Kedves 2011!

Egészen nyugodtan teltél, határozottan jobb voltál hozzám az előző kettőnél, köszönöm. Igaz, sok volt az unalmas üresjárat, meg volt egy-két kellemetlen, egészen kétségbeejtő meglepetésed, de végül minden jóra fordult.
Túl sokat hagytál egyedül, és ez egy idő után elég rossz volt. Persze néha megpróbáltad velem elhitetni, hogy ez nem így van, de aztán... tudod. Legalább adtál sokat enni. Ez mindenképpen jó.
Kirándulni idén nem kirándultunk semerre, de legalább hazahoztad kicsit Phaedrát.
Azt mondjuk nem értettem, hogy miért kellett úgy csinálnod ideig-óráig, mintha végleg el akarnál tőlem venni dolgokat. Nem volt vicces egyik esetben sem.
Csak a két legfontosabb dolgot sikerült teljesen elcseszni, és csak az egyikben vagyok én is hibás. Pedig olyan jól indultak. De oké, semmi gond, még van pár órád helyre hozni mindent.
Csak egyetlen csoda kell.

PS: Már csak 9 óra. Don't leave me alone.

Kellemes karácsonyi ünnepeket!

by Manolo Blahnik

Without a care in the world

Mostanában sokat hallgatom ezt a dalt, ha elmegyek itthonról. Jó rá iskolába menni, vásárolni, meg persze csak úgy simán sétálni, elmélkedni. Passzol a hangulata a kibírhatatlan hangulatomhoz. Meg a hülye szélsőségeimhez. Ahhoz, hogy nagyon egyedül érzem magam, de közben nincs szükségem semmiféle társaságra. Mostanában minden ilyen. Vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz. Fárasztó. Valami átmenetszerűt szeretnék. Könnyűt, egyszerűt, élhetőt. Mondhatnátok, hogy akkor nosza rajt', de nem, én már megint nem tudok mit tenni. Nem rajtam múlik. Mármint nem csak.

A legrosszabb az egészben, hogy iszonyat érdektelen vagyok. Akkor eszem és akkor alszom, amikor már muszáj. A határidőimet olyan szabadon kezelem, hogy az valami fantasztikus. Tudom, rossz taktika. Elárulom, nem szándékos.

Na meg ugye itt van a másik hülyeségem, hogy nem rossz tanuló vagyok, hanem egyáltalán nem tanuló. A héten is ennek teljes tudatában, maximális magabiztossággal vonultam be (késve) a zh-írásra, lobogó kabáttal és hajjal, napszemüveg mögül mosolyogva, üvöltő zenével a fülben. Legalább az attitűd legyen meg, ugye.

Nem vagyok normális.

Pedig annyira jól kezdődött ez a félév. Szükségem van arra a kiegyensúlyozottságra és jó kedvre. Arra a nyugalomra, arra az inspirációra. Arra. Pontosan arra.

Még azt utálom, hogy nem elég, hogy lusta vagyok, de minden kreativitásnak is híján. Szorgalommal ellensúlyozhatnám kicsit, mert néha egészen úgy érzem, hogy ez fejleszthető valameddig, de ez ilyen ördögi kör, mert csak akkor vagyok szorgalmas, ha lelkes vagyok, de... és akkor lásd fentebb, meg értsed meg.

Pedig amikor jó pillanataim vannak... És vannak! Például ma, amikor iszonyat szar 24 óra után neki fogtam beadandót írni. Előtte elvoltam azért: ettem, sorozatot néztem, beraktam egy mosást, ilyenek. Aztán nekiültem, és hipp-hopp meg lett a fele. Ettől persze még lelkesebb lettem, írtam két rövidke levelet pihenésképp és folytattam a beadandómat. Szerintem jó lett. És alig csúsztam le az éjfeles határidőről. Ilyen sem volt mostanában.

Ettől persze egészen jó kedvem kerekedett, énekelgettem, bővítettem a "challenge accepted" torta mappámat, kivételesen félig saját ötlettel(!), meg egyéb DIY-dolgokat nézegettem, és legszívesebben most neki esnék egy színes anyagokkal és papírokkal teli szobának és... hát, azt nem tudom, hogy pontosan mit csinálnék, de kezdenek kiújulni az ilyen jellegű hajlamaim.

Csak ezt a világfájdalmamat törölhetném már ki az életemből teljesen. Ilyen gimisen-romantikusan szenvedni még jó volt, de ezt már nem bírom. Meg kell is a fenének. Tök jól néz ki egy forgatókönyvben, esetleg egy jobb könyvben, de már rég beláttam, hogy akar a fene nagyromantikus regényben élni. Nem kellenek nekem drámai nagyjelenetek. Csak egy normál, "unalmas" élet.

A gondolkodni valóról meg egyéb izgalmakról inkább személyesen szeretnék gondoskodni.

Első lépésként valamit csinálni kellene azzal, hogy ne legyek állandóan bezárva itthon. Oké, tervezem, hogy bemegyek megint egy-két napra a Tudásközpontba jegyzetelni, de ezt azért nem nevezném felüdülésnek. De mégis, mit csináljak? Mindig jolly joker koncertre mennem, de most ahhoz van a legkevesebb kedvem. Talán meg kellene ejtenem egy mozit végre? Vagy sétálni egy nagyot? El is fogytak ezzel az opcióim. Mindegy, valami majd lesz.

A fene, legyen még egy zene:

Az írásról

– Ez a titka annak, hogy az ember élvezze az írást, és hogy amit ír, az a legmagasabb elvárásoknak is megfeleljen – mondta Mrs. Berman. – Nem szabad az egész világnak írni, és nem szabad tíz embernek írni, vagy kettőnek. Csak egyetlen embernek kell írni.

 Vonnegut: Kékszakáll

Ezt az idézetet mindig is ideakartam rakni, mert amikor olvastam (valamikor másfél éve), akkor rájöttem, hogy ezen analógia szerint (én)blogolok. Csak más céllal.

Szombat reggel

Nem egy díjnyertes érzés reggel 04:50-kor belepaszírozni a kontaktlencsét a szemembe úgy, hogy nem tudtam elaludni az éjjel addig, amíg fel nem kellett kelni. De mindegy, 5-kor indulás volt. Húgot leadtuk (életében először ment önszántából külföldre, de természetesen nem nyűgözte le őt a bécsi karácsonyi vásár), indultunk bevásárolni karácsonyra. Egy kicsit vezethettem is, jól esett.

A teszkóban egyszer a színes lámpaburáknál bambultam el, kicsit később meg az elegáns nyakkendők előtt. Hol máshol.
Próbáltuk húzni az időt, de még így is több, mint fél órát kellett eltöltenem a vasútállomáson a szegedi vonat indulásáig. Nagyon fura emberekkel találkoztam így fél 8 és 8 között. Az egyik néni például szerintem bácsi volt. A hajnyírása és az arcszőrzete alapján. De persze jól állt neki a leopárdmintás bunda.
Kicsi, idős házaspárok is voltak. Szódásüveg-szemüvegek, ezeréves csizmák, összeszokott mozdulatsorok. Az egyik néni nagyon bámult engem, miközben reggeliztem. Egy ponton csúnyán félre is nyeltem a baguette-emet. Végül nem fulladtam meg, bármilyen hihetetlennek is tűnik ez most.
A reggelem kedvenc pillanata volt, amikor megláttam egy siketnéma szerelmespárt. Nagyon helyesek voltak. Sőt, szépek. Elsőre fel sem tűnt, hogy jelelnek. Megszokás? Pedig nem is emlékszem már két-három szónál többre. Mindegy, jó volt látni, hogy milyen boldogok.

Aztán jött a vonat.

Szavak

Amik mindenkinek mást jelentenek.

Itt van rögtön a szigorlat, ami nekem ebben a percben szinonima arra, hogy haza akarok menni. Szükséges rossz, megváltás nélkül. Kényszer. Bizonyítéka annak, hogy felkészületlen vagyok.
Addig vagyok biztonságban, amíg fel nem kelek. Még jó, hogy közvetlenül az ágy mellett, a széken hagytam a laptopot. Órák óta ébren vagyok amúgy, de még egyelőre nem találtam okot arra, hogy kibújjak ebből a melegből. Még a lábam sem fázik.
Biztonságérzetet még a bizalom is tud adni, ami azzal jár, hogy minden félelem nélkül megyek el a végsőkig a hülyeségben. Nem mintha elérnék vele bármit is. Csak a tudat, hogy mégis. Pedig utálom, amikor ezt kell csinálnom.
Ahogy azt is utálom, amikor nem dönthetek. Utálom, amikor tehetetlen vagyok. Utálom, amikor csak kóstolót kapok valamiből, majd hosszan nincs semmi. Gondolok itt például az angol élményeimre is, csak hogy mást ne mondjak.
Főzni, tanulni. Ezeket kellene ma csinálni. De annyira minek. Csak szavak.
Mindegy.

Dehogy mindegy.

Valamikor olvastam

Egy idézetet, hogy oké, hogy fáj, meg oké, hogy sírsz, de úgyis eljön az a pont, hogy letörlöd a könnyeidet. És akkor már úgyis mindegy. Vagy valami ilyesmi.
Valaki nem tudja honnan szedtem ezt? Most így kéne. Nagyon.

Good madness

Már ezer éve próbálok írni erről az őszről, de ahogy halogatom, egyre nehezebb. Káosz az egész. Kivételesen nem rossz értelemben. Legalábbis úgy hiszem.

Igazából most sem kellene itthon ülnöm, de várom, hogy feltöltődjön a telefonom. Tehát most nincs jobb dolgom igazából, de ennek ellenére is próbálok csak a tényekre szorítkozni.

A változatosság kedvéért Pécs a központi székhelyem. A mesterképzés utolsó éve van, készülünk a szigorlatra. A szakdolgozathoz most se erőm, se semmim, de azt is csak egy fél évvel szeretném elcsúsztatni, hogy ne essek ki belőle teljesen.

Közben Szegedre is járok levelezős képzésre. Eddig egészen tetszik, azt hiszem, a csoporttársakkal is egészen jól összejöttünk, és az előadások közül is az érdekesek dominálnak.

Voltak kósza kísérleteim, hogy Pestre költözzek, de mint tudjuk, az túl egyszerű lenne. Persze mindennek van oka - szoktam mondani -, hát próbálom is kihozni a maradás értelmét.

Na nem, mintha nem szeretnék itt. Mert de. Nagyon. De hát hosszú távon nincs értelme itt lenni. Így megpróbálok most minél többet magamba szívni a helyi levegőből. Egy-egy apró séta alkalmával még mindig képes vagyok könnyekig hatódni, hogy milyen szép és jó itt.

Azért szomorú, hogy egy csomó ismerősöm viszont tényleg Pestre költözött. Nekik nyilván nem. Meg mondjuk nekem sem árt talán, hogy kevesebbet éjszakázom a városban. Legalábbis nem ártana, ha a fennmaradt időmet arra fordítanám, amire tényleg kell.

Az első másfél hónapban mondjuk nagyon meg voltam elégedve magammal. Rendesen készültem az órákra, késni is alig késtem, rengeteget sétáltam, főztem, és még a csúnya alvásrendemet is két órával visszaszorítottam. Na, ez gyönyörűen borult az őszi szünetre. Nem igazán tudok mostanában haladni, kicsit érdektelen lettem. Talán őszi depresszió. De talán már kezdek is kilábalni belőle, legalábbis tervszerűen sikerült tegnap korán kelni, hogy háromnegyed 11-kor már ágyba is zuhanjak. Én lepődtem meg a legjobban, hogy negyed 8-kor magamtól felébredtem. Meg mondjuk nem táltosodtam, mert a hideg miatt még fetrengtem egy órácskát... De akkor is. Tegyük fel, hogy ez a nap jól indult. Oké-oké, nyugtával dicsérjem a napot, persze.

