ahol is megtekintettük az aktuális időszaki kiállítást. Itt jól elszórakoztunk azon, hogy én mennyire nem értek az esztétikához, és hogy Mesi szerint ő is milyen rossz művészettörténész lenne (na, azért nem kell mindent elhinni). A The Long Dark fantázianevű kiállításra csak azt tudom mondani, hogy egy mukkot nem értettem az egészből. Az "untitled" dolgok alapból felnyomták az agyvizemet, mert nekem kell egy ilyen útmutató, főleg, ha modern művészeti alkotásokat nézegetek. Mondjuk később lett egy olyan ötletem az egyik képnél, hogy a mögötte lévő nagy fehér falfelületre a látogatóknak fel kellene írniuk a címötleteiket. Szerintünk izgalmas értelmezési szintekre bukkannánk.
A Berlinben élő Peter Linde Busk munkái (pl. ez itt balra) bosszantottak a legjobban. Az ő művei kilométeres címekkel bírtak, ami nekem egyenértékű volt a cím nélküli verzióval, és plusz üres belemagyarázást, illetve a közönséggel való kicseszést láttam bennük csak. Mesi azért próbált hol viccesebb, hol komolyabb elemzéseket létrehozni, és nem mondom, hogy nem volt igaza, dehogy ez nem az én műfajom volt, az is biztos. Simon Bill ovális képei azonban megragadták a fantáziánkat és az öt képből kiolvastunk egy történetet: egy éjszaka történetét, ami az LSD jegyében telhetett el. (Komolyan, szépen levezettük az egészet, és abszolút összeállt a kép. Olyannyira, hogy még azt is tudni véljük, hogy képzeletbeli hősünk a drog hatásának csökkenése után borral gondolta leöblíteni az élményt, és az utolsó képen azt láthatjuk, ahogy a két anyag kémiai reakcióba lépnek egymással. Hát nem gyönyörű?) Ja, és az ultimate kedvencünk egy matrjoska baba volt. Ez itt ni.
A vicces napot azzal koronáztuk meg, hogy készítettem mákos gubát vanília sodóval. Persze ez is volt már jobb is, de azért ehető volt. Nem tudom, nem vagyok mostanában formában.
A hét egyéb kuriózuma egy harmincsok órás ébrenlét volt, amitől azt reméltem, hogy majd helyrebillenti a nem túl remek napirendemet. Tévedtem. Viszont hajnal 4-kor nekiálltunk Somával random csokis sütit csinálni, amit utána vanília pudinggal öntöttünk le. 5-re már semmi nem maradt belőle, így a lányok is kimaradtak az attrakcióból. (Igaz, még a hét folyamán elkészítettem a szolidabb verziót is, ugyanis Somáéban a cappuccino-portól kezdve, a kanalas gyógyszeren át egyszerűen minden volt.)
Visszafelé felfedeztem két nagyobb templomot, és megtaláltam a sarkkutatós múzeumot, ahova be is mentem volna, ha nem a zárás előtt 10 perccel értem volna oda. Közben kisütött a nap, tök jó idő lett, de engem várt a Fitzwilliam Museum alsó szintje a régészeti leletekkel. Az egyiptomi dolgok mellett csak elsuhantam, mert ez mindig kimaradt az érdeklődési körömből, de a Közel-Keleti tárgyak között találtam egy-két számomra is érdekes dolgot. A múzeumnak van egy hatalmas gyűjteménye porcelánból. Na, abban a teremben csak azért nem voltam rosszul, mert a z egyik fal mentén szerencsére ezüst korsókat/mosdótálakat/fűszertartókat/teás készleteket/stb. mutogattak a vitrinekben, a szép, fémből készült tárgyaknak pedig soha sem tudok ellenállni. Pláne, ha időnként közbeszúrnak egy-két órát: csodálatos, Párizsban készült állóórákat és aprócska zsebidőmérőt, melyet minden bizonnyal valami előkelő kisasszonyka kaphatott szerelmi zálog gyanánt (Aww!). Megnézegettem még a különféle érméket egyéb apró szépségeket, áttekintettem az ajádékbolt kínálatát, még egyszer gyönyörködtem a kiállított kardokban és egyéb fegyverekben, illetve páncélzatokban, majd tovasuhantam.
(FYI: az írás közben itt beiktattam öt perc szünetet, hajszárítás céljából.)
(és hopp, eltelt újabb tíz perc egy kis olvasással vegyes hangulatingadozással, és July hallgatással, de most már tényleg vegyük fel újra a történet fonalát!)
Nem tudtam, mit szeretnék csinálni. Hazamenni nem volt kedvem, de már éppen zárt minden, ha nem zárt be már egy órával azelőtt. Így pofátlan módon visszamentem a Pembroke-ba, megkerestem a UCSS2 program irodáját, és beültem Phaedra, Rachel és Luke mellé, és hagytam, hogy Phaedra megetessen keksszel és csokival (naná!), majd miután Calum és Heather is bejöttek, Phaedrával leléptünk, és meghívott vacsorázni. A college-ba. Tudjátok, ezt úgy kell elképzelni, mint a (bocs, jobb példát nem tudok) Roxfort ebédlőjét, csak kicsit kisebb verzióban, három hosszú asztallal. (És önkiszolgáló pulttal.) Tehát egy sacc/kb. 700 éve épített ebédlőben ettem. Fenomenális volt! A tavaszi tekercsem már nem annyira, de a többi viszont még annyira sem nézett ki jól. Phaedra is nevetve konstatálta, hogy sikerült az egyetlen olyan napon bejönnöm, amikor szar a menü. Mit is mondhatnék: jellemző. :)
a Pembroke ebédlője
(katt)
Szerdára az egyetlen tervünk Mesivel egy nagybevásárlás volt, amit az Aldiban óhajtottunk végrehajtani. Közben találtunk egy nyitott ajtajú templomot, ami csak arra várt, hogy megnézzük (amúgy éppen kézműves foglalkozást tartottak bent gyerekeknek, de ez nem különösebben zavart minket). Viszont ez a kis kitérő okozhatta azt a problémát, hogy nem kanyarodtunk le az említett épületnél. Pedig kellett volna. De én ugye nem néztem meg a térképet, mert 1) Mesi már úgyis járt arra, 2) még mindig labilis volt a tájékozódási képességem. Szerencsére jó idő volt, és tök jól elnézelődtünk a házak között, így nem volt túl nagy baj, hogy többször is rossz felé akartunk indulni. A lényeg, hogy élelemmel megrakodva jutottunk haza.
Otthon 10 percen belül csengett a telefon: Phaedra bejelentette, hogy a délután nagy részében offol, így menjünk el vele vásárolni minél gyorsabban. Mi persze tele voltunk lelkesedéssel a több órás sétánk után... Végül is ettünk, teregettünk, bepakoltunk a mosogatógépbe, és ültünk egy fél órácskát, majd mehettünk az ismételten távol lévő Primarkba, ahol majdnem nem vettünk semmit, de aztán mégis. Mondjuk csak Phaedrának, de én ekkorra már amúgy is túl voltam az ilyen jellegű költekezésen...
Csütörtökön fogalmam sincs, hogy mit műveltünk, mindenesetre Phaedra délután Stratfordba ment a csoporttal színházba. (Engem is hívtak, de bármennyire is szerettem volna, a színházjegy hirtelen elég megterhelő lett volna.)
(katt)
Péntek. Hm. Nincsenek információim. Biztos sétáltunk, meg filmet néztünk, meg ilyenek, na. (Ha! Így fél órával később felrémlett, hogy ez volt Phaedra betegszabadsága, és főztünk: rizs és tejszínes gomba volt az ebéd, amit kb. azonnal elpusztítottunk. Evvan.)
A változatosság kedvéért szombaton Phaedra lelépett az amerikaiakkal Bath-ba. Erre csak azért nem voltam túlzottan irigy, mert ott kivételesen én is jártam. Elvileg Mesi is, de a képek alapján is csak halványan derengett neki a dolog. Mi Mesivel úgy döntöttünk, hogy újra elsétálunk az állomásra, de most együtt, és a kertek alatt, egy alternatív útvonalon. Számításaim szerint így vagy 20 percet tudunk spórolni, juhé. Az időjárás előrejelzés szerint végig esnie kellett volna (egészen addig, míg haza nem megyünk, hehe), de mi kellemes napsütésben róttuk az utakat. Felfedeztük a Baby Unicorn Nursery-t és a vele valószínűleg egy vezetőségű intézményeket, amik egy csodálatos, borostyánnal telefuttatott épületben helyezkednek el, és van előtte egy egyszarvú szobor. Naná, hogy lefotózkodtam vele!