Pestre csak egyszer sikerült eddig feljutni (leginkább Szeged akadályozza, hogy gyakrabban menjek), de az elég jó volt mondjuk, ha nem számítom fel, hogy mennyire rohadtul fáradt voltam. Még legalább kétszer szeretnék menni idén, de csak egy alkalom a biztos.

Na de megyek is tova, mert a héten még be kell fejeznem legalább két tétel teljes kidolgozását, egy kiselőadást Szegedre, készülni kell az itteni óráimra is, illetve le kell adnom egy cikket is. Ja igen, mert csatlakoztam a CampusOnline csapatához is.

Btw, ez a kevésbé bonyolult része a dolgoknak.

Nem jó jel

Egyelőre nem tudom, mit akartam kompenzálni 13 órányi alvással, mindenesetre addig sem kellett fűteni és már a szemem se fáj. (Bezzeg a bal oldali bordáim.)
De így sem akartam felkelni. Csak ugye, a tételek nem dolgozzák ki magukat.

Ha...

…évszak lennék – kora ősz

…hónap lennék – március

…a hét egy napja lennék – kedd

…a nap egy időpontja lennék – éjjel

…bolygó lennék – Alderaan

…tengeri állat lennék – leginkább nem lennék, de ha már mégis, akkor valami rákféle

…berendezési tárgy lennék – hatalmas fotel

…bűn lennék – lustaság

…folyadék lennék – kristálytiszta forrásvíz

…drágakő lennék – smaragd

…fa lennék – keskeny törzsű, egyenes, büszke, de hajlékony

…madár lennék – sólyom

…virág lennék – nárcisz

…időjárás lennék — csendes esős

…mesefigura lennék — Tapsi Hapsi

…hangszer lennék – nagybőgő, esetleg cselló

…állat lennék – medve

…szín lennék – sötétzöld

…érzelem lennék - nyugalom

…zöldség lennék – zöldborsó

…hang lennék — mély, búgó

…elem lennék – tűz

…zene lennék — kicsit sötét, kicsit csillogó, kicsit lassú, kicsit pattogós, olyan, ami bemászik a legmélyebben fekvő sejtjeidig

…dal lennék — Hangmás - Luna

…film lennék — A szakács, a tolvaj, a felesége és a szeretője

…könyv lennék – Virginia Woolf - Orlando

…étel lennék – palacsinta

…fűszer lennék – szerecsendió

…hely lennék – London

…íz lennék – telt, amiből sosem elég (elsőre édeskés, aztán kesernyés, végül enyhén fűszeres, tökéletes)

…illat lennék – eső utáni

…parfüm lennék – YSL - Young Sexy Lovely

…testrész lennék – fül vagy szem

…arckifejezés lennék – sejtelmes mosoly

…tanóra lennék – történelem

…mese lennék – lovagos, királylányos

…szám lennék – 9

…ruhadarab lennék – zakó, vagy valami kockás

…ékszer lennék – pecsétgyűrű

…kiegészítő lennék – kalap

…szeretet megnyilvánulása lennék – megkérdőjelezhetetlen

…rovar lennék – tiszavirág

…gyümölcs lennék — alma


(A játékhoz a molyok csináltak kedvet.)

Note to self

Ki kellene küszöbölni az esetlenségemet.

Idióta.

Véletlen bejegyzés, leginkább törlendő

Nem is tudom igazán, hogy miért kattintottam az "új bejegyzés" gombra. Nem tudom, mit akarok írni. Mert nem is akarok írni, de muszáj.
Meg kell fejteni a megfejthetetlent.
Hogy van az, hogy a két legfontosabb szerved ennyire nem tud kiegyezni egymással? Az egyik akar valamit, a másik megállítja. Percenként változik, hogy melyik a domináns. Apróságokban sem képesek dönteni. Menj vagy maradj? Felnézz, ne nézz? És a kezed? Áh, inkább csak rakd zsebre, az a biztos.
A te szótáradban sem szerepel a 'bátorság' cikk, mi? Feltűnt, hogy a legtöbb sorozatban, ami függővé tett, a főszereplők mind gyávák és évadokon keresztül képtelenek ezen túllépni? Milyen valósághű az egész.
Ah, nem csak mindenki hazudik, hanem mindenki hülye is.

Az olvasás hetedik hete - Szokások

Bár gyakran hajlamos vagyok rá, hogy olvasás helyett inkább a képernyőt bámuljam, netán filmet/sorozatot nézzek és közben egy jót is egyek, azért azt elmondhatom, hogy szinte minden helyzetben szeretek olvasni.

Kisebb koromban jellemző volt, hogy alvás előtt olvastam, ráadásul olyan sokáig, hogy mindig izgultam, mikor jönnek be anyuék, hogy most már elég legyen, hiszen reggel iskola.
Azt hiszem, nyolcadikos koromban vittem be először regényt az iskola területére azzal a céllal, hogy a szünetben olvassam. Szerencsére volt egy olyan padszerűség az általános iskolában, ami tulajdonképpen egy radiátor fölötti rács volt. na, ott aztán igazán jó volt eltölteni az időt két óra között télen.
A gimnáziumi délutánjaimat egyre gyakrabban töltöttem fetrengve olvasással, majd szép lassan az órák alatt is előkerültek a könyvek, főleg a spanyol és a szerencsésen megúszott tesi órákon... Ekkor még csak a hosszabb utakra vittem magammal könyvet, és általában csak egyet.
Egyetemistaként legalább másfél órát kellett eltöltenem hasznosan a vonaton, és ez kezdetben sorozatnézéssel telt a frissen szerzett rajongásom miatt, de aztán szerencsésen tönkre tettem a laptopom aksiját, és mivel azóta se voltam hajlandó újat venni, inkább 2-3 könyv van a táskámban minden busz- vagy vonatutamon.
Szeretek én olvasni ülve, fekve, állva; fotelben, padlón, hintaágyban, de akár a kádban ázva is. A lényeg, hogy megtaláljam azt a helyzet, melyben pont jól meg tudom támasztani a fejem-lábam-kezem, és már rögtön szép is az élet.

Érdekes módon nem szoktam sem nap-, sem évszakokhoz kötni az olvasmányaimat. Persze, van amiről tudom, hogy inkább karácsonykor szokott eszembe jutni, más meg inkább nyáron, de szinte soha nem tartom be ezt a fajta felosztást. Például idén nyáron kezdtem el olvasni az Anna Kareninát, holott inkább havas, teles olvasmányként gondolok rá.
Különben is, ha igaz, hogy a könyvek találnak meg minket és nem fordítva, akkor a könyvek úgyis jobban tudják, hogy a lelkivilágunk inkább szeles, esős, vagy pedig napfényes, madárcsicsergős...

(Ez egy visszadátumozott bejegyzés. 09.06.)

Az olvasás hatodik hete - Az irodalom

Egyre nehezebben válaszolom meg a kérdéseket. Valahogy úgy érzem, már mindent elmondtak helyettem a többiek. (És nem csak azért, mert két hetes csúszásban vagyok...) De éljen a vázlatosság!

Legyen bár kortárs vagy klasszikus, az irodalom mindig fontos. Ebben azt hiszem, mindannyian egyet értünk. Nem is szeretnék tovább szétválasztva beszélni róluk, hiszen mindkettőt olvasom és szeretem. Szerintem a legtöbben így vagyunk vele. És élvezzük. Mert ez a lényeg!
Novellákat viszont valamiért ritkán olvasok. Egyszerűen nem tudom, miért. A könyvtárból szinte mindig regényekkel jövök haza, illetve szakirodalommal. Akkor olvastam több novellát, amíg még érettségi előtt voltam: tizenkét éven át minden unalmas órán előkaptam a szöveggyűjteményt, és elolvastam belőle a novellákat, elbeszéléseket. A verseket szigorúan csak végső esetben. (A mumus az mumus. De egyszer le fogom győzni.) Az elmúlt pár évben azonban beszereztem pár novelláskötetet és elbeszélésgyűjteményt, úgyhogy bármi megtörténhet!

Most hogy így belegondolok, indokolatlanul sok külföldit olvasok. Mármint ahhoz képest, hogy mennyi magyar szerepel a várólistámon. Külföldi regényírók műveitől nem igazán szoktam félni, az azonban már előfordult, hogy magyartól igen. mert hát mi van, ha túl száraz, de csak nekem? Mi van, ha nem értem, pedig amúgy süt belőle az intellektus, esetleg a hozzátartozó humorral? Igen, egy kicsit talán a külföldiek fölé helyezem a magyar írókat, de ugyan senki sem tudná megmondani, hogy miért. Szerencsére már elég sok olyan (főleg Magvetős) könyv járt a kezemben, amely meggyőzött róla, hogy semmi félnivalóm nincs.

Bevallom, az egyetemből legjobban az irodalomórákat hiányolom. Majdnem magyar szakos lettem ugyan, de azt hiszem, örülök, hogy nem kapom azt a dózist sem. Mindenesetre nagyon szerettem az életrajzokat, meg a regénymegbeszéléseket, meg az ilyesmiket. Szerencsére nagyon jó magyar tanáraim voltak. Az általános iskolás tanárom volt az egyik, aki nagy hatást tett rám, még ha a nyelvtanszeretetét nem is tudta átadni. Komolyan nem értettem, hogy lehet úgy nyelvtanról beszélni, mintha a feleségéről lelkesedne. De ő tudott. Mindig kaptunk egy rakás szorgalmi feladatot, ami miatt a lányokkal egész délután a könyvtárban voltunk. (Akkor meg már miért mentünk volna haza könyvek nélkül, hát nem?) Nagyobb volumenű szorgalmi volt, hogy ha bármilyen olvasmányunkból csináltunk olvasónaplót, kis ötös járt érte. Ennek ellenére nem volt túl népszerű az ötlet. :D (Az egyiket Harry Potterből írtam persze, és finoman oda lett írva az értékelés mellé, hogy talán inkább A gyűrűk urát kéne olvasnom. Megpróbáltam. Inkább HP. De azért köszönöm.)
A középiskolai magyar órák sem voltak kevésbé unalmasak, hanem inkább, nem is tudom, valahogy személyesek voltak. A tanárnő egyszer például azt mondta, hogy teljesen megérti, amiért oda meg vissza vagyok Baradlay Richárdtól, sőt!

Most hirtelen leesett, hogy nem anekdotáznom kellene, hanem az építőjellegű tapasztalataimat és javaslataimat kellene megosztani. Attól tartok, hogy tökéletes megoldás nincs. A tanárnak kell nagyon jónak lennie, a kereteknek meg rugalmasaknak. Egy jó tanár mindig fel tudja mérni, hogy milyenek a diákjai, és egyúttal azt is, hogy milyen szélsőségeket lehet velük meglépni. Csak hát igen, ott van az a fránya, kötött tanterv. De hát mit lehet tenni?
Ami engem illet, nem igazán van bajom a mostani kötelező olvasmányos listával. (Igaz, gimiben általában mindig kettő olvasmányból szavazta meg az osztály, hogy melyikkel foglalkozzunk végül.) Az is igaz, hogy nem csak az Antigoné kapcsán merülnek fel megvitatandó kérdések, hanem mondjuk az Arche kapcsán is, ami például végig járt a volt osztályom felének kezei között, pusztán azért, mert egy srác kölcsönkérte tőlem a lyukas órájában. Igen, lyukas órája volt, és ki tudja miért, úgy gondolta, hogy elolvasná a könyvet, amit látott nálam a szünetben. Tehát olyan igen-igen ritkán van, hogy valaki egyáltalán ne akarjon olvasni. De hogy kiből mi hozza ezt ki? Nem tudom, én nem vagyok se pedagógus, se pszichológus.
Csak azt remélem, hogy minél több ember fogja megkapni a saját inspirációját.

Nyűglődök

Ez most ilyen "nyaff"-típusú bejegyzés lesz, nem ajánlom elolvasni, felesleges.

Nagyon-nagyon rossz beteg vagyok. Egyfolytában csak nyűglődök, hogy ezt kellene csinálni, azt kellene csinálni, de neeem, mert nem megy, nem jó, fájok, szédülök, meg minden. Még alig tart harmadik napja, de már én is unom, nemhogy anyuék.
Nem tudok olvasni, nem tudok gondolkodni. Enni is csak alig. Képtelen vagyok frissíteni a határidőnaplómat. Még a bevásárlólistámat sem tudom megírni, pedig már nagyon itt lenne az ideje, hogy megállapítsam az őszi költségvetési tervemet.
Moziba is kéne menni, de közben a pesti eseményekre is nyomtam egy sor "talánt". Ide menjek, vagy oda? Vagy mindenhova? Vagy sehova? Miért ilyen nehéz dönteni?
És komolyan gondoltam én ezt a szegedes dolgot? Mit fogok csinálni a vizkult diplomával? Nem mintha tudnám, hogy az esztétika miért jó nekem. De hát hogy tervezzen így az ember?
Munka is kellene. Mondjuk még az írósra nem jelentkeztem mindig. Nem azért, mert nem akarok, hanem hát a Müzlit is elég csúnyán félbehagytuk, vajon menne-e nekem ez komolyabban is? Meg persze még a sok minden mellé be kellene iktatni egy pénzkeresőset is. De olyat honnan akasszak le már mégis? Mármint olyat, hogy ne menjek az előadások rovására se? Ajj...

És akkor még blogbejegyzésekkel is el vagyok maradva.

Ilyenkor nem szeretem magam.

Egy szomorkás este receptje

Telihold, Európa Kiadó, roséfröccs.

(Persze szuper volt a Sziget, csak hát nem múlhat el úgy hét, hogy ne jöjjek rá újra és újra, hogy ez így nem megy nekem.)

Az olvasás ötödik hete - Hatások

Egyre nehezebbek a kérdések, ezért egyre gyérebb bejegyzéseket írok, előre is bocsánatotokat kérem! Az egyszerűség kedvéért most csak vázlatosan próbálok válaszolni.

Kedvenc műfajok

Sosem voltam jó a műfaji besorolásokban, ami szégyen, főleg, ha azt nézzük, milyen tanulmányokat folytattam életem során és mik a fő érdeklődési köreim... Annyi biztos, hogy ritkán olvasok krimit, még ritkábban sci-fit és fantasy-t, de nem azért, mert nem szeretem, hanem mert ritkán jutnak a kezembe, és abból a kevésből még nem kaptam rájuk. De természetesen ezekből a műfajokból is van bőven a várólistámon, ha a sors úgy akarja, remek ismerőjük leszek még.
Mondanám, hogy nem olvasok romantikusokat, de nekem erről mindig a klasszikus romantikusok jutnak eszembe, úgyhogy naná, hogy olvasok!
Nagyon szeretem az életrajzi regényeket, kisebb koromban kifejezetten imádtam a történelmieket is. Néha jól esnek az erősen szatirikus, társadalomkritikus könyvek is, de szeretem a hatásukat olyan regényekkel kompenzálni, amik abszolút fiktívek, teljesen beléjük lehet merülni, és egy új, pozitív olvasót vetnek ki a végén magukból. Már, ha hagyják magukat elereszteni. Különleges kedvenceimként talán a lélektani regényeket kellene megjelölnöm. Bámulom az olyan könyveket, melyek alig szólnak valamiről, de a mondatai gyönyörűek, és közben a karaktereket is egészen kiismerjük.
Alapvetően tehát úgy gondolom, hogy mindenevő vagyok. Családregények, ifjúsági könyvek, chick-litek, drámák, keblemre!

„Az vagy, amit olvasol"?
Inkább úgy mondanám: az vagy, ahogy reagálsz az olvasmányodra, az vagy, ahogyan hatott rád.

Könyvek, amik megváltoztattak, amik hatottak rám
Vannak. De... Ezt most túl személyes kérdésnek érzem, sajnálom.

Milyen könyvet írna legszívesebben?
Kétfélét szerettem volna mindig nagyon.

Az elsőt el is kezdtem, de... heh. Egy száz-kétszáz évvel ezelőtt játszódó, kastélyos, csinos ruhás, elegáns társaságos, öntörvényű főhősnős, rendkívül tanulságos és romantikus regényt gondoltam írni. Igen, 14 éves voltam.
A második, ami örök tervként él bennem, pusztán azt írta volna le, amit látok. Szerettem volna egyszer kiülni egy forgalmasabb hely padjára egy kávéval meg egy sütivel, és írni, amit látok. Eddig csak kicsiben csináltam meg, alig egy oldalban, egy egészen ébren töltött éjszaka utáni reggelizés közben, egy nagyon rossz helyszínen. Egy bevásárlóközpontban. Igen, kint nagyon hideg volt.
Mindig is szerettem volna írni (amikor éppen nem énekelni akartam), és mindig azt a visszajelzést kaptam szinte mindenhonnan, hogy a fogalmazás jól megy. Csak hát ez ugye nem elég. Fáj bevallani, de nincsen fantáziám. Kreativitásom is csak annyi, amennyi sok hozott anyagból esetleg már tud dolgozni, de még úgy se megy mindig.
Tudjátok, hogy kacérkodom a kritikaírással is. Na, ehhez plusz hiba, hogy nem tudom megfogalmazni a gondolataimat, illetve inkább elgondolkodom és megmagyarázom a negatív dolgokat, minthogy egyenesen szembe menjek velük.

Hibák, hibák everywhere...

Az olvasás negyedik hete - A molylét

2009 februárjában az egyik tanárom honlapján kalandozva megláttam a moly widget-et. Átnavigáltam a molyra és hirtelen annyira lelkes lettem, hogy nem csak regisztráltam, de néhány közeli ismerősömnek is azonnal küldtem a meghívót. Gyorsan bejelöltem a legutóbb olvasott könyveket, meg néhány kedvencet. Pár napig-hétig még vissza-vissza néztem, egyszer írtam a témákba is, de azzal kívülállónak is kezdtem magam érezni, mert valahogy látványosan összetartozónak tűnt a társaság. Így egy kicsit el is felejtődött a dolog. A nyárra azonban úgy esett, hogy muszáj volt valami menekülési útvonalat találnom. Tudjátok, úgy az életemből kifelé. És persze, mi mást is választhattam volna, mint az olvasást? Itt jött újra képbe a moly.

Addigra már bővültek a funkciók, a társaság is lazább összetételűnek tűnt, így miután napokig csak elszöszölgettem az olvasmányaim felidézésével és értékelgetésével, szépen lassan én is teljes jogú taggá váltam. Őszre máris rengeteg barátot szereztem, így nem volt kérdéses, hogy a második molytalálkozón ott-e a helyem.
Azon a nyáron iratkoztam vissza a megyei könyvtárba is, és erősen megugrott az olvasásaim száma. Év végén meg szinte szégyelltem magam, hogy alig jutottam harminc könyvnél tovább. :) (Itt szeretném megjegyezni, hogy részemről tök mindegy, ki hány könyvet olvas el egy évben, amíg van mit megszámolni.)

2010-re már az volt a célom, hogy heti egy könyvet elolvassak, és ezt sikerrel teljesítettem is. Közben egyre több tagot megismertem, és nem csak az olvasmányaik, karcaik és blogbejegyzéseik által, hiszen sokukkal személyesen is találkozhattam a különféle molyos randevúk alkalmával. És persze nem csak Pesten lehet ilyen alkalmakat találni. Össze-vissza utazgatnak a molyok egymáshoz, így például Szegeden és Debrecenben is voltak nagyobb találkozók, sőt, még vidéki házibulit is tartott az egyik kollegina. A Debreceni molyok egyébként hivatalos klubba is tömörültek, és ha jól tudom, a székesfehérváriak is rendszeresen összejárnak. A Jane Austen könyvklubot már meg sem említem...

A moly immár két és fél éves, lassan ovis korú. Funkciói egyre csak bővülnek és bővülnek (külön emlékezetes volt számomra, mikor először lehetett kilistázni a kedvenc idézeteket), a megjelenése is folyamatosan szépül. És hogy a folyamatos változást és csinosodást ne csak a virtuális világban lehessen megtapasztalni, a kreatív és tehetséges tagok által készített könyvjelzők gyűjteménye is csak bővül és bővül.
Persze tagokból is egyre több van szerencsére, könyvekben sem lehet senkinek hiánya! Főleg mióta a tagok egymás között is könnyedén adnak-vesznek/cserélnek, illetve beindult a molybolt is. Az sem lehet többé kérdés, hogy mit olvassunk legközelebb, hiszen ott vannak a különféle listák és polcok, illetve az események, amikről már korábban írtam, és amiket már azóta kihívásoknak hívunk. Persze egymás véleményét is kikérhetjük. Szinte bármit lehet, ahogy egy igazi játszótéren is. :)

Az olvasás élménye ezáltal egy újabb szintre emelkedett. A virtuális olvasókör az egyik lehető legjobb dolog, ami történt velem, és ez talán igaz a magyar internetre is. Úgy tűnik, hogy az olvasás egyre népszerűbbé válik, ami több, mint klassz!
Ja, és hogy hogy jön ide a The Big Bang Theory szereplőgárdája? Hát így:

SMART IS THE NEW SEXY!

Az olvasás harmadik hete - A másik szenvedély

Valljuk be, nyitott könyv vagyok előttetek! Legalábbis nem hiszem, hogy sokan fogtok felszisszenni a meglepetéstől, ha elárulom, szeretem a filmeket. Viszont azt is el kell árulnom, hogy nem csak szívesen nézem az adaptációkat, de lelkesen is próbálom őket felkutatni. Ha olvastam az adott könyvet, ha nem.
Szeretem látni, hogy elevenedik meg amit elképzeltem, mennyire passzol az én fantáziaképemmel, mennyire hű, van-e benne valami plusz? Nem tudom, mennyire vagyok szigorú a hűséggel kapcsolatos megítélésben, de azt tudom, hogy az indokolt változtatásokkal és kihagyásokkal nincsen semmi bajom. Csak akkor akadok ki egy-egy megoldással kapcsolatban, ha feleslegesnek találom, ha egyértelműen meg lehetett volna oldani jobban, vagy ha irtó nagy baromság.
A filmekkel is van egy olyan problémám, mint a könyvekkel és a zenével: nem tudok kedvencet választani.

Csak azokat a szerintem említésre méltó adaptációkat fogom most felsorolni, amelyeknél olvastam az alapjául szolgáló regényt is. Mindezt pedig ábécésorrendben fogom tenni.

Az órák (The Hours, 2002)

Egy film, ami azonnal elvarázsolt különös, álmatag és melankolikus világával, olyannyira, hogy szükségét éreztem a könyv beszerzésének is, amiben viszont csalódnom kellett: öncélúnak és harsánynak találtam, Pulitzer-díj ide vagy oda. A filmben viszont nem csak nagyszerű színészek szerepelnek, de Philip Glass zenéje azóta is a fülemben cseng.

Bridget Jones naplója (Bridget Jones's Diary, 2001)

Mivel szerintem, szinte mindenki megemlítette már a BBC-s Büszkeség és balítéletet, én modernebb verzióját említeném meg. Mindenki Bridget-jére gondolok, akinek amerikai megformálójára sokan haragudtak, de szerintem alaptalanul. Igazi csajos film saját magunkon röhögéssel és Mr. Darcy utáni vágyakozással. Valamiért karácsonyi filmmé vált számomra, de a legrosszabb az, hogy akárhányszor látom, mindig heves vágyat érzek, hogy azonnal Londonba repüljek...

Egy gésa emlékiratai (Memoirs of a Geisha, 2005)

Azon kevés könyvek és filmek egyike, amelyet anyukámmal együtt olvastam és láttam is. Elsősorban ezért emlékezetes számomra, de ez és a hollywoodi romantika ellenére is varázslatosan szépnek tartom. Az sem utolsó szempont, hogy nagyon kedvelem Michelle Yeoh-t és Ken Watanabét is.

Értelem és érzelem (Sense and Sensibility, 1995)

Azért én is megemlítek egy Jane Austen-adaptációt. Ez a film akkor is jó lenne, ha hiányozna belőle Emma Thompson józansága, Hugh Grant félszegsége, Kate Winslet szenvedélyessége és Alan Rickman megközelíthetetlensége, és csak azt kellene néznünk, ahogy Imelda Staunton és Hugh Laurie "csipkelődnek".

Hamlet (2000)

A számtalan adaptációból a legmodernebb feldolgozást választottam. De nem a modernsége miatt, hiszen arra egy másik Shakespeare-darabot fogok például választani, hanem azért, mert Ethan Hawke egyszerűen jobb Hamlet, mint Mel Gibson, vagy mint Kenneth Branagh. És nem csak azért, mert fiatalabb(nak látszik).

Harry Potter-filmek (2001-2011)

Mindenki ismeri, mindenki el tudja dönteni, hogy szereti vagy utálja őket. Én csak azt szeretném mondani, hogy mindig iszonyatosan szíven üt, amikor ennyi pénzt és ennyi jó ötletet így elpazarolnak. A bájos főszereplők mellé felsorakozott a brit színészet színe-java, a látvány csillagos ötös, a díszletek és jelmezek meseszépek, és mégis. Nincs kohézió a jelenetek között. Miért nem volt pénz egy rendesen dolgozó forgatókönyvíróra???

Koccanás (2009)
Tévéfilm Spiró darabjából. Kérem szépen, a kőkemény valóság.

Mary Poppins (1964)

Gyerekkorom egyik kedvence. A könyvet csak nemrég olvastam, és be kell valljam, így felnőtt fejjel nem is igazán tetszett. Talán nem is értettem igazán. Na de a film, a film! Supercalifragilisticexpialidocious!

Mechanikus narancs (A Clockwork Orange, 1971)
"Kult" státuszra szert tett film, a zseniális Kubricktól. Hogy is mondjam. Alap.

Parfüm - Egy gyilkos története (Perfume: The Story of a Murderer, 2006)

A filmen érezhető egy "hálivúdi romantizálás", legalábbis látványosan próbál más hangsúlyt rakni a főhős indítékaira. Nekem bejön a nyers, naturalisztikus papír és az édeskésebb celluloid is egyaránt, főleg, hogy így kevésbé tudtam haragudni a filmbéli Grenouille-ra. Ezzel megkezdődött Ben Whishaw iránti szerelmem is...

Rómeó és Júlia (Romeo + Juliet, 1996)

Luhrmann vörös függönyös trilógiájának középső darabja. A szereplőket nem az eredeti környezetbe, hanem egy szimbólumokra épülő világba helyezve látjuk, miközben az eredeti, Shakespeare-i sorokat halljuk a szájukból. Ez csak engem bűvöl el?

Színes fátyol (The Painted Veil, 2006)

Előbb láttam a filmet, mint olvastam a könyvet, és talán pont ezért a film tetszik jobban. Az nagyon érzékeny és nagyon szomorú és nagyon szerelmes, ráadásul minden alkalommal sírok rajta. Ezek után hogy ne tartanám kegyetlennek a könyvet?

Titus (1999)

Ismét Shakespeare, csak most Julie Taymor fantasztikus agyával kombinálva. Szimbólumok, látvány, erőszak everywhere. Vonatkozó rajongó ömlengésem megtalálható egy régebbi bejegyzésben.

Trainspotting (1996)

A filmben minden van, ami kell egy jó filmhez. A drogtémát számomra hitelesen mutatja meg: egyszerű fiúk ezek, akik akár a szomszédaim is lehetnének. Az egész történet hatásos és tanulságos. Egy nagyobb dologra emlékszem, ami csak a könyvben van benne, de szerintem ez így jó. Nem csak azért, mert a film talán már nem bírta volna el, hanem azért is, mert így azokat is biztosan a falhoz csapja, akik a film megnézése után veszik kézbe a regényt.

Vágy és vezeklés (Atonement, 2007)

Gyönyörű és fájdalmas történet a második világháborús Angliából. Nagyon pontos, nagyon hű adaptáció, a nagyon csodálatos James McAvoy-jal. Csak a végét változtatták meg a könyvnek, de nem tartalmában, hanem tálalásában. De ez volt az elegáns megoldás, hiszen mindegyik művészeti ágban más működik.

Veszedelmes viszonyok (Dangerous Liaisons, 1988)

Ritka jó évjáratban készült film. ;) A főszereplők meggyőzően aljasak és kéjesek egyaránt, hihetetlen, milyen nagyszerű tehetségek vannak szerte a világon. A könyv meg... Csak a sziporkázó levélváltásokra emlékszem igazéból a márkiné és Valmont között. De arra nagyon.

Future starts so slow

Most komolyan vissza akarsz küldeni Pécsre?
Már megint minek?
De tényleg, ez most miért jó neked?
És miért nem akarod egyáltalán, hogy Pestre költözzek?
Miért?

Az olvasás második hete - A birtoklási vágy

Azt hiszem, nem mondok újdonságot azzal, ha kijelentem, a birtoklási vággyal - akár a legtöbb molynak -, komoly problémáim vannak. Szerencsére azért jól lehet kontrollálni a dolgot, és nem esik nehezemre általános könyvstopot hirdetni magamnak. Nem, nem vagyok hős, de valljuk be, folyamatos bevétel híján, illetve számtalan "hobbi" (igazából nincs is hobbim a szó legnemesebb értelmében, de most mindegy) és érdeklődési terület mellett nem nehéz nem csak könyvekre félretenni. Könnyebb be sem menni egy könyvesboltba, mint utána üres kézzel és heves szívdobogással távozni onnan. Persze sosem fogom elfelejteni azt az euforikus érzést sem, amikor 16 könyvvel mentem haza egy kiárusítás, egy leárazás és két antikvárium meglátogatása után...

Az ajándékba kapott, az öröklött és a vásárolt könyveim jelenleg 160-170 darab körül vannak. Szerintem egész jó így. Szeretek könyvet vásárolni, de volt már egy-két ballépésem, így most csak azokat veszem meg, amikre feltétel nélkül szüksége van a gyűjteményemnek. Próbálom közben arra ráállítani az agyam, hogy az engem annyira nem megkapó könyveimet legalább cseréljem el, de ez még egyelőre túl nagy lépésnek tűnik. (Majd ha elfogy a hely az utolsó polcomon is...)

községünk könyvtára

De nem csak emiatt járok könyvtárba. Igazából sosem értettem, miért kell ennyire külön kezelni a könyvvásárlást és a könyvtárba járást, mert valahogy úgy nőttem fel, hogy mindkettő teljességgel természetesnek tűnt. A könyvtárra mindig is úgy tekintettem, mint valami komoly dologra, ezért már egészen kisiskolás koromtól kezdve jártam a községi könyvtárba.
Azt hiszem, legelőször az ovis csoportommal (Csiribiri) voltunk ott egy látogatáson, egyúttal megnéztük a Hamupipőkét videón a nem kölcsönözhető könyvek termében. Amennyiben ez nem így történt, fogalmam sincs, hogy honnan van ez az emlékképem. Mindenesetre egész általános iskolás koromban rendszeres látogató voltam annak ellenére is, hogy az iskolának is volt egy picike könyvtára. A kötelező könyveket eszembe sem jutott megvenni: vagy megtaláltam itthon, vagy átsétáltam a könyvtárba. És hiába voltak itthon mindig is mindenféle lexikonjaink, sokkal nagyobb muri volt a szorgalmi feladatokat a nem kölcsönözhető könyvek zárt termében megcsinálni a lányokkal, mint egyedül, itthon.

a megyei könyvtár Kecskeméten

Középiskolás koromban tovább bővült a dolog. Még mindig jártam a községi könyvtárba, de inkább már csak nyaranta. A megyei könyvtár viszont aktív látogatót üdvözölhetett bennem. Néha csak egy CD-t kölcsönöztem ki a legfelső emeleten, néha csak beültünk újságot olvasni a földszintre. Nagyon szeretem azt a helyet. Átlátható, viszonylag gazdag gyűjteménye van minden témában. Kellemes és kényelmes az egész.

a TIK Szegeden

A szegedi egyetemre kerülve a TIK rabja lettem, bár nem rögtön. Először csak a kötelezőkért jártam be. Szépen lassan lett az előadások között a számítógépes részleg az otthonom, végül pedig több regényt vittem ki, mint szakirodalmat. A TIK és a Grand Café az a két dolog, ami hiányzik nekem Szegedből.
Pécsre kerülve a bölcsész kar könyvtára és a Tudásközpont vártak tárt karokkal, de bevallom, mindkettőt látva csak a számat húztam. Igaz, a kari könyvtártól később bocsánatot kértem az első ítélkezésre, de azért később sem lett a szívem csücske. A Tudásközpont meg... Áh, ez nem a panasz helye, de ha figyelemmel kíséritek a híreket, a nagyobb részéről már informálódhattatok.
Jelenleg (az elmúlt másfél hónapban) nem járok könyvtárba, a meglévő könyveimből válogatok, de már nagyon várom, hogy kiderüljön, melyik intézménynek leszek legközelebb a barátja...

a Tudásközpont Pécsen

A birtoklási vágyat megközelíthetjük kézzelfoghatósági szempontból is. Vannak ugyebár az e-könyvek. Praktikus, hiszen gyorsan beszerezhető, a szövegben könnyen lehet keresni, és könnyebb tárolni is. Viszont ismét bejön az a probléma, mint a CD és az mp3 esetében: mennyire lesznek hajlandóak az emberek fizetni egy digitális tartalomért?

Bár nagyon szeretem a (minőségi) papírt, a szépen kötött könyveket, a különböző kütyükre is nagyot dobban a szívem. Így az e-könyv olvasóknak is inkább barátja vagyok, mint ellensége. Nem tervezek megválni a könyveimtől, de a hosszabb távú terveimhez igazán passzol egy e-olvasó pár éven belüli beszerzése. Plusz szerintem sokkal jobb ebben a formában gyűjteni "könnyű", "utazáshoz való" könyveket gyűjteni. Illetve, ha kialakulna egy rendes kultúrája, szerintem a hagyományos újságolvasás helyett is jó lenne.Arról viszont már máskor is beszélgettük, hogy a tankönyveket igazán kiválthatná. Egy átlagos kisgyerek iskolatáskája kétszer akkora, mint ő maga. Miért ne lehetne a munkafüzetek mellett egy könnyű e-olvasó, ami tartalmazza a tananyagokat? (Sőt, középiskolától a digitális jegyzetfüzetet is bevezetném.)

egy Kindle és egy Sony

A birtoklási vágy akkor is fellángolhat az emberben, ha egy sorozat egy darabja már megvan neki, és szeretné, ha meglenne az egész. Régen nagyon szerettem volna a Mi micsoda?-sorozat összes darabját a polcomon látni, de valamiért nem díjazták ezt az ötletet a szüleim. A Harry Potter-kötetek természetesen nálam is megtalálhatóak, és ezzel kapcsolatban nekem is külön történetem van, de az most nem tartozik ide.
Több sorozattal tudomásom szerint nem rendelkezem, bár most tervezem megrendelni a Tűz és jég dala sorozatot, illetve szeretnék végre én is megismerkedni a Csodaidőkkel. Illetve mégis, gyűjtöm az Ezeregyéjszaka meséinek legújabb, teljes kiadását. Ezeken kívül csak szerzői sorozatokat gyűjtök: az Európa Könyvkiadó Virginia Woolf és Truman Capote-könyveit.

Egy könyvgyűjtőnek ugyebár az is fontos, hogy az ő szempontjainak megfelelő helyen őrizze szeme fényeit. A kedvenc regényeimet zárt szekrényben tartom, ábécérendben. A többi regényt is nagyjából egy kupacban tartom, szintén ábécérendben, a maradékot pedig témájuk szerint különítettem el.

Most egy remek befejezést kellene írnom, de attól tartok, ehhez nincs frappáns lezáró mondat. :D

Az olvasás első hete - A kezdetek

Talán már hihetetlennek tűnik, de gyerekkoromban nagyon érdeklődő és okos voltam. Sohasem unatkoztam, mindig kitaláltam valami remek szórakozást, hiába voltam viszonylag sokszor egyedül. Hét hónapos koromtól kezdve mondtam a magam összefüggéstelenségeit anyukámnak, akinek a három féltve őrzött könyvéből kettőt azonnal tönkre tettem, amint megtanultam járni. A könyvek értékét elsősorban az adta, hogy a születésem előtt jóval hamarabb eltávozott nagypapámtól kapta őket anyu. Na de a Lúdanyó meséi és a Gőgös Gúnár Gedeon (ami még kék volt!) nem a terrorizmusom, hanem a kíváncsiságom áldozatává váltak: addig "olvastam" őket, míg lapjaira nem estek, és talán el is kavarodott belőlük pár oldal, mire anyukám úgy döntött, kidobja őket. Szerintem nem kellett volna.
Szüleim középiskolás korukban gyűjtötték a könyveket, illetve a magyar könyvklub tagjai voltak, mikor még kicsi voltam, így egy néhányszáz kötetet tartalmazó kis könyvtárunk van a nappaliban. A rengeteg regény mellett van egy polcnyi szakácskönyv, egy polcnyi útikönyv, atlaszok és lexikonok, de legelőször nekem a hatalmas albumok fogták meg a szememet, amikre nagyon kellett vigyáznom: csak kihajtott újságpapírra fektethettem le őket, és csak egyesével, nagyon lassan lapozhattam őket.

Érdekesség: ezt a könyvet soha nem láttam gyerekként, csak pár éve találtuk meg apai nagyszüleim házában - ez egy János vitéz-kötet, és a külső borítóra ceruzával nagymamám neve van írva kisiskolás betűkkel

Igazán frusztrálónak találtam, hogy csak a képeket tudtam értelmezni (ha tudtam, ugye), így amíg 2 és fél évesen arra vártam, hogy húgom is a saját lábára álljon, azzal nyüstöltem a családot, hogy szeretnék megtanulni olvasni. Itthon volt egy hatalmas készlet betűs kockám, a nagymamámnál pedig kis kártyák vártak, amiket ő készített nekem, hogy nála is tudjak gyakorolni. Azonban jó pár évig még nem sikerült túljutni a "mama betű" és "apa betű" jellegű meghatározásokon.
Nagyjából öt éves lehettem, amikor egy szegedi út képében jött az áttörés. Apukámmal, keresztanyukámmal és papámmal (az ő apukájukkal) négyesben mentünk Szegedre, valószínűleg keresztanyám piros kis Polskijával. (A Polski bizonyos, mivel nekünk is az volt, csak halványsárga.) Este, amint hazaértünk, nem hagytam békén anyut, amíg meg nem mutatta nekem a legnagyobb atlaszunkban, hogy hol is van ez a Szeged. És akkor, valami isteni szikraként, hogy tudtam, mit keresek, rájöttem, hogyan kell olvasni. Emlékszem, ettől a ponttól kezdve a létező összes feliratot kötelességemnek éreztem felolvasni a szüleimnek, persze eleinte inkább csak szótagolva. A lényeg, hogy mikor másfél évvel később bekerültem az általános iskolába (amit már borzasztóan vártam, mert az ovi már nem felelt meg a világhatalomra törekvő terveimnek), már folyékonyan olvastam. Az osztályfőnököm eleinte aggódott, hogy hogy lesz majd lekötve a figyelmem, de én elolvasgattam magamban, illetve hamar fény derült egy hiányosságomra: eszméletlenül rondán írtam. Ugyanis az olvasás mellett írnom is feltétlenül meg kellett tanulnom, ami eleinte a nagy nyomtatott betűkben merült ki. Majd mikor egyre többet jártam be anyu munkahelyére, az írógépről szépen lemásoltam a kis nyomtatott betűket is. Ezt valamiért az iskolában nem díjazták... :)

Illusztráció formás betűimre és ékes helyesírásomra
(a lentebb említett Brumi Nagyi belső borítóján találtam)

No de, hogy ne csak mesedélutánt tartsak, lássuk, mik voltak az első könyvélményeim!

A Karácsonyi kincsesháznak volt egy párja is, piros színű borítóval, de azt valahol elveszthettük, mert nem találjuk. Mindenesetre húgommal ez volt az egyik kedvenc karácsonyi ajándékunk, nagyon szerettük a benne lévő történeteket.
A Tesz-Vesz Szótár volt az egyik kedvencem! Az angol tanulásomat innen számolom (párhuzamosan mellette egy tévéműsorból is tanultam, nagyon szomorú, hogy ennyi év után sem látszik semmi fejlődés :D), de a német azóta se megy. Imádtam a rajzokat is benne.
Az Ablak-Zsiráfot először nem akartam lefotózni, ahogy a Mosó Masát se tettem, mert ezek mégis csak szinte mindenkinek meg voltak otthon, de előbbiből nekünk három vagy négy kiadás is megvolt, és ez volt az első, amit a másod unokatestvérünktől örököltünk, és a gerince textiles. Igazából én nagyon szerettem ezt a könyvet is, próbáltam minél több dolgot megtanulni belőle.
A Bambiban csak az a különleges, hogy emlékszem, hogy apu sokszor felolvasta nekünk. Pedig nem is szeretem, de akkor nem ez volt a lényeg. (Egyébként apu gyakran saját történeteket mesélt, főleg az "Incifinci Kisegér" kalandjait, de sajnos csak egyetlen egy mesére emlékszem, ami a túró rudi készítéséről szólt.)
A kismalac és a farkasok inkább a várépítési skilljeimet segített fejleszteni, de így is örök élmény marad.
Egy ovis rajzpályázat x. helyezettjeként kaptam meg Brumi Nagyi születésnapját, így főleg ezért emlékezetes, de amúgy is aranyos mese, többször elolvastam.
A Pengő királyfi az egyik abszolút kedvencem volt! Három viszonylag hosszabb mese van benne, ezek elsőre meg is leptek, de nagyon büszke voltam magamra, mindannyiszor, mikor végigolvastam őket. Szerencsére ebből két példányt kaptunk, így széles körben terjeszthetjük a csodát. (Egyébként ritka erőszakosak, de mégis normális lettem! :D)
Ha már erőszak: Max és Móric meséje sem szűkölködik benne. Ez afféle verses képregény két rosszcsontról, akik addig törnek borsot a környék lakóinak orra alá, amíg csúnya végük nem lesz. Még az első lámpabúrámon is ezek a rajzok voltak, ennek ellenére senkit nem ismertem rajtam kívül, aki tudott volna róluk, csak az egyetemen kerültek szóba a gézengúzok (és ott is mintha csak az én szemem csillant volna fel).

Nem tudom, honnan kaptam a Mátyás királyos könyvet, de a Parazsat evő paripát biztosan a kiváló tanulmányi eredményéért kapta a 4.B-s Orsika. Mindkettő tartalmát szívesen választottam mesemondó versenyekre. utóbbit különösen szerettem. A Beszélgetőkönyv és az Andersen-kötet karácsonyi ajándékok voltak, előbbi Keresztanyukámtól, utóbbi a szüleimtől. Mindkettő nagyon-nagyon közel áll hozzám, pedig előbbi gyakorlatilag egy "hogyan legyünk jók?" illemtankönyv, a másik pedig nem csak hogy olyan nagy és nehéz, hogy csak ágyban fekve olvasgattam, de nagyon melankolikus is. Viszont nagyon gyönyörű.
A gyermekenciklopédia a másik nagy kedvencem volt, egy téli könyvvásáron vettük az oviban: apukámmal voltunk, azt mondta, bármit választhatok, és ezzel mentünk haza. Hihetetlenül sokszor elolvastam. (Apukámmal egyébként olyan ritkán vásároltunk bármit is, hogy tőle tényleg bármit lehetett kérni - persze, ésszerű keretek között. Pár évvel később például egy Disney-s Hamupipőke-könyvet kértem tőle, pusztán azért, mert előtte nagyon jó kislány voltam a szemorvosnál. Ezt mondjuk később meggondolatlan választásnak ítéltem. De aputól kaptam a Harry Potter első részét is, miután a főnökétől megkaptam Mikulásra a másodikat. Kb. egyetlen pillantásomba került. :D)
Az ezeregyéjszaka legszebb meséi nem tudom, hogyan jött a házhoz, de szintén toplistás a miket olvastam a legtöbbször listámon. Főleg az ébenfa paripás mesét szerettem benne, meg a rajzokat. (Most gyűjtöm a teljes, eredeti mesék kiadását, csak ezekre a gyerekkori élményekre alapozva. A fele már megvan, érzem is a zsebpénzemen.) A dolog érdekessége számomra, hogy soha nem érdeklődtem ezen kívül semmiféle keletibb, vagy ázsiai, vagy arab dolog iránt, de ez mégis szívem csücske. (Nálunk anyu a Közel-Kelet rajongó, én europemaniac vagyok.)
A görög mitológia már régóta foglalkoztatott, de ilyen témájú könyvem csak az általános iskola második felében lett, azt is könyvtár kaszinón nyertem. (Egy többfordulós könyvtáras játék nyereménye volt, hogy elmehettünk a megyei könyvtárba kaszinózni. Hatalmas ötlet volt.)
Itt jegyezném meg, hogy a régi magyar mondás könyvünket is imádtam, de azt most hirtelen nem találtam meg, csak ezért nem szerepel a képen. De ez a hármas (ezeregyéjszaka, görög mitológia, magyar mondakör) mindig is nagyon foglalkoztatott, ezért is akartam talán sokáig régész-történész lenni.

Íme, a Csipkerózsika, anyukám harmadik féltve őrzött kincse. Bár a szétlapozott Lúdanyóra nem emlékszem, arra igen, hogy ezért milyen sokat könyörögtem anyunak, hogy odaadja. Azóta is az én polcomon van.
A Csillagmeséket talán anyu nagybátyjától kaptam, de nem biztos, viszont ezen úgy tűnik kiélte valaki kreatív hajlamait. Feltételezem, húgom volt, de sosem lehet tudni. Ez a füzetke volt az első pont a "csillagász akarok lenni" korszakomban. Imádtam a csillagképeket nézegetni (illetve, megpróbálni megtalálni) esténként.
A másik kettő ilyen... hm, őszintén szólva fogalmam sincs, hogy hívják ezeket a "térhatású" könyveket. Én ezt a kettőt kaptam. A bal oldali szintén Disney-s könyv, A szépség és a szörnyeteg. (Innen számítom rajongásomat az ólomüveg iránt, bár a képen nem látszik igazán, miért mondom ezt.) A jobb oldali egy orosz(?) népmese, Az aranyos tarajos kiskakas, és ha minden igaz, akkor apukám szombathelyi unokatestvérétől kaptam.

Ezt a polcot nem részletezném elemeiben, de fontos, hogy beszéljek róla. Itt vannak a tudományosabb jellegű, ismeretterjesztő gyerekkönyveim. Ezekből ki se látszottam, amikor talán Mary Poppins-t, vagy Kisasszonyokat, vagy ilyesmiket kellett volna olvasnom. Amikor az oviban sokan mondták, hogy orvosok vagy ügyvédek szeretnének lenni, engem éppen minden érdekelt - ezen a kettőn kívül. A már fentebb említett foglalkozásokon kívül akartam én feltaláló, meg író, meg (opera)énekesnő is lenni. (Sőt, állítólag még virágkötő is...) Mindenesetre fontosnak éreztem, hogy olvassak történelemről, földrajzról, állatvilágról, elektronikáról és tudósokról és királyokról. (Ez lehet, hogy nem tűnik soknak, de olyan 8 éves koromtól aktív könyvtárlátogató voltam, és inkább csak nyáron hoztam ki ifjúsági olvasmányokat, a többi ehhez hasonló volt.)
Aztán mégis bölcsész lettem. Bár @verkutya az elmúlt félévben kétszer is próbált meggyőzni arról, hogy igazából nem vagyok az. :)
Hogy mi az igazság, azt nem tudom. De az biztos, hogy nagyon sajnálom, hogy a gimnáziumra elmúlt valahogy a hév, hogy ezekkel foglalkozzak.

És igen. Az ott a fotón én vagyok és anyukám. Meg a rózsaszín nyulam.

Mostantól minden az olvasásról fog szólni!

Először is szeretném bejelenteni, hogy hétfőn megkezdődött Az olvasás 7 hete című eseménysorozat! A szervező egy moly-tag, Andiamo, akinek köszönhetően számtalan blogger és nem blogger könyvbarát fogja megosztani véleményét és emlékeit a nagyközönséggel, előre megadott témalehetőségek szerint. A játék - mint ahogy azt már kitalálhattátok -, hét héten át fog zajlani és a Molyon külön polcokon találhatjátok meg egy-egy hét termését. Természetesen egy ilyen nagy kaliberű dolog nem maradhat nyeremények nélkül: a szervezőnek és a számtalan felajánlónak köszönhetően csak az első héten hat könyv fog gazdára találni.
Remélem, ti is érdekesnek fogjátok találni az elkészült írásokat!

De nem csak a blogbejegyzések száma fog megnőni a következő időszakban, hanem az olvasott könyveké is. A moly tele van már különféle tematikus és kevésbé tematikus "olvassunk együtt idén" jellegű felhívásokkal. Ezeknek az elején nagyon örültem, most meg nem értem, miért nem lehet lezárni a folyamatot, de ennek ellenére ugyanúgy feljelentkezem az időközben szimpatikusnak talált eseményekre. (Pedig elég nagyot lehetne szűrni, ha csak azok lennének érvényesek, amelyekhez valóságos esemény vagy évforduló is kötődne, de tudom, ne sápítozzak, amíg ilyen sokan vannak, akik helyt tudnak állni ilyen hatalmas nyomásban.)
A lényeg.
Eddig csak a Harry Potter újraolvasásában jeleskedtem, bár az eredeti hangoskönyvekkel még nem végeztem. Idén még el kell olvasnom az Anna Kareninát, a 22-es csapdáját, fel kell hajtanom annyi pöttyös könyvet, amennyit csak tudok, és segítenem kell felfedezni az elfelejtett könyveket. De jövőre sem fogok unatkozni: 2012 végéig fel kell készülnöm a világvégére a megfelelő könyvekkel, meg kell ismerkednem Durell, Rejtő, P. K. Dick és Steinbeck munkáival, A Lolitát olvastuk Teheránban c. könyvben említett regények egy részével, folytatnom kell Austen életművét, és magamévá teszem végre a Csodaidőket is, plusz fejleszteni fogom az angol tudásomat. A Tűz és Jég dalával, illetve Szabó Magda munkáival ráérek még 2013 végéig is. Feltéve, ha túléltük a világvégét. ;)

Sok sikert kívánok minden sorstársamnak!

Felvételi, sokadik kör - avagy hello Pest!

A változatosság kedvéért idén elmentem az ELTE-s felvételimre, csak most másik szakra. Igazából konkrétan a felvételiről nem szeretnék sokat írni, a lényeg, hogy ahogy számolgattam, a középmezőnyben lehetek, úgyhogy innen már csak szerencse kérdése, hogy bekerülök-e a meghatározott mennyiségbe. (Mondjuk, Hangmás kitűzővel a szívem fölött járultam a bizottság elé - mi más is lehetett volna jobb kabala -, szóval, ha a zene ereje nem segített, akkor semmi. Bár állítom, hogy erős mentés volt, hogy tudtam beszélni A szakács, a tolvaj, a felesége és a szeretője című filmről.)
Már tegnap felmentem Pestre, hogy negyvenketto kolleginát traktáljam a hülyeségeimmel és a "tanulnivalómmal". Közben azért megbeszéltünk mindenféle biznisz- és egyéb projekt ötleteket. Meg azt, hogy neki Hendrix-szé kell változnia sürgősen. Én meg akarok egy énektanárt. Valaki? Tehát csak úgy röpködtek a kreatív energiák, de azért közben ettünk is, mert szeretünk enni. És még esti mesét is olvasott nekem a lány!
Reggel aztán rettegve indultam az egyetemre, közben megörültem a meleg napnak és levettem a pulcsimat, illetve rájöttem, hogy az ott alvással pusztán egyetlen órát spóroltam kb. a reggelemből.
A minden után elkísértem negyvenketto-t nadrágot nézni, úgyhogy vettünk egy csíkos pulcsit! Az ebédet Anibell társaságában töltöttem, de a végére befutott Bence is. Sőt, az utolsó 3 percre Pille is, úgyhogy onnantól vele folytattam a pesti barangolást. Egy kávé erejéig meg is pihentünk a Treffort Kertben, és beszélgettünk az ő jövőjéről, meg arról, hogy én, bár nem sok változást tudok felmutatni semmilyen téren, azért mostanra nagyon elfáradtam, úgyhogy inkább új, maximális koncentrációt igénylő feladatokat/célokat szeretnék magamnak adni.
A délután végére átsétáltunk a Gödörhöz, ahol Pille lecserélődött egy rakás pécsi kispajtásra. Kellemesen humoros volt a helyzet, bár már éppen oszlófélben volt a társaság. A nyugatiig azért el lettem kísérve, illetve a lehető legtöbb embert bombáztam a hónap végi Hangmás koncerten való találkozás lehetőségével.
A vonaton már az Anna Kareninát olvastam, amibe a múlt héten még nagyon nem tudtam belemerülni, de úgy tűnik, hogy ez csak az idegtől volt, és még mindig megvan benne az a varázs, amit gimisen éreztem az olvasása közben, mert most is magához láncolt, egészen hazáig.
A többit már ki tudjátok találni.
Kivéve azt, hogy hajában főtt krumplit vacsoráztam főtt tojással és sózott paradicsommal, és hihetetlenül jól esett.

Cím nélkül

Ott ülsz a domboldalon, a színpad mellett, nézed az egy emberként ugráló tömeget, de a zene alig jut el a füledig. Semmi bajod az egész helyzettel, kivételesen még csak túlzásnak sem érzed, mégsem tudsz figyelni, mégsem hallasz szinte semmit. Gondolkodsz. De minek, de minek? Legalább ne itt és ne most! Persze, hol máshol, mikor máskor?

Az elmúlt három napra gondolsz. És az elmúlt három hétre. És három hónapra. Három évre.

Tulajdonképpen semmi bajod. Egészen jól elvagy. Megkockáztatod: jó kedvű vagy. De legalábbis erősen cinikus. A semminél lényegesen több.
Most együtt kellene üvöltened a tömeggel és együtt kellene velük ringanod a zenére. Nem nehéz. De neked muszáj listáznod, hogy miben különbözöl a levegőtől. ("sarcasm sign") Illetve a szemeidet elemzed. A rossz, alig látó szemeidet, melyek közül az egyik a színeket is sokkal kevésbé élénknek látja. Ezek a szemek mégis csodákra képesek, ha valami nálad felsőbb akarat irányítja őket. Száz méterről, sűrű növényzet mögött is megtalálja az ismerős mozdulatokat. És te csak figyelsz. Miért fordítanád el a fejedet, ha már egyszer úgyis mindegy? Lépten-nyomon mögé kerülsz, de te csöndben maradsz, majd elsomfordálsz. Kicsit macskaszerűnek érzed magad, hiszen nem létezik, hogy ennyire felfigyelsz mindenre és még meg is jegyzed őket. De ha már így van, kihasználod. Ez talán erős szó ide. De szóval sodródsz az árral, csinálod, amit csinálnod kell. Nem, nem azt, amit akarsz, annyi bort elvből nem öntesz magadba. Soha nem is tetted.
Legalább egyikőtöknek legyen jó.
Még mindig nem bírod elviselni, ha nem tudsz felfogni valamit, ugye? És hiába van csak kettő igazán bosszantó ezekből a meg nem értett dolgokból, ez a kettő teljesen elemészt. Buta vagy. (Bár, valahol humorosnak találod, hogy ugyanúgy reagálsz rájuk. Nem véletlen, hogy az embereket főleg ez a két dolog foglalkoztatja. Lásd Woody-t például.)
Miért hiszed, hogy mindennek van értelme? Nagy részük csak apróság! Meg- és átgondolatlan cselekedetek, szavak, netán kattintások. Véletlenek. Céltalanságok. Sem érted, sem ellened.
Mit mondasz, megérte ez most neked? Most tényleg jobb? Ezt vártad? Ezt akartad? Nem vártál te semmit, csak nem bírtad a bizonytalanságot a fejedben.
Régen hittél az ösztöneidnek, a megérzéseidnek. De azért bizonyítékot akartál, hogy igazad van. Addig provokáltál, amíg megkaptad. És örültél. Jobban, mint bármikor előtte! Vagy utána.
De az elmúlt időszakban hiába volt minden előérzet, nem bíztál, nem hittél. Gyáva voltál. És bizonyítékot akartál, hogy jobb így, hiszen az érzések csak tévednek. Bizonyítékot akartál arra, hogy igazából tévedsz! Tessék, most van rengeteg: szavak, dallamok, pillantások, válogathatsz kedvedre. De ismét meg kell kérdeznem: megérte?
Rengeteg dolog tűnt már el az életedből, amikről korábban azt hitted, hogy fontosak, de később mindig rájöttél, hogy már rég nem jelentettek semmit, csak az útkeresésedben volt ilyen-olyan szerepük. De most? Most mi van?
Tudod, hogy nem vagy magadnak való, pláne nem vagy antiszociális, nem is érdekel különösebben, ha ezeket a címkéket aggatják rád. Hiszen csak az számít, amit te gondolsz. Többnyire. Oké, hogy viszonylag kevés embert találsz érdekesnek, oké, hogy csak egy maroknyit találsz közülük iszonyatosan fontosnak, de tudod, ehhez nekik is van egy-két szavuk.
Mennyit, de mennyit dolgoztál azon, hogy megtanuld, nem kaphatsz meg mindent, amit akarsz. Elfogadtad, próbálsz is ügyesen gazdálkodni a lehetőségeiddel. De még mindig nem tudsz mit kezdeni azzal, ha nem csak rajtad múlik valami. Pedig a csapatjáték jó. Te is szereted, főleg a duókat. A jó párosnál nincs is örömtelibb.

Szóval a dombon ülsz és nem igazán veszed tudomásul, hogy éppen háromezer ember táncol a lábad előtt. Te csak magadra gondolsz, mint mindig. Magadra és életed legnagyobb hatású élményére. És nem tudod. Azt sem tudod, hogy pontosan mit nem tudsz. Csak elmorzsolsz egy kósza könnycseppet, amiért nem lett semmiféle különleges képességed, ahogy azt gyerekkorodban szeretted volna (bíztál benne, hogy mire felnőtt leszel, valahogy majd lehet szerezni ilyesmit is), és egy röpke időutazásra sem vagy képes. Nem mintha bármit is máshogy csinálnál. Nem mintha meg lehetne lépni egy ilyen akciót valami baki nélkül. Úristen, most tényleg képes voltál elkalandozni a tér és idő problémájához? Mindig lenyűgöz a gondolatfolyamod sebessége és szélessége. Vajon a többieké milyen? Hm.
Elkezdesz bolyongani az éjszakában. Megkeresed a legkevésbé fényszennyezett pontot és az eget bámulod. Tényleg azt hiszed, hogy akkor fogsz látni hulló csillagot, amikor te akarod? Hiszen eddig is csak kettőhöz volt szerencséd. Az elsőből mondjuk egy életre megtanultad, hogy fogalmazni a lehető legpontosabban kell.
Mert például a múltkor is, szerinted elmondtál mindent, de amikor utólag belegondoltál, tudtál volna még mit hozzátenni, vagy legalábbis pontosítani. Úgy érzed, nem tudtad átadni, ami pontosan benned volt. Talán nem is lehetett volna. De mindegy, hát nem? Ezt te kaptad, a tiéd, a tiéd is volt mindig, és mindig is a tiéd lesz, ha eldobod, ha nem. Szándékkal el nem veheti tőled senki.
Még mindig nem vagy benne biztos, hogy hány alkalom volt, amikor a te hülyeséged szúrta el a helyzetet, de most már biztos vagy benne, hogy több ilyen nem lesz.
Nagyon jó kószálni itt a hegyoldalban, ugye? Szép az éjszaka is. Csak ne akarnál halálra fagyni. Ó, igen, újabb kapcsolódási pont. De ez van, nincs olyan szerencséd, hogy egy élő radiátor közelében tengethesd napjaid. Ne röhögj, mára már túl sok volt a humorodból. Nem vagy éhes inkább? Ja, most ettél kalácsot, észre se vettem. Jó volt? Jó.
Túl éber vagy, nem tudod, hogy fogsz átlendülni az ideiglenes, de annál kellemesebb tudatlanságba, de azért teszel egy próbát. Elég szarul kezdtél neki, azért meg ne fulladj, ember! Közben rájöttél, hogy nem érzed a kapcsot. Már te sem. Pontosan te se tudod, miről beszélsz. Most se. Sose.
Csak majd megszakad a szíved.
És még meg is fáztál.

You're so cruel and shameless but I can't leave you be
You're so cold and dangerous, I can't leave you be

Egy kis remény

Ma bebuszoztam a városba. Félúton voltunk, mikor sikeresen összeértünk a viharral. Egy kislány szállt fel szétázva, leült mellém, és rögtön elkezdett beszélni hozzám. Nem csacsogott, értelmesen, határozottan, szépen beszélt. Teljesen lenyűgözött, pedig első ránézésre tipikus falusi iskoláslányka, melegítőben, kinyúlt pólóban, akinek a táskája kétszer nagyobb nála.
De ő valahogy más volt. A zilált világosbarna haja sem tűnt rendezetlennek, az elálló lapátfogai és a szeplői külön aranyossá tették az arcát, a nagy kék szemeivel meg végig rám nézett, amikor hozzám beszélt, illetve érdeklődően nézte, hogy mit olvasok. (Gyorsan mondtam is neki, hogy jól jegyezze meg Szabó Magda nevét, mert szerintem neki is tetszene a Születésnap. :))
Szegénykének a semmi közepén kellett leszállnia, és egy ici-picit meg is ijedt, mivel neki még keresztül kellett gyalogolnia egy erdőn, és épp előtte kellett megállnia a busznak, hogy a sofőr és egy vállalkozó utas eltávolítsák az úttestről a nemrég letört, hatalmas faágakat.
Megbeszéltük, hogy ha hazaér, rögtön lefürdik és megszárítkozik, plusz iszik valami meleget. Meg kitaláltuk, hogyan védjük meg legalább a haját a további súlyos elázástól.
Jó volt vele beszélgetni.
Ha sok ilyen gyerek van még, akkor nincsen semmi gond.

Bár ne jutott volna eszembe, de...

kettő.

Variációk egy témára

1. felvonás

You can holler, you can wail
You can swing, you can flail
You can thump like a broken sail
But I'll never give you up
If I ever give you up my heart is surely fail
You can blow what's left of my right mind
I don't mind
There's a time for the second best
And there's a time when the feelings gone
But it's hard to be hard I guess
When you're shaking like a dog

2. felvonás

It's the last goodbye, I swear
I can't get by on an odds and end love
That don't ever match up
I heard all you said
And I took it to heart
I won't forget, I swear
I have no regrets
For the past is behind me
How can I rely on my heart if I break it
With my own two hands
I heard all you said
And I love you to death
I heard all you said
Don't say anything
It's the last goodbye, I swear
I can't survive on a half-hearted love
That will never be whole

Minden rendben

Kívül:

Tavasz, meleg, madárcsicsergés, zene, emberek, mosolyok, ütemre lépek, vigyorgok.
jónadrágwowdejóacipődimádomeztakabátodklasszahajaddemenőőő!szerintemszépvagyjajdecsiniiijópólókészvagyokavicceidtőlstbstbblablablabla
Olvassunk, írjunk, minél többet, ez az, ne lazsáljunk, csináljuk, nagyon jó, nagyon jó! Addig se gondolkodom. (Áh.) Menjünk ide, menjünk oda, de jó nekünk! Fiatalok és szépek, ezek vagyunk mi, naná! Ezt is látni kell, azt is látni kell. Legyél mindenhol, ismerj mindenkit. Nehéz, persze, de időd mint a tenger. Ja, hogy alvás, ugyan kérlek. Holmi nátha le nem gyűrhet. Mit nekem két egyetem, naná, hogy jelentkeztem! Én is büszke vagyok, örülök, hogy ti is.

De azért belül...

¤

A katartikus élmény elmaradt. Talán érdeklődés hiányában. Talán nem.

¤

Mit képzelek én?

Holnapra el kellene olvasnom sok szép szakirodalmat, plusz szótáraznom kellene, hogy előkészüljek az idegennyelvű szakszövegolvasásra is. Közben vázlatokat kellene készítenem a leendő szakdolgozatomhoz, amiben végre látok némi perspektívát, és szereztem hozzá egy kisebb stócnyi irodalmat is.
Persze a Müzlivel kapcsolatban is kellene aktívkodni, például (jó/jobb) cikkeket írni, meg összeállítani egy tervet, hogy azoknak se álljon sokáig talonban az írásuk, akik szorgalmasabbak és ügyesebbek nálam. De már közeledünk ahhoz a ponthoz, amikor érdemesnek találom a bővebb bemutatásra és reklámozásra, de persze pont most jön egy olyan hét, amikor egyetlen percem nem lesz vele foglalkozni. Sebaj, Pattira bízom majd addig a teljes irányítást, és ha szerencsések leszünk, akkor Mó is fog kapni némi szabadidőt.

Ehhez képest a hivatalos csütörtöki pihenésem után: pénteken nem csináltam semmit, szombaton nem csináltam semmit, és eddig még ma sem csináltam semmit. És éjjel nézzük az Oscar-átadót, és utána csak három órát alszunk kb., mert reggel megyünk kiselőadást tartani.
Nem tudom, hol tanultam ezt a morált, de kivételesen még csak azt sem érzem, hogy kicsúszna a lábam alól a talaj. Mert ennyi néha kell. És az utóbbi hetekben magamhoz képest egészen aktív voltam.

De azért könnyebb lenne, ha konstans normalitással állnék az életemhez. (Impossible!)

A buszozásról

Gyűlölök busszal utazni.

Utálom a busznak a szagát is, ami még most is felforgatja a gyomromat, pedig már szerencsére kigyógyultam a jó 10 évig tartó "buszon mindig hányok, sorry" korszakomból. Utálom, amikor bekapcsolják a légkondicionálót, mert egyrészt szétfagyok tőle, másrészt eggyel több undorító szag kerül a levegőbe. Utálom, ha bekapcsolják a fűtést, mert megsülök és valamiért büdös is lesz tőle a tér.
Utálom, hogy a buszon jelennek meg a legnagyobb koncentrációban az igénytelen emberek (vonaton több esélyünk van pont kiesni az aurájukból). Nem tudom, hogy az alkoholbűzüket utálom jobban, vagy hogy mindenük mocskos. Talán utóbbit, mert képesek hozzám is érni bármilyen okból kifolyólag.
Ja igen. Utálom, ha hozzám érnek az idegenek. Ne üljenek mellém. Ne dőljenek nekem/rám. Ne beszéljenek hozzám. Ne zavarjanak, ha olvasok. Hagyjanak békén.
Utálom, ha éjjel utazok, és felkapcsolják a villanyt, mikor én zenébe merülve szeretnék kibámulni a sötétbe. Utálom, ha éjjel utazok és nem kapcsolják fel a villanyt, mikor én olvasni szeretnék.
Utálom, hogy utána rögtön fürödhetnékem van, mert azt hiszem, hogy átvettem a szagokat.

¤

Imádok busszal utazni.

Imádok egy jó könyvvel, feltöltött mp3-lejátszóval bekucorodni egy dupla helyre. Imádok hosszan kibámulni az ablakon, beleveszni a zenébe, meg a gondolataimba. Képzelődni, álmodozni, a tájat lesni. Napraforgó táblák, üres mezők aratás után, varjak a kopár fákon, hóviharok.
Téli naplemente: csupasz, fekete fák lila és rózsaszín és szürke és mindenféle háttér előtt. Nyári naplemente: végtelen pipacsmezők apró, lila virágokkal, hatalmas, izzó napkorong, az egész Kiskunság narancsban lángol. Vajon fotón vagy festményen is ilyen szépek lennének? Nem hiszem.
Mindig azt képzelem, hogy ezek a tájak az enyémek. Hozzám tartoznak. Minden síkság, minden fa, minden őz és nyúl, minden belvíz, minden domb. Először csak 27 km-em volt. Öt éven át csak annyi. Sok fenyőfával. Utána kaptam hozzá másik irányból még 90-et. Csupa alföldi táj, két erdős szakasszal. Igaz, ezeket még mind vonattal ismertem meg. Most, újabb három év után lett még 208 km-em, de ha a kedvenc vonalamon jövünk, akkor csak 188, és teljesen másik irányból. Sokkal több domb, sokkal több éjszakai város. Kíváncsi vagyok, nyáron hogy fog kinézni ez a szakasz.

¤

Utálok elindulni. Utálok megérkezni.
Szeretek elindulni. Szeretek megérkezni.
Utálom, ha nem vár senki.
Szeretem, ha nem vár senki.

¤

Egy elkényeztetett blogger

Ma két bókot is kaptam, illetve a blogom: ki lettünk kiáltva legdrágábbaknak! 2x!
Igen-igen, új blog-díj kering körbe-körbe, és én is megkaptam ma:

• fickától, mert: "maga A Tasiorsi, és akit senkinek sem kell bemutatni :)"
• Pattitól, mert: "megérdemli, mert kell neki az önbizalom növelés, és mert jó barátnő (és elviseli a hisztijeimet) :)"

Most fel kellene tüntetnem a szabályokat, meg tovább kellene adnom a díjat, meg ilyenek, mert nem teszem. Na nem azért, mert olyan önző vagyok, hogy ki akarom sajátítani magamnak (pedig de!), hanem mert van egy szép hosszú linklista itt jobb oldalt, és nem véletlenül vannak benne azok, akik. Bárki megérdemelné közülük, úgyhogy vegye úgy mindenki, hogy tőlem megkapta!

Puszi!

Pláne

fiú: - Szia.
lány: ...
fiú: Szia!
lány: *int*
fiú: - Hogy hívnak?
lány: - Számít?
fiú: - Nem, de mégsem hívhatlak fekete hajú lánynak!
lány: - Pláne, hogy barna.
fiú: - Pláne.

¤

Nem mondtam, mert ha mondtam volna, akkor nem lett volna belőle semmi, de az volt az újévi fogadalmam, hogy tanuljak meg csöndben maradni. És egy nagyobb esettől eltekintve sikerül is. Talán túlságosan is.

Nem kapok levegőt

Csak azt próbáljátok megérteni, hogy hiába van látszólag minden rendben, hiába tűnik minden normálisnak, egészségesnek, hiába vannak ok-okozati viszonyok, nevetések, pozitív pillanatok, hiába lehetne klassz akár minden.
Nem az.
Így nincs értelme.

Meg kell őrülni.
De nem, majd lefoglalom magam. Hehh.

Darabokban

Vacogok. Fázok kívül-belül. Nagyon.

¤

Van valami különleges hangulata annak, amikor vasárnap reggel 9-kor az út árnyékos oldalán sötétbe/ünneplőbe öltözött nénik hada várakozik a buszmegállóban, míg én a napos oldalon lépdelek álmatagon, miközben ezt hallgatom:



(Még akkor is ezt hallgattam, amikor betértem a boltba egy tejfölért, két sport szeletért és két pez cukorért.)

What am I, darlin'?
A whisper in your ear?

("Kiss me goodbye before I collapse!")

¤

Mozgólépcsőn,
lesütött szemmel,
nehezen fókuszál,
félni nem kell...

Összefüggéstelen gondolatok a Januáromról - többé-kevésbé

Izgalmas volt. Bár nem tudom pontosan, hogy ez alatt mégis mit értek. A legelején tiszta szeretetet éreztem, a legvégén pedig iszonyat mód röhögtem. Ez alapján azt lehetne sejteni, hogy jó volt. De azért annyira nem. Felváltva voltam otthon otthon, meg Pécsen itthon. Viszonylag értelmesen ettem. Beteg se voltam. Ez is jó.
A vizsgaidőszakot viszont nem szeretem. Ugye ez mindenkinek a téli szünete is, így egy hónap magányosságra vagyok ítélve. Szeretek én egyedül lenni, de ez sok. Tudom, a tanulással kellene foglalkozni ilyenkor. Meg is lett minden vizsgám, és csak egy jegyet tartok nem megérdemelten túl alacsonynak. Van olyan kettesem, ami kifejezetten megnyugtatott, mikor megkaptam. Szinte csak beadandókat kellett írnom, de a végén már nagyon nem tudtam koncentrálni. Képtelen voltam gondolkodni. Már csak azt szeretném tudni, hogy ez ilyen ideiglenes dolog volt, vagy igazából soha nem vagyok képes gondolkodni, és kár belém az egyetem és nincs is értelme semminek, mert túl buta vagyok hozzá? Ha kiderülne, hogy buta nem is, a lustaságomat akkor sem tudnám elrejteni.
A sok fura emberi kapcsolatomból azt hittem, hogy két barátságot meg tudok menteni. Szépen indultak, de csak az egyik mentést mondhatom sikeresnek. A másikat még félidőben sikerült teljesen elkaszálnom. Igen, nekem. Azt hiszem, nem is voltam igazán tudatában annak, hogy mit csinálok és azt pontosan milyen célból is. Buktam egy italozást, na. Úgyis én provokáltam ki. Shit happens.
Itt jegyezném meg, hogy hajnali fél 5 van, és hosszan röhögtem, mielőtt ezt elkezdtem írni, úgyhogy kérdéses, hogy milyen hangulatban vagyok és hogy mit veszek komolyan. És mennyire. (Pláne, hogy most aludnom kellene, csak éppen várok egy kolleginára. Gondoltam, nem is tudnám elütni jobban az időt egy kis blogírásnál.)
Az elmúlt hetekben azonban elkezdtünk dolgozni egy projekten, amit hamarosan be fogok nektek is mutatni, bár ma már kineveztem magamat a leggyengébb láncszemnek. Ez ilyen félig búfelejtő, félig évek óta meg akartam már csinálni, félig pedig "lázadó" projekt egy rosszul működő dolog ellen. Csak hát... Tehetség és önbizalom, where the hell are you???
Írtam ma egy kritikát A király beszédéhez. Borzalom. De komolyan, mit akarok én? Kilencedikes korom óta ezt akarom csinálni, elvileg ezt is tanulom, és mégis, képtelen vagyok megírni egy normális kritikát?! Gratulálok magamnak. Egyrészt leszarom, mert holnap úgyis át fogom írni és "publikálom" még a héten, hogy az unatkozók is szétszedhessék. Másrészt viszont borzalmasan érint, hogy nem értek semmihez. Énekelni nem tudok, valószínűleg ez így is fog maradni. Ha viszont az írást is elveszi tőlem az élet, akkor rendkívül sok örömöm fog maradni. Tehát semmi. Ennek ellenére is jelentkezni fogok film masterre. Gondolom. A jelentkezésbe még úgysem halok bele. Aztán meg lesz, ami lesz.
A hónap folyamán kétszer voltam Dorothy-val Kecskeméten. Elintézgettünk dolgokat a városban, sétáltunk, meg gitárestre mentünk. és persze beszélgettünk. Nem mondanám, hogy olyan változatos problémáink vannak. Simán fel tudtuk venni a fonalat. Mostanában gyakran szóba kerül nálunk az ún. "hatodik érzék". Hogy akkor most mi is ez. Tényleg létezik, vagy csak mi képzelünk be dolgokat? De arra kell rájönnünk, hogy létezik. Azokkal a személyekkel kapcsolatban, akiket nagyon szeretünk, mindenképpen. (Lásd örökzöld példámat, amikor Phaedra miatt nem tudtam aludni, olyannyira, hogy pizsamába átöltözni se voltam hajlandó, annyira tudtam, hogy még lesz valami.) A jó és a rossz előérzeteink egyaránt be szoktak jönni. Mégsem merünk hinni a pozitív érzéseknek. Mert a sok rossz mellett nem látjuk létjogosultságukat. Ha meg ugyanarra a témára vonatkoznak, akkor ez fokozottan igaz, mert nem tudjuk összerakni a történéseket. Pedig be kellene látnunk, hogy igazunk van. Végül is, mi történhet, ha mégsem? Hm.
Néha az az érzésem, hogy a gyávaság a legjellemzőbb az emberekre. Rám is. De mikor látom be végre, hogy ezzel csak megfosztom magam minden jótól? Nem merek menni, nem merek írni, nem merek beszélni, nem merek cselekedni. A fejemben élek. Ez nem jó. Várok. De úgy tűnik, mindenki csak vár. Így soha az életben nem fogunk előrébb jutni. Legalább néhányunknak meg kellene mozdulnunk, hogy történjen valami. Ha a többiek maradnak is a várakozás állapotában, legalább mi tegyünk valamit magunkért, a saját boldogságunkért.
Azt mondjátok, nincs értelme semminek? Naná hogy nincs, amíg ti magatok nem adjátok meg ezt az értelmet. Azt mondjátok, ezért kár létezni? Bullshit. Ez a 60-80 év így is elég kevés, igazán megpróbálhatnánk legalább úgy csinálni mintha, igazából nem is veszíthetünk semmit. Igen, most magamat is győzködöm, nem csak titeket. Az önkontroll a védjegyem, de ez már több, mint elég. Élni kéne, csak úgy nehéz, ha tudod, hogyan szeretnél, és pont az az egyetlen mód, ahogyan nem lehet. Állítólag.
Nem mindig tudom eldönteni, hogy mikor mondanak nekem igazat (azért akiket jól ismerek, azoknál kiszűröm ügyesen), ezért az a taktikám, hogy mindenre rábólintok, mindent elhiszek, hiszen amíg nekem konkrétan nem ártanak vele, addig nem nekem hazudnak, hanem maguknak Az embereknek maguknak kell belátniuk, hogy mi jó nekik, nem? (Ez most hogy jött ide? És különben miről is beszélek? Valaki tudja követni? Én nem.)
Hajnalban a változatosság kedvéért nem tudtam elaludni sokáig, csak hasaltam az ágyon, lelógó kezemmel az ágy mellett heverő gitárt birizgáltam (huhú, szombaton majdnem három órán át azt játszottam, hogy én vagyok a Laura-Mary Carter, és nagyon menőnek éreztem magam, itt a két tenyérnyi szobámban, de persze iszonyat szar volt, de az érzés úgyis fontosabb), és random dalokat énekelgettem, illetve győzködtem magam az alvás fontosságáról, illetve bárányokat számoltam. Nagyon jó volt. (Nem.) A hasam is görcsölt, vagyis nem görcsölt, hanem... tudjátok, olyan érzés volt, mintha ideges lennék valamiért. De nem voltam. Mi miatt is lehettem volna? Aztán ezt délután is éreztem. Akkor már elgondolkodtam, hogy most vagy beteg leszek, vagy valahol történik valami, vagy valahol történni fog valami. Perpill elkönyveltük, hogy Phaedrával szolidarítottam. De nekem azért ez gyanús. Mondjuk nem tudom, mégis mi jöhetne még. Történjen már valami jó, a francba is. Intézzem el magamnak? De... Tudom, semmi de, ha ezt így unom, akkor hajrá. Mindig elfelejtem, hogy milyen erős és bátor is vagyok én igazából. Valahol jó rejtetten. Kis zsebhős. Ó, a kelet-európai szupernő...


Ui.: Igazán nem kellene hagynotok, hogy fáradtan írjak. Igazán nem kellene hagynotok, hogy nyilvános naplót írjak. Igazán nem kellene hagynotok, hogy egyáltalán írjak. De azért szeretlek titeket. Puszi.