Úgy döntöttünk, hogy betérünk a Scott Polar Research Institute múzeumába is. Baromi érdekes volt végignézni, hogy milyen ruhákban mentek a nagy felfedezők az Északi-sarkra, hogy mennyi értékes és hatalmas holmit vittek magukkal (díszes kardok, ezüst teáskészletek, az expedíció feliratával rendelkező porcelánok, meseszép réz műszerek, stb.), és megtudni hogy a védősapkájukat Viktória királynő lánya kötötte nekik ajándékul (már ha tudok olvasni és még jól is emlékszem). Plusz érdekesség volt, hogy a múzeum végében egy modern képzőművészeti kiállítás kapott helyet: mind eszkimók keze munkáját dicsérték. Érdekes, mert a szobrokat nem annyira kedvelem, mert nem nagyon tudok velük mit kezdeni, nem nagyon tudom őket hova tenni. Az itt látott inuit alkotásokról azonban alig bírtam levenni a szemem. Nemcsak szépek voltak, de nagyon kifejezőek is. Nekem sokat mondtak, legalábbis akkor és ott úgy éreztem.
Mikor kiértünk a múzeumból, megdöbbenve vettük észre, hogy ugyan süt a nap, de kint minden vizes. Persze, hogy ne örüljünk túl sokáig, mi is kaptunk a nyakunkba, miközben a Downing College parkjában sétáltunk. (Eddig ez a legkevésbé tetsző college. Az egész olyan direkt, olyan túl szabályos, olyan túl klasszikusnak látszani akaró. Jó, persze, 1800-ban alapították, ami megmagyarázza a stílust, kivéve a könyvtár homlokzatát. Hm, az biztos később került oda. Vagy addig könyvtár sem volt? Whatever.) A nap végén bevásároltunk a Sainsbury's-be, és valószínűleg ugyanúgy töltöttük a maradék időnket, mint addig.
Eljött a vasárnap, és elmentünk az egyetlen, vasárnap is nyitva tartó kulturális egységbe, a Kettle's Yard galériába, ahol is megtekintettük az aktuális időszaki kiállítást. Itt jól elszórakoztunk azon, hogy én mennyire nem értek az esztétikához, és hogy Mesi szerint ő is milyen rossz művészettörténész lenne (na, azért nem kell mindent elhinni). A The Long Dark fantázianevű kiállításra csak azt tudom mondani, hogy egy mukkot nem értettem az egészből. Az "untitled" dolgok alapból felnyomták az agyvizemet, mert nekem kell egy ilyen útmutató, főleg, ha modern művészeti alkotásokat nézegetek. Mondjuk később lett egy olyan ötletem az egyik képnél, hogy a mögötte lévő nagy fehér falfelületre a látogatóknak fel kellene írniuk a címötleteiket. Szerintünk izgalmas értelmezési szintekre bukkannánk.
A Berlinben élő Peter Linde Busk munkái (pl. ez itt balra) bosszantottak a legjobban. Az ő művei kilométeres címekkel bírtak, ami nekem egyenértékű volt a cím nélküli verzióval, és plusz üres belemagyarázást, illetve a közönséggel való kicseszést láttam bennük csak. Mesi azért próbált hol viccesebb, hol komolyabb elemzéseket létrehozni, és nem mondom, hogy nem volt igaza, dehogy ez nem az én műfajom volt, az is biztos. Simon Bill ovális képei azonban megragadták a fantáziánkat és az öt képből kiolvastunk egy történetet: egy éjszaka történetét, ami az LSD jegyében telhetett el. (Komolyan, szépen levezettük az egészet, és abszolút összeállt a kép. Olyannyira, hogy még azt is tudni véljük, hogy képzeletbeli hősünk a drog hatásának csökkenése után borral gondolta leöblíteni az élményt, és az utolsó képen azt láthatjuk, ahogy a két anyag kémiai reakcióba lépnek egymással. Hát nem gyönyörű?) Ja, és az ultimate kedvencünk egy matrjoska baba volt. Ez itt ni.
A vicces napot azzal koronáztuk meg, hogy készítettem mákos gubát vanília sodóval. Persze ez is volt már jobb is, de azért ehető volt. Nem tudom, nem vagyok mostanában formában.
A hét egyéb kuriózuma egy harmincsok órás ébrenlét volt, amitől azt reméltem, hogy majd helyrebillenti a nem túl remek napirendemet. Tévedtem. Viszont hajnal 4-kor nekiálltunk Somával random csokis sütit csinálni, amit utána vanília pudinggal öntöttünk le. 5-re már semmi nem maradt belőle, így a lányok is kimaradtak az attrakcióból. (Igaz, még a hét folyamán elkészítettem a szolidabb verziót is, ugyanis Somáéban a cappuccino-portól kezdve, a kanalas gyógyszeren át egyszerűen minden volt.)
Jah, és persze a hét kérdése: "Hoztál chocolate cake-et?"
(És igen. Belga csokisat. Két font a Sainsbury's-ben.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése