Meglepetés

Lapozzátok végig. Puszi.

Ha

Haha.
HAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHHAHAHHAHAHHAHAHAHHAHAHHAHA.

Eh.

Rettegek

Túl magas az álmodozási faktor, nagyon rég volt ilyen, innen zuhanni csúnya.
Félek. De le nem lépek.

December

KINEK JÓ EZ?

Csak egy kis vasárnap esti levezetés

Valahogy azt kellene megtanulnom, hogy egyszerre egy dolgot csináljak, és mindig csak és kizárólag arra koncentráljak, amit éppen csinálok, ne arra a másik négy dologra, amit még muszáj lenne, és ne arra a másik hatra, amit pedig szeretnék.

Arra jöttem rá, hogy ugye az egyetemi szakjaim és a kapott munkáim néha eléggé véletlenszerűen sikerültek, legalábbis az eredeti szándékaim mindig módosultak, de tulajdonképpen nem bánom egyiket sem, mert elég hasznos pluszt adtak. Most éppen azt tanulom, hogy hogyan legyek határozottabb, és hogyan álljak ki magamért normális módon. Tetszik.
Szerintem jobb ember vagyok, mint öt éve.

Tényleg, valamelyik nap véletlenül az e-mail fiókomban a legrégebbi leveleimet kezdtem el nézegetni, és beleolvastam pár darabba: szabályosan rosszul lettem magamtól. Én komolyan nem értem, hogy tudtatok velem szóba állni. De köszönöm.

Steal

Oké, átgondolva a dolgot, a csoporttársi visszajelzáseket is figyelembe véve, az van, hogy csak fáradt vagyok. De olyan iszonyatosan nagyon, amin csak két dolog segíthet, viszont mindkettőre szükség is van a megoldáshoz. Mondjuk nem tudom, honnan kell motivációt venni. A nyugalomra még csak-csak akad egy-két tippem.

Mindenesetre egy régi filozófiát ki kellene törölni az agyamból; már nagyon unom:

Well

Az önuralom az egy nehéz dolog, de nem lehetetlen.

Vagy csak eljutottam a fáradtságnak egy igen magas szintjére.

Inspiráczió czéljából

Hogy miért nem írókat és rendezőket helyezek el ide? Tsak.

Akkor most térjünk észhez

Kezd elegem lenni magamból, és kezdem elérni azt a pontot, amikor másoknak is elege lesz belőlem.
Igaza van Aranyfácánnak, túl sokat gondolkodom hülyeségeken, mikor sokkal hasznosabban is eltölthetném ezt az időt, illetve abban is igaza van, hogy szedjem már össze magam.
Igazából semmi sem rossz most, de mivel ez félelmetes, nyilván vágni kell kicsit a fát magam alatt, hogy megnyugodjon a lelkivilágom "mondtam én, hogy szar vagyok" alapon. Idióta.

Végre igazán kitalálhatnám magam. Meg aludhatnék és ehetnék rendesen. Meg kéne egy jó időbeosztás, tiszta fej, ésatöbbiésatöbbi. Meg utálom, hogy bezárom saját magam. Beszélnék még, mert szeretek beszélni, de nem tudom követni a saját gondolataimat sem mostanában. A lényeg, hogy szeretnék az lenni, aki tényleg vagyok.
Már a szentimentális, hülye bölcsész(?) bloggeren túl.

PS.: Igazából már kitaláltam magam, csak a gyáva nyúl esete forog fenn.

Kérdések éjjelre

Tudom, hogy hülye vagyok, de vajon mennyire?
Miért vagyok képtelen bízni magamban?
Miért van máris november?

Oroszlános

Szeretnék már hosszabban írni. Blogbejegyzést is, meg regényt és albumot is, hogy végre elindulhassak a milliomossá válásomhoz vezető úton. (Igen.)

Mostanában oroszlánokkal van tele az életem. Van olyan, amelyik az időmet foglalja el, meg van olyan, amelyik a gondolataimat. Jobban tetszene, ha kiegyenlítődnének az arányok. Minden szempontból.

Jó, hogy jön ez a négynapos hétvége, mert muszáj aludnom. A kritikus nyűgösség határán vagyok. A fáradtságom átfordul ilyen szeretethiány szerű hisztibe. Nem tetszik.

Legyetek jók és szépek.

4/5

Ahogy az illusztráció mutatja, nincs kilométerhiányom.
A heti tervből már csak 230 km van hátra.

Párbeszéd

A: Miért rontok el mindig mindent?


B:


A: Ja tényleg.

Motiválódjunk

Szegeden jártam

...és Zonyi meglátott:

"Egy Patti Smith-szerű kalapos lány olvasta ma egy Mars térre beforduló buszon, mondjuk mi Juccal már csak azt láttuk, ahogy újra elővette a táskájából, de azért látszott a leányon, hogy olvasta. Meg mondjuk a könyvjelzője is középtájt volt, ha jól emlékszem.
Outfitje izgalmas volt, a táskáját például rögtön mutattam is juccnak, hogy nézze, de azonnal, ugyanis világosbarna, bőr oldaltáska volt, rém csini. Izgalmas volt még az almazöld tornacipő a fekete-piros kockás kabátjával (amit én speciel helyből leirigyeltem), de még az is izgalmas volt ezen kívül, hogy jucc is és én is piros-zöldbe sikerült öltöznünk, szóval volt ma valami a levegőben, asszem."

22:22

És akkor csodálkozik, hogy a másik miért bizonytalan.

Számmisztika

A héten rengeteg új azonosítószámot kaptam. Ma éppen partnerkódot. A mentorom azt mondta, hogy nagyon jó szám, a kabbala szerint a feltámadást/újjászületést jelenti.
Rám fér.

Házi feladat

Újra szeptember, újra itt az iskolakezdés.
Ez alkalomból elmesélem, milyen feladatot adott nekem a munkahelyi mentorom:

Írd le az összes negatív gondolatodat, majd írd melléjük egyesével: "TÖRÖLVE!"

Ajánlom nektek is.

Valahogy így

PS: Ma Amy Pondnak képzeltem magam.

Csak így gyorsan

Szeretném, ha az emberek akkor találkoznának velem, amikor olyan vagyok, mint tegnap voltam (kedves, lelkes, csupa báj, csupa kellem), nem pedig akkor, amikor olyan, mint ma (nagyon fáradt, gyerekes, hisztis picsa). Mégis, valamiért mindig utóbbi esetre jön össze a legtöbb találkozóm.

Remélem, hogy jókor használom az önfegyelmem.

Nem akarok elrontani semmit. Pláne nem megint.

Note to Self

Things Are Getting Interesting

Wish me luck and stay tuned.

The future starts so slow.

Aktuális

Soha nem foglalta még össze az életemet a blogom címe annyira, mint most.

Határok

Szoficska szerint pánikrohamom volt az imént (FYI: 04:35 van). Az a baj, hogy már azelőtt tudtam, hogy igaza van, hogy kimondta volna. Azt nem tudom, hogy miért most jött a roham, szerintem délután/kora este illett volna neki jönnie, ha már jön (akkor ugyanis egészen aktuális lett volna), de Szofi szerint átlendültem a holtponton. Lehet.

Örülök, hogy van kivel beszélgetni, és nem kellett álmából feltelefonálnom senkit.

Mondjuk én, aki gyógyszert is csak akkor eszem, ha másban semmi bizodalmam, még soha nem hívtam fel az ügyeletet, pláne nem hajnali fél 4-kor. Nem mintha meg tudtak volna nyugtatni, bár az segített, hogy a nővérke biztosított, a pulzusomnak akkor is lassabbnak kell lennie éjjel, ha nem alszok.
Anyunak igaza volt, már egy ideje jósolgatja, hogy bele fogok rokkanni a sok idegbe. De mit tehetnék? Vidáman költözzek haza, mert akkor legalább nem kell rám költeni túl sokat?
Szükségem van egy évre egy biztos, nyugodt állással (komolyan, miért nem lehettem én eladó abban a könyvesboltban, miért?), hogy közben be tudjam fejezni az egyetemet, meg tudjam írni a szakdolgozatokat. Igen, kettőt. Közben szeretnék megoldani minden mást is, lehetőleg úgy, hogy ne is menjek el innen addig.

Kell egy alap a nagy álmoknak. Anyagilag, papírilag, de főleg lelkileg.

"Know very clearly where you want to go".

Oh my God I'm mad at it

I am not prepared, I just gotta gotta get there,
where am I, why can’t I just get it together?
Fuck it, where’s my shit?

...

and here I go, hanging on
nothing new, nothing new, nothing new, nothing, oh no

Let’s get naked and rip down the wall that makes me crazy
Tell me how
Someone hold my hand and give me lessons...

Girly is the new black

A szavazást kiegészítettem az egyéb online és offline véleményekkel és győzött a pöttyös.
Igazából sacc/kb. ugyanannyian szavaztatok mindkettőre, de a szavazás meghirdetése utáni második napon tudtam, hogy a pöttyös fog nyerni.
Kell a változás, kezdjük hát kicsiben. Meg lakóhelyet is cserélek. Remélhetőleg csak lakást, nem várost. Igyekszem ez ügyben mindent megtenni. De erről majd máskor.

Majd új fejléc is lesz, de még nem döntöttem el pontosan, hogy milyen.
Emlékbe azért iderakok egy régi screenshotot abból az időből, amikor először akartam sablont cserélni. Mert ugye, ha valamit elhatározok, azt azonnal teljesítem...

Kiegészítés

 

 

A koncerten csak úgy üvöltöttem velük a szöveget.

Csak azt nem mondtam, hogy Neked énekeltem.

When I held your hand
When I held your hand
When I helped you
When I held your hand
You still went the other way and you wanted me to stay with my arms streching away
With my arms streching away
I couldn't stand that sight 'cause I adored your face
I adore your face

Could it be that I'm the same
Could it be I'm your mirror showing you all those things that you never wanted to face

So you let me slip away
You just watched me walk away
And I just have to ask, do you know your fate?
Do you know your fate?

Could it be that I'm your
Could it be that you are my majesty

When it all comes back
When it all falls into place
Could it be that I don't want it anyways
Could it be as sad as that?
There was a day we used to laugh
And I wanted you by my side
The perfect match
I want to understand
The perfect match

Could it be that I'm your
Could it be that you are my majesty

You could have been my king

Fővárosi éjszakák

Bár már bőven eltelt egy hét azóta, hogy Budapesten voltam, muszáj róla megemlékeznem egy kicsit. Pont úgy volt, ahogy reméltem, három napnyi boldogságot okozott a dolog (oké, a harmadikon nagyrészt csak aludtam, meg nyilván nem maradhattam némi szívfájdalom nélkül, de ez most mellékes), tökéletes kikapcsolódást, izomlázig táncolást. Tényleg nem tudom, mikor éreztem magam ennyire boldognak utoljára. kezdve a szombati vonatra szállástól a hétfő hajnalban Kecskeméten, egyedül táncolgatásig.
Leírni nem igazán tudnám a dolgokat, így most kivételesen képeket kaptok, ha tetszik, ha nem. (Ha már olyan remek pillanatok lettek elkapva úgyis.)

Az utolsó képekhez annyit fűznék hozzá, hogy néha megdöbbentő, hogy az emberek mennyire közvetlenek és kedvesek tudnak lenni. Akkor is, ha tehetségesek, akkor is, ha lépten-nyomon emberek akarnak velük beszélni, akkor is, ha iszonyúan fáradtak, akkor is, ha olyan helyen élnek, ahova te nem valószínű, hogy el fogsz jutni, és olyan embereket ismernek, akiknek a közelébe sem nagyon engednének amúgy téged.
És te csak állsz az éjszakában és vigyorogva integetsz át a híd lábához, és azon gondolkodsz, hogy hogy lehet, hogy te még annak is örülsz, hogy ezek a lányok taxi helyett nyakukba veszik az éjszakát, és átsétálnak a hídon (ahogy azt te is javasoltad), és ők is vigyorogva integetnek vissza neked.
I <3 Theresa.

A Warpaint-koncertről készült CO-s beszámolót itt olvashatjátok. Nem én írtam, de egyet értek a kollegával, elvégre ott álltam előtte.

PS.: nem lehet senkit elveszíteni, aki nem akarja, hogy elveszítsék

Az új köntös

Nem is változott sokat, csak egy kicsit modernebb külsőt kapott. Persze még finomítani kell rajta, főleg az oldalsávon, és még el kell készítenem az új fejlécemet is. Igen, a bőröndben ülő, integető macitól búcsúzom.

Igazság szerint a kockákból is majdnem pöttyök lettek, a zöldből pedig majdnem levendula, de nem vagyok benne biztos, hogy készen vagyok a lányosabbik oldalam megmutatására.

De amíg nincs fejléc, bármi történhet.

UPDATE:
Így nézne ki zöldpötyösen. Mit gondoltok?

Úgy látom, szeretjük a fantasy-t

Szeress minket te is!

Kereken négy

Nem fejből tudom, csak múlt héten véletlenül eszembe jutott megnézni.

Minden pont olyan mint akkor.
Semmi sem olyan mint akkor.

I'm scared than most people

Van ez az új sorozat, a Girls. Nemrég lett vége az első évadnak, amúgy nem nagy mennyiség, tízszer 20 perc. Sose tudom, miért tetszik meg valami, de itt azt hiszem, nem olyan nehéz kitalálni. Lena Dunham megteremtette a saját alteregóját Hannah Horvath alakjában, és egy magyar nevű, 24 éves, önértékelési zavarokkal küszködő, wannabe írónő, stb. karakterrel hogy a francba ne tudnék azonosulni? Még ha nincs is súlyproblémám.
Itt egy jelenet dialógusa. Olyan őszinte, olyan igazi. Nem?

Adam: "You love yourself so much so why is it so crazy that someone else would too?"

Hannah: “I don’t love myself.”

Adam: “You’re the fucking worst you know that? Because you think you’re not pretty and you’re not a good writer and you’re not a good friend well you are pretty and you are a good writer and you are a good friend.”

Hannah: “Well thank you.”

Adam: “Is this the game? You chase me like I’m the fucking Beatles for six months and then I finally get comfortable and you shrug? What the fuck is wrong with you?”

Hannah: “I’m scared okay. I’m really scared all the time. I’m like very scared all the time.”

Adam: “Join the fucking club.”

Hannah: “No because I’m more scared than most people are when they say that they’re scared. I’m like the most scared person who’s alive.”

Adam: “Well you don’t have the right to be. I told you once I really commit to something I really fucking commit. You asked for this and now your being a fucking bitch.”

Hannah: “Adam, come on. OK you’re scared. I’m looking at you, I know your scared. You’re acting like you’re not but you are. I know you now we’ve been doing this for a while, I know you now.”

Adam: “Stop! Stop! You don’t know me! You don’t know shit about me!”

Hannah: “Get out of the street!”

Adam: “You don’t know me and you don’t know yourself. You think because your, what, 11 pounds overweight you know struggle?”

Hannah: “I am 13 pounds overweight and it has been awful for me my whole life!”

Adam: “Holy fucking shit! Here’s the world smallest tiny violin playing My Heart Bleeds for You! Fuck you! You don’t know stuggle. I’m a beautiful fucking mystery to you.”

I can't get away

Az az elméletem, hogy ha valakinek az arcáról üvölt a nagybetűs KÉTSÉGBEESÉS, akkor vannak olyan emberek, akik ilyen wannabe hősként azonnal meg akarják őt menteni.
Más magyarázatom legalábbis nincs arra, hogy egy hét alatt miért kezdtek el udvarolni öten.

Amúgy érdekes, hogy bármilyen fáradtan is induljak el hazafelé egy-egy hajnalon, a zenehallgatással egybekötött sétálás mindig felébreszt. Meg is makacsoltam magam, ismét elhatároztam, hogy mindent, de MINDENT meg fogok oldani. Reggel motiváltan is ébredtem, a mindennapos "mi legyen most?" jellegű telefonomat értelmesen el tudtam intézni az elmúlt napokra jellemző ordenáré hiszti helyett, ma már elküldtem két helyre az önéletrajzomat is. Persze mindennap elküldtem eddig is legalább egy helyre, de most felkutatom az internet és a város legmélyebb bugyrait.

Mert nem fogok visszafordulni, amikor már idáig eljutottam.

summer sun says get out more

I need you, I want you

but I can't get this feeling off my mind

I want you, I need you

I can't get away

I can't get away

I can't get away

oh, I can't get away

Aludni kéne

Aranyfácán ma azt mondta, hogy ő tudja, hogy a végén úgyis minden jó lesz. Még mosolygott is, pedig nem is volt jó kedve. De miért mondja ezt? Honnan tudja? Ezt én szoktam mondani! De most nem tudom, mert csak azt tudom, hogy fáradt vagyok.
Egyre jobban fáradt vagyok.

Esti kérdés

Mostanában kicsit nehezebben veszem a levegőt. Főleg esténként.
Ez a stressz?

Olvass, tájékozódj

Szerintem páran tudjátok már, hogy szoktam írni a CampusOnline-ra cikkeket, de örömmel jelenthetem, hogy egyre oszloposabb tagja vagyok a csapatnak. Maga az oldal is rengeteget fejlődik, egyre folyamatosabbak az újítások, mindenki nagyon lelkes, és tényleg szeretnék a lehető legjobbá tenni a CO-t. Szerencsére nem csak a tartalom, hanem a megjelenés is egyre szebb és jobb.
Amikor jelentkeztem hozzájuk (illetve, amikor Ákos hívott, hogy csatlakozzak), még egyben volt a kultúra rovat, szépen lassan bomlott szét ez is tematikusan, kapott minden egy rovatvezetőt és egy viszonylag állandó írói magot.

 
A színház rovat nagyon erős lett, most éppen egy játékot is hirdettek.
A film- és a zene részleg annyira megerősödött, hogy a héten növeltük a játszóterüket is. Saját aloldalakat kaptak facebookon, így létrejött a CampusWood és a CampusHangár (ez utóbbi Twitteren is követhető), egyrészt azért, hogy legyen egy felület, ahol minden elfér, ami a CO-n nem, másrészt, hogy azok is könnyedén követhessenek minket, akiket csak ezek a rovatok érdekelnéne.
Az irodalom rovat kicsit elmaradt a többiek fejlődésétől, de most jött pár új ember (köztük csend zenésze), és a segítségükkel megpróbáljuk a többihez méltóvá tenni. A szervezési feladatokat nagyjából magamra vállaltam, de egyelőre eléggé szétszórt vagyok rovatvezetőnek. Azért a heti két megjelenést már másfél hónapja tartjuk, és ezt lassan szeretnénk növelni is.
Sajnos a különböző körülmények között elég változatos minőségben sikerül írnom, de hiszem, hogy ha tartom ezt az ütemet, csak fejlődni fogok. Főleg filmes témákban írok ugye, de nyomokban a Hangár is tartalmaz engem, illetve a koncertajánlóimat, meg egy-egy koncertbeszámolómat. Könyvrecenzióm még csak egy készült ide, de a Fülszöveg sorozatban kéthetente bemutatok öt érdekes irodalmi hírt, illetve ajánlok öt irodalmi programot. Ezekből is csak három készült még, amikből inkább csak a másodikat olvassátok, az jól sikerült. :D

Azt hiszem, reklámnak ennyi most elég is lesz. A lényeg, hogy egyre többen vagyunk, lelkesek is vagyunk, és reméljük, hogy sikerül eljutnunk hozzátok.

Mese

Hogyan keltsük fel egyszerre sok ember figyelmét gyorsan és tartósan?
Level: nagyon sok

Reggel felkeltem, megmosakodtam, fogat mostam, felöltöztem, megfésülködtem.
Besétáltam a városba.
Pontban reggel 9-kor - életemben először - pedig elájultam az iroda folyosóján.


Egy ideális világban ezt is megénekelné a The National, vagy valamely hasonlóan jó zenekar.
Pont, mint a Game of Thrones-ban:

Fáradtság és helyesírás

Hihetetlen, mennyire ki tudok borulni, ha rossz jegyet kapok. Konkrétan egy hármas miatt fakadtam a héten majdnem sírva, ami egyrészt röhejes, ha azt veszem, hogy BA-n majdnem végig hármas volt az átlagom, másrészt viszont bosszantó, mert csak a saját magamat okolhatom miatta. Mármint nyilván, a rossz jegyek 98%-a saját hiba következtében szokott bekövetkezni. Én most késtem egy beadandó leadásával, és nem csak egy napot. Rosszul számítottam ki az időmet, túl sok dolgot vállaltam el (majd ezekről is mesélek, stay tuned), de egyszerűen nem hagyhattam ki a kapott lehetőségeket. Közben egy hosszú gázszünet miatt keveset ettem (gyorsan meguntam a szendvicset, és nem volt se erőm, se ihletem kitalálni valami mást), ami a koránkeléssel együtt (egy héten át 7:30-kor keltem, ami titeket lehet, hogy megmosolyogtat, de rám nagyon rossz hatással volt) gyönyörűen leszívta az összes energiámat, így hazaérve csak zombultam a képernyőre meg a billentyűzetre, és az istennek sem akart összejönni, hogy minden elkészüljön időre. Bár, egy ilyen hajnalban írtam meg a legutóbbi cikkemet, ami egészen jól sikerült most, de csak mert sikerült elég érdekes témákat találni hozzá. Mondjuk a mai és tegnapi alvásmennyiségem összesen majdnem kitett egy napot, úgyhogy remélem, a hosszú hétvége maradék felében rá tudok végre kapcsolni. Sőt, igazából holnap már nem szándékozom csinálni semmi hasznosat. Ha ma végeznék mindennel, akkor holnap csak a napot szeretném élvezni. Ez a terv.

Emlékszem, az első könyv, amit már direkt az iskolára vettünk, az A magyar helyesírás szabályai volt. ha nem tévedek, Tiszakécskén vettük, '93-ban (még nem voltam egészen hat és fél éves), és hazaérve egy Mickey egeres füzetborítót applikáltunk rá, hogy tartós védelmet kapjon, mégis csak egy kincsről volt szó. A borítót alig pár éve szedtem le róla, viszont alsós korom óta nem forgattam könyvet - egészen mostanáig. Gyerekkoromban híres voltam a pontosságomról, a nyelvtani helyességemről, erre mostanában azon kaptam magam, hogy ugyan tisztában vagyok a kivételekkel, meg a j-ly használatával, de például fogalmam sincs, mi alapján írom egybe és külön a szavakat. Természetesen, miután ezt tudatosítottam magamban, szintén egy hajszálon múlt, hogy ne törjön el a mécses, de kihívás elfogadva: újra meg fogok tanulni magyarul!

Not that

Not that smart. Not that hot. Not that nice. Not that funny. That’s me: I’m not that.

 John Green & David Levithan - Will Grayson, Will Grayson

Your Life Is My Death

Another desperate night
Can’t get my head around
Your list with all my crimes
Stare at the wall, calling your name
I know you’re still not sleeping
But I’m not sure you hear me…
For all the times you cried
How I must change my life
You can’t stand seeing me writhe
It’ll take more time
To find you again
I’m waiting for that Thursday
But there’s one thing that stops me:

Your life is my death but if i
need to decide
I will stay, stay
You may dislike, but i stand my
Ground and i won’t get away, away

day and night,
In and out
I feel like I’m running round and round
“Just one more time” -
With my mouth so dry
I know I ask for this every time
But you seem so fine
With your new-found pride
When we could have had a whole lifetime
But you expect me now
Just to get by
With old photographs and regretful sighs
You’re my shrine
But I know I
Built you once on blood-stained ground
If I look outside
At the melting sky
Is that the sign how I lose my mind?
Well, I had died
So many times
So what’s the deal if I’m straight or a liar?
So take my life,
You decide
How to stop this, cause I need to stop now

You say, “I want to see you try
Either/or, I don’t mind”
With an obnoxious smile
It seems you’re convinced, I was born yesterday
You add – it’s worth living
But there’s one thing that concerns me:

Your life is my death and I might add
Even if I go insane
No one sees why
I won’t move despite
Our life leads me to the grave, grave

Motivációs zene

Mert egy idő után mindig jobb lesz minden.

(Hogy utána nyugodtabban nézhessük a kedvenc sorozatainkat.)

Ezt csinálom, amikor egyetemista vagyok

Jó, tudom, mikor nem vagyok egyetemista első minőségemben (soha), de ez most mindegy.
Vizkulton rá lettünk úgymond kényszerítve, hogy minél jobb előadásokat csináljunk (ha már szinte minden egyes alkalommal így kellett készülnünk), amikhez a vizuális anyagot is minél tömörebben és kreatívabban oldjuk meg. Haladva a korral, végül mi is rá szoktunk a prezire, ami eleinte sok vicces pillanatot okozott.
Legutóbb A digitális film kurzusra együtt kellett feldolgoznunk LilaLibikókával Kiss Gábor Zoltán Iteráció és dizájn a videojáték elméletében című szövegét, és jó három órán át készítettük a prezinket a Boci Tejivóban, vacsorázás közben. A végeredménnyel pedig annyira elégedettek vagyunk, hogy szerintünk eddig ez sikerült a legjobban (igaz, vetítéskor egy kicsit elcsúszott), és nekem is annyira tetszik, hogy megmutatom nektek. Nem hosszú, de azért arra nem kötelezek senkit, hogy el is olvassa, ami oda van írva.

Iteráció és dizájn a videojáték elméletében on Prezi

Egyébként, készítettünk egy csoportblogot is a házi feladatainknak, szintén házi feladatból, de nem kizárt, hogy bővíteni is fogjuk egyéb dolgainkkal.

Vakon kattintgatni

I'm about to throw up.

Egy kicsit, mintha ideges lennék, de nem aggódok. Kellene?
Fáradt vagyok. Fáradt vagyok gondolkodni, képzelődni, kalkulálni, kombinálni, figyelni, beszélni, erőlködni.
Nem lehetne, hogy végre az legyen, amit én szeretnék?

What the hell is going on?

Kis-nagy világ

Csak azt szeretném mondani, hogy feltétlenül nézzétek meg Charlie Kaufman 2008-as filmjét, a Synecdoche, New Yorkot.
Ha megmozgatott bennetek valamit a tegnapi bejegyzés, akkor azért, ha nem, akkor pedig azért.
Vigyázat, ne kapcsoljátok ki az első óra után, én is csak utána jöttem rá, mit is látok. Az előzetest ne nézzétek meg, de a végefőcím-zenét azért iderakom.

Ja, amúgy az egész fenn van a youtube-on. Megéri két órát ráfordítani. Komolyan.

Agytúlpörgetés

FYI: ismét a kialvatlanság állapotába kerültem, tudjátok, ezek azok az időszakok, amikor gondolkodás nélkül írok le mindent, ami az eszembe jut, majd eldőlök, és 9 órán át meg sem mozdulok

One Day You Will Teach Me To Let Go Of My Fears

Halogatás, túlbonyolítás. Azt hiszem, ezek a kulcsszavak határozzák meg az utóbbi időben nemcsak az én, hanem a legtöbb ismerősöm életét is. Meg a félelem, persze. Elvégre, abból indul ki az egész.
Sokat gondolkodom mostanában a a többiek (de az alábbi példák valósággal való bárminemű megegyezése pusztán a véletlen műve lehet) által mesélt, vagy leírt élményeken, meg persze a sajátjaimon is, és egyelőre arra jutottam, hogy szörnyen buták vagyunk. Félünk a külső megítéléstől, de elfelejtettük, hogy úgy tudjuk a legtöbbet megmutatni magunkból, ha cselekszünk.
Van ez az egyre elterjedtebb logika, hogy minél komolyabb tananyaggal kell megbirkóznunk, inkább hozzá se kezdünk, mert mi van, ha túl nagy falat, és inkább tűnjünk lustának, mint hülyének. Nem mintha nem lenne időnk többször is belemerülni az adott olvasmányba, nem mintha nem kérhetnénk segítséget az értelmezéshez akárhonnan. Egyszerűbb nem csinálni semmit.
A munkakeresés is hasonló elven működik. Persze, hogy akarunk dolgozni, persze, hogy szeretnénk pénzt keresni, nosza, böngésszük át az ajánlatokat! Ó, ez tök jó, de... nincs hozzá elég képzettségem.. meg gyakorlatom... ó, ezt el tudnám végezni, de... de ezt nem akarom csinálni... de nem szabad válogatni, de... alszok rá inkább egyet. Meg még egyet. És még egyet. Etc. Egyszerűbb nem csinálni semmit.
Bármit kellene tennünk, amint van egy icike-picike rizikófaktora, egyszerűbb úgy tennünk, mintha nem is kellene elintézni semmit.

Ha személyekről van szó, még erőteljesebben tör elő belőlünk a bugyutaság, legyen szó akár családtagokról, akár barátokról, akár szerelmekről. Miért van az, hogy minél fontosabb számunkra valaki, annál nehezebben kommunikálunk velük? Miért nehéz feltenni egy kérdést? Hogy hogy telt a napjuk? Hogy hogyan ismerkedtek meg a férjükkel? Hogy mindig tudták-e, hogy ezzel akarnak foglalkozni? Hogy mit érzett, amikor elveszítette a nagynénjét? Miért olyan nehéz kimutatni, hogy érdeklődünk irántuk?
Ha szomorú dolog történik velük, miért olyan nehéz felhívni vagy meglátogatni őket, és azt mondani, hogy sajnáljuk? Pláne, még közben meg is ölelni őket?
Ha velünk történik szomorú dolog, miért nem merjük felhívni az első személyt, aki eszünkbe jut, hogy ő kell most nekünk? Kit érdekel, hogy épp ráér-e? Kit érdekel, hogy éjszaka van? Ja, hogy olyan kedvesek vagyunk, hogy nem akarjuk zavarni azt, aki másnap dolgozik vagy iskolába megy? Bullshit. Ez nem igazi kifogás. Hiszen csak attól félünk, hogy mit fognak rólunk gondolni, hogy érdekeljük-e őket egyáltalán, hogy hogyan élik meg, hogy szükségünk van rájuk?
Ha valaki, aki fontos nekünk, kételkedik magában, a jövőjében, akkor miért beszélünk össze-vissza, miért nem mondjuk ki azt, amit gondolunk, hogy ne aggódjon, mert bármi is fog történni, mi ott leszünk velük, és együtt megoldjuk? Miért félünk attól, hogy ha ezt szívesen is hallanák, akkor sem tőlünk? Ez mind felesleges és hülye gondolat.
Miért nehéz egyértelműsíteni, hogy számíthatnak ránk? Miért nehéz valakinek a segítségéhez, vagy legalább megnyugtatásához folyamodni, ha egyszer tudjuk, hogy bízhatunk bennük, bármikor számíthatunk rájuk?
Miért találjuk problémásnak kifejezni, ha valamit nem csak úgy csináltunk, hanem valakinek a kedvéért? Ha azt a kis izét nem unalmadban építetted, hanem arra gondoltál, hogy fog neki örülni, ha odaadod neki (de nem fogod odaadni). Hogy ezt a csokit neki vetted, de inkább megeszed, mert még mit gondol. Hogy ezt nem azért főzted, hogy ne romoljon meg az alapanyag, hanem mert te így tudod kimutatni a szeretetedet?

Félünk kötődni, mert mi van, ha a másik nem akar hozzánk kötődni? Mintha ezt el lehetne dönteni előre. A legjobb barátunk nem azért a legjobb barátunk, mert kijelentettük, hogy mostantól fogva ez lesz a szerepe, hanem azért, mert úgy alakult. Jó, családnál más a helyzet, de ott meg azért hülyeség félni, mert így is, úgy is egy családban maradunk.

Phaedra az egyetlen, akinek bármikor, bármit meg tudok mondani, mert tudom, hogy nem fog megsértődni, akkor sem, ha perpill rosszul esik neki, amit mondok. Tudja, hogy miért mondom, hogyan értem, és ha mégsem, meg meri kérdezni, és addig rágódunk rajta, míg tiszta lesz neki, hogy nem bántani akartam. Fordítva ugyanez. Tudjuk, hogy akkor is ott vagyunk egymásnak bármikor, ha úgy alakul, hogy idő és kedv híján hetekig nem beszélünk. De nem aggódunk a másikért.
Bárki másnál ez nem így van, mert ezt hogy érti, meg mit gondol, meg mit akar ezzel, meg érti egyáltalán, hogy én mit mondok? Beszélek, beszélek, beszélek, és nem tudom, hogy átment-e az üzenet, mert ennyi visszajelzést sem kapok. Rosszabb esetben kapok visszajelzést, de csak olyat, melyben minden egyes gondolatomat kifacsart formában kapom vissza. De miért?
Nem akarok új barátokat. Úgy értem, a régieket nem akarom kicserélni újakra. Nem véletlen kerültünk össze, akkor miért olyan nehéz kitartanunk egymás mellett?
Miért vált ilyen általános dologgá, hogy ha valami nehéz, akkor félre rakjuk? Ha megsértődünk, mert a barátnőnk olyat mondott, miért vonulunk el és hagyjuk rá, miért nem kérdezzük meg, hogy miért gondolja így, vagy legalább miért nem vágunk vissza? Azonnal? Amíg nem mérgesedik el a viszony?
Ha egy kapcsolat nem úgy működik, mint a legelején, miért nem csinálunk valamit? Vagy legalább szólalunk meg, hogy hát hé!? Miért várjuk meg, míg kihűl az egész, és már egyszerűbb kilépni, mint újra felépíteni?
Miért beszélünk egyre kevesebbet a szüleinkkel, gyerekeinkkel, ahelyett, hogy ragaszkodnánk a mindennapos ölelésekhez csak úgy?

Mikor fogjuk elfogadni, hogy egyedül nem tudunk megoldani mindent? Most jöhetnek a coelhói bölcsességek, hogy tudjuk, mindennek a lényege a szeretet, de hát basszus, nézzetek körül, erről beszél minden film, ezt énekli meg minden zene, és ha tájékozottak vagytok a nagyvilágban, akkor is érezhetitek, hogy ez lehetne az egyetlen működőképes motiváció, ami kiüthetne minden mást. De anyagiasak vagyunk, meg cinikusak, meg félénkek, amit még csak vállalni sem merünk, ezért inkább arrogánsak vagyunk. Mondom, én is az vagyok.

A legszomorúbb, hogy úgy érezzük, hogy olyan iszonyat nagy erőfeszítéseket kell tennünk a kapcsolatainkért, és hogy ez nekünk nem megy, pedig ez nem munka, csak ráparázunk. Igen, nem kell túlbonyolítani, mindig ezt mondom, és utána mindig megtalál valaki, hogy tök jó, hogy a saját szabályaimat sem tartom be. Különben sincs tökéletes viszony két ember között, de ha akarjuk, hogy egyáltalán létezzen ez a viszony, akkor csináljunk már valamit, az istenért.
Hogy mit? Azt, amit akarunk éppen: érdekel a múltja? kérdezz!; meg akarod ölelni? akkor ne csak elképzeld!; beszélni akarsz vele? hívd fel!; gondolsz rá? keresd meg!; stb, stb, stb.

Hogy ez most miért piszkál engem annyira? Mert élek, éldegélek, néha veletek is, és tudom, hogy mit csinálok, és látom, hogy mit csináltok, és annyiféle felfogásunk van, és úgy vettem észre, hogy nagyon kevesen vagyunk, akiket az idő foglalkoztatna. Sokan csak úgy szabadon kezelitek, majd lesz valahogy alapon, míg mi néhányan meg szeretnénk kihozni a borzasztóan kevés 70 évünkből a legtöbbet (még ha nem is tesszük, okokat lásd fentebb).
Ez úgy működik, hogy amikor tudod, hogy mit akarsz, akkor minden, ami visszatart tőle, csak időpocsékolásnak tűnik. Bármiről szó lehet itt, álomiskola, álomállás, valami nagy a bakancslista top 3 pontjáról, akármi. Különösen rossz, ha olyan valamit akarunk, ami egy másik személyt is involvál, mert lehet, hogy te vagy fel vagy rá készülve, vagy tudod, hogy menet közben is tudsz fejlődni, a másik ember tényezőit is számításba kell venned. Számodra ez időpocsékolásnak tűnhet, de egyrészt ne feledd, nem várhatsz el mástól semmit, amit te sem tennél, illetve valahogy ki kell deríteni, hogy tudsz-e segíteni, mert ha igen, akkor menj, és csináld, akkor is, ha az összes segítség, amit nyújtani tudsz, az a csendben ülésből áll. Mert van, akinek ez kell.

És... és... az a baj, hogy egyszerre gondolok vagy tíz emberre, meg a több száz történetükre, és lehet, hogy tök hülyeségeket írok már, és nincs értelme összezagyválni ezt a sok különböző témát, de higgyétek el, hogy ezeknek a problémáknak ugyanaz a töve.

Tehát csak annyit akartam mondani, hogy ne féljetek, se magatoktól, se a szeretteitektől, se az álmaitoktól.
Adjatok esélyt magatoknak.

For the right things

Időbeosztás és üresség

Gimnazista koromban azt hittem, hogy jól kihasználom az időmet, és erre bizonyítéknak találtam azt a tényt, hogy amíg a többiek egész nap tanultak, én tanítás után sétáltam, könyvtárba jártam, olvastam, vásároltam, gyakori vendége voltam a pizzériáknak, diákönkormányzati és kuratóriumi gyűléseken ültem, koncerteken vettem részt, nagyjából két hetente voltam moziban, és persze rengeteget aludtam. Nyilvánvaló, hogy nem is voltam kitűnő, de nem panaszkodhatok, hiszen a szóbeli érettségin bekövetkező kiborulásom ellenére is felvettek az egyetemre, nem is rosszra ráadásul, és nem is a legalacsonyabb ponttal rendelkező szakra.
Ha belegondolok, az egyetemi éveim alatt hetente legalább 50x annyi dolgot csinálok, mint középiskolás koromban. A moziból házimozi lett, a pizzériából meg kávéház, de több könyvtárba vagyok beiratkozva és több koncertre járok, és ugyan nem csinálok semmit már a közösségért, ellenben egyre többet írok, és a vacsorámat is én készítem el, plusz mindig rendben vannak a cuccaim, rendszeresen mosok és takarítok is. Mindenhova gyalog járok, ha minden körülmény adott, így nagyon kellemeseket szoktam sétálni. Ja, és persze két szakot csinálok, két egyetemen, két városban.
Mégis, egy csomószor azt veszem észre, hogy csak ülök, és várom, hogy történjen valami. Rengeteg sorozatot nézek, állandóan olvasok vagy csinálok valamit a neten, és rengeteg időm van arra, hogy csak feküdjek csukott szemmel és dobhártyaszaggató hangerővel zenét hallgassak. Meg énekeljek. Meg.
De még így sem csinálok szinte semmit.
Tudom, nagyon szakdolgozatot kellene írnom, csak még mindig nincs témám, illetve nagyon meg kellene tanulnom újra spanyolul, mert másképp hogy lesz több diplomám, de...
Igazából nincs de. Csak miért ilyen üres minden?

C&CP

Persze, az is klassz lenne, ha két év múlva ez már nem csak belső poén lenne...

PS: Ann Mary szerint több időt és odafigyelést kellene fordítanom a kedves kis hangszeremre, pl. megkérhetnék valakit, hogy tanítson meg tényleg használni. Ühüm. Azt hiszem, I need the Lannister's gold.

"Mit szeretnék elérni két éven belül?"

Ezzel a kérdéssel indult a pályakezdőknek szóló, álláskereséssel foglalkozó előadás. Okos dolgokat hallottam, egy-egy percre még talán a magabiztosságom is a helyére állt. Tulajdonképpen egy mini pszichológiai előadás is volt, olyan szlogenekkel, mint:

Légy, aki lehetsz!

Merj változtatni!

És tényleg, ezeknél jobb tanácsokat hova kaphatnánk már?
Megtudtam, hogy felmérések szerint a boldogságnak három alappillére van: tartalmas emberi kapcsolatok, személyes fejlődés, közösségi és társadalmi elkötelezettség. Oké.
Persze, az sem árt, ha az ember tudja, hogy mit akar. Mármint nem a boldogsághoz, hanem úgy általában a boldoguláshoz.

Ahogy ezután kiléptem az egyetem kapuján, Radioheadet kezdtem el hallgatni, és szemerkélt az eső és sötétedett és annyira elveszettnek éreztem magam, hogy majdnem a könnyeim is eleredtek, de a szentimentális pillanatomat megszakítottam azzal, hogy elintéztem egy fontos telefont. Félek. Iszonyatosan félek. Hogy mi lesz? Mi a biztos? Tudom egyáltalán, hogy mit akarok?

Három dolgot akarok konkrétan.
Az egyikkel mondjuk haladok előre. Lassan, de biztosan alakul, még egy kis szorgalmat és odafigyelést belefektetek és tegyük fel, hogy jó lesz. Megélni mondjuk nem fogok belőle.
A másikkal... mondjuk úgy, hogy talán. Nem tudom, hogy a naivitás vagy az optimizmus beszél belőlem, de jobb pillanataimban ragaszkodom ahhoz, hogy az optimizmus.
A harmadiknak viszont egyelőre a közelében sem vagyok. Jó, ez talán költői túlzás, de érdemben akkor sem foghatok hozzá addig, míg el nem jutok odáig, hogy támogatás nélkül elláthassam magam.

Szóval, mit szeretnék elérni két éven belül?
Szeretném teljesen ellátni magamat. Szeretnék egy állandó munkahelyet. Szeretnék egy állandó lakhelyet, ahonnan legközelebb már csak a saját (esetleg közös) tulajdonú lakásba kell költöznöm. Szeretném meglátogatni Phaedrát és Mefit is, és szeretnék elmenni Párizsba, de nem velük. Szeretném, ha nem lenne luxus megcsináltatni a tökéletes szemüveget a kontaktlencse mellé tartalékba. Szeretném, ha nem fájna beruházni egy új laptopra, hogy a jelenlegit anyunak adhassam. Szeretném, ha nem lenne minden üres.

Első körben ki kellene találnom a következő lépést. Hol leszek júniusban? Szívem szerint egyelőre nem mozdulnék egy lépést sem. A miérteket most hagyjuk, mert van ez a képességem, hogy ésszerű és logikus érvekkel tudom palástolni a legmélyebb valóságot, de olyan jól, hogy még én is elhiszem. Különben is, már annyi csalódás ért a Pestre való felköltözési szándékaimmal, hogy egyre kevésbé tudom elképzelni magam a fővárosban. A kérdés, hogy megéri-e maradni? Mert ha nem... nos, azt már megtanulhattuk, hogy pont annyira érzem jól magam bárhol, mint amennyire igazából sehol nem jó nekem semmi, tehát I'll be screwed, de legalább az intenzitáson csökkenthetek a távolsággal. Az a baj, hogy hiába van a jövőre nézve két biztos pontom (a szülői ház, meg, hogy be kell fejeznem a másik szakomat is), nem elég. Nincsenek elég erős hatással rám, csak annyiban biztosak, hogy nem fogok éhen halni és nem fogok semmit tenni. Persze az is lehet, hogy nem jó helyen keresem az értelmet. De nem, ez is hülyeség.

Whatever, addig még rengeteg hetem van (ha-ha-ha... ha.), rengeteg dologgal. Sokat kell tanulnom, még többet írnom. Nem fogok unatkozni, de azért a szokásos teendőimre is marad elég időm, csak ügyesen kell beosztanom. És ez így lehetne tökéletes és kerek, de nem, mert ez így nem elég.
Főleg azért nem, mert félek.

Akárhogy is, egyszer végre fel kell nőnöm nekem is.

Egy szerda este

Reggel (jó vicc) azon gondolkodtam, hogy miért csak akkor jut eszembe ide írni, amikor valami bajom van, vagy ideges vagyok, vagy rossz kedvem van? Jó, tudom, ahogy öregszik az ember, egyre kevésbé van olyan, hogy nincs semmi baja, de most nem ez a lényeg, értitek.
Igazából még délután akartam írni, amikor indokolatlanul nagyon jó kedvem volt, de aztán nem maradt rá időm, el kellett olvasnom egy tanulmányt (igazából kettőt kellett volna), meg készültem a szakestre. Ami meglehetősen viccesre sikeredett.
Így 3:10-kor mondjuk már fogalmam sincs, mit írjak. Állítólag bölcs vagyok, szerintem meg inkább értetlen. Állítólag még mindig vannak, akik felnéznek rám. Ez nagy felelősség. Nem az vagyok, akinek gondolnak, de nem hagyhatom őket cserben.
Ja, meg ma két kutyát is láttam, akik szimpatikusak voltak nekem. Ez is Phaedra hibája. A többi ember hülyít meg engem is.

Törvény

Ha nincs minden rendben, menj Hangmás-koncertre.

Meg akkor is, ha csak egy kicsit bizonytalan vagy.

Tudom-tudom, mindig csak a kifogások.

Tegnap

A legjobb az egészben, hogy a 20. óta nem éreztem ilyen jól (pláne nyugodtan) magam. Jó, tudom, a hónap elején még aggodalmaskodtam egy kicsit, de csak fáradtság vidámság és életerő maradt. Ami probléma, az meg pont nem kapcsolódik a koromhoz. Hiszen csak most töltöttem a tizenkettőt...

Whatcha doin'?

Azok a reggelek...

...amikor alig pár órád volt aludni, de azokat is csak félálomban bírtad csak eltölteni.
...amikor aggódsz, hogy lekésed a buszodat, de mégsem bírsz felkelni.
...amikor tíz percig tart a fogmosás, de nem tudod, hogy azért, mert elgondolkodtál, vagy azért, mert el is aludtál közben.
...amikor te szívesen köszönnél a volt osztálytársadnak az utcán, ha hajlandó lenne rád nézni.
...amikor nincs ülőhely a buszon.
...amikor a csatlakozásodra húsz perc helyett majdnem egy órát kell várni.
...amikor nem akarsz leszállni a buszról, mert olyan jól elaludtál, és különben is éppen úgy döntött a kontaktlencséd, hogy büntetésből nem mozog együtt a szemeddel.
...amikor végre kialszod magad az előző napokat is bepótolva, mégsem tudsz megjelenni a déli kötelezettségeden időben, mert felkelni is csak úgy sikerült, hogy végig mantráztad, hogy "minden csak akarat kérdése".

Naiv. Szuper?

Nem találod a helyed? Nem tudod, mit kezdj magaddal? Huszon-harminc éves vagy, de úgy érzed, semmi nem történt még veled, nem értesz semmihez és semmi célod nincsen?
Ne aggódj, nem vagy egyedül. Generációs betegség ez, de mielőtt drogokhoz nyúlnál és/vagy rabja lennél szesznek, ülj le egy pillanatra és vegyél kezedbe néhány könyvet.

Igen-igen, én is elolvastam Erlend Loe regényét, ami annak ellenére, hogy '96-ban íródott, rólunk (is) szól. Túl széles ez a "szerencsétlen generáció" (ahogy Zonyi fogalmazott). Nem lep meg, hogy ekkora sikere lett a könyvnek. Na nem a stílusa miatt, mert azért, ha elég szigorú lettem volna, akkor nem kapja meg molyon a maximális osztályzatot, hanem azért, mert úgy segít megoldani egy problémát, hogy nem oldja meg, csak ad egy értelmezési lehetőséget.
Már az ügyes trükk, hogy Loe főhőse névtelen, és ha jól emlékszem, azt se tudjuk meg, mit tanul(t) az egyetemen, így nagyjából bármelyikünk története lehet. Bármelyikünk egzisztenciális válságának lehetne a krónikája. Mert valljuk be, mi vagyunk többen. És őszintén irigyeljük azokat, akik kételkedés nélkül, céltudatosan, kihasználva minden lehetőségüket élik az életüket. De ez nem jelenti azt, hogy mi rosszabbak vagyunk, amiért nem tesszük ugyanezt, mikor nekünk is pont ugyanannyi erőfeszítésünkbe telne. Nem, mert mi nem tudjuk, hogy megéri-e az erőfeszítés.
Hogy is pályázhatnék mondjuk egy festészeti-grafikai ösztöndíjra pusztán azzal, hogy nagyon szeretek rajzolni, ha közben ugyanúgy rajzolok, mint hat éves koromban. Értitek, mit akarok mondani, ugye?

Szóval azért jó ez a könyv, mert leegyszerűsít mindent, hogy aztán újra fel lehessen építeni az egészet. Lehetőleg minél jobban, minél személyre szabottabban.
Jó, mondhatjátok, hogy de hát nem teheti meg mindenki, hogy csak így kilépjen a dolgokból (bár van egy olyan sejtésem, hogy a legtöbb friss diplomásnak nem is kell kilépnie semmiből, van elég szabadidejük így is…), de én meg nem is azt akartam mondani, hogy utánozzuk mindannyian ennek a regénynek a főhősét. Csak a hozzáállását.
Mert hát mennyivel jobb rendet rakni a fejünkben, mint megpróbálni elpusztítani minden ott találhatót, lehetőleg minél gyorsabban. Valahol itt van szerintem a mi a bajunk, de lehet, hogy tévedek.
Láthatjuk, Loe hőse is úgy foglalkozik a problémával, hogy nem foglalkozik vele, de mennyire máshogy teszi ezt. (Így visszaolvasva hülyén hangzik amit írok, de ha elolvassátok a könyvet, érteni fogjátok.) Gondolkodik, lebont, kiürít, gondolkodik, visszapakol, rendszerez. Megállapítja a fontossági sorrendeket. Örül az egyszerűnek, a kicsinek, a hétköznapinak. Rájön, hogy nem mondhatja meg neki más, hogy mit kezdjen az életével, nem élheti más elképzelését, de egyedül sem lehet ezt az egészet megoldani, végigcsinálni.

Én úgy hiszem, senkinek nem lenne szabad egyedül lennie. Hogy együtt kellene lennie valakivel. Barátokkal. Azzal, akit az ember szeret. Fontos, hogy szeressünk. Azt hiszem, ez a legfontosabb.

Nekem nagyon tetszettek a könyvbeli listák, és tudom, hogy ti is nagyon szerettek listázgatni. Listákat fogok csinálni. Sokat! Rengeteget! Hogy mire jók? Egyrészt segítenek megismerni önmagunkat, másrészt segítenek kialakítani valamiféle tárgyilagos, célirányos, koncentrált gondolkodást. Szerintem.
Hm, milyen listákat csináljunk még, vajon?

Remélem, hogy hamarabb rájövök majd a megoldásomra, mint hogy elfogyjon az utolsó adag lelkesedésem is.

Kereken egy évem és egy hónapom van még elintézni, hogy ne érezzem úgy, hogy haszontalanul, érdem nélkül töltöttem el negyed évszázadot, hogy ne érezzem úgy, hogy fogalmam sincs, hogy értek-e egyáltalán valamihez, és hogy ne legyek kétségbe esve, hogy merre tovább. Hogy találjak perspektívá(ka)t.
Egy év és egy hónap. Az ötleteket bármilyen formában szívesen fogadom.

Februári helyzetjelentés

Fáj a szemem. Nagyon-nagyon-nagyon.
(De most úgyis jön pár nap gép nélkül, hátha jó lesz valamire.)

Sok a dolog, ami jó. Igaz, nem haladok mindennel úgy, ahogy illene.
Még több a gondolat, ami rossz. Pláne, mert kimondani képtelen vagyok, leírni meg teljesen felesleges, mert mindig az. Így meg csak feszíti a fejemet. Remélem, nem robbanásig.

Tanulni se tanultam semmiből. Még mindig nem tudom, hogyan kell tökéletesnek lenni. Azt tudom, hogy hogyan kell Orsinak lenni, de néha még ehhez is gyáva vagyok.

Nem tudom, mi lesz.
De ez így fárasztó és unalmas. A kimondott célok sokkal izgalmasabbak lennének.

Ja, hogy zene is kellene, mi?
Van új Amber Smith lemez, hallgassátok. Nekem tetszik.
Sőt, még jelképes értéke is van számomra.

You’ve taken me
To a place i never had wished to be
And though i was aware of the fact
we’re changing
I never shared your belief
That what we’ve been
Will slowly fade away with time

I’m not trying to make a statement, or reach consent
I lost my will to look into your head
We’re equally right or wrong, so let’s face it, and embrace it
You can’t deny the past, it’s still there

So sing with me
Song as if they’re meant for you
Memories
Days when maybe you were true
You can see
The first day of your life
If we leave
Faster than the speed of light

Sok hűhó

Egy színházi felvételért. Mióta először hallottam erről a verzióról, meg akartam nézni, de mióta láttam belőle részleteket kedvenc videomegosztónkon, nem tudtam nyugodni, míg nem láttam végig.

David Tennant és Catherine Tate párosa jelentette nekem a legnagyobb élményt a Doctor Who-ban eddig, és borzasztóan örülök, amiért nem hagyták abba a közös munkát azután sem, hogy elhagyták a sorozatot. Így esett, hogy tavaly májusban elkezdték játszani Londonban az ő főszereplésükkel a Sok hűhó semmiért című Shakespeare-darabot. Azt hiszem, ez a remek komédia nem szorul bemutatásra azoknak, akik ezt a blogot olvasni szokták, úgyhogy a véletlenül idekeveredőknek csak annyit szeretnék mondani, hogy feltétlenül nézzenek bele.

A szereposztás abszolút csodálatos, ezt nem tudom eleget hangsúlyozni. Tennant tökéletes, Tate egy kicsit túljátszott (nem hazudtolja meg a stand-upos karrierjét), de nekem tetszett, a többi szereplő is rendben van, bár az egészet megpróbálták eltolni valamiféle paródia felé, például Don John inkább egy Napóleon-komplexusos emberke, mint igazi főgonosz. Ja, és a cselekményt áthelyezték a '80-as évek Máltájára.

Az képfeliratokra kattintva két részletben online megtekinthető. Enjoy.

1. rész

2. rész

Persze, aki nagy és erős és szeretné teljesen a magáénak tudni, az megvásárolhatja a Digital Theatre-ből is 9 fontért.

Zenés 2011

Nem listázgatok, nem is állítom, hogy meghallgattam a földkerekség összes tavalyi zenéjét (még csak az kéne, nem is kérek ilyen jellegű kommenteket), de ha már elkezdtem ezt a statisztikázósdit, akkor becsülettel be is fejezem. (Köszönöm @ludovikának a támogatást!)

Kezdjük a koncertekkel! Sőt, a fesztiválokkal! Voltam a Fishing on Orfűn (bár a tapasztalat azt mutatja, hogy fogalmam sincs, minek járok oda) meg a Szigeten. Plusz 19 koncerten, ha jól számolom. (Több volt a tervezetben, de a külföldi előadókat nem igen sikerült megnézni, a magyarok megnézésébe meg sokszor a második szak kavart be. De hát valamit valamiért, ugye.)

Az év legnagyobb élménye persze a Pulp előadása volt a Szigeten. Egyszerűen boldog lettem tőle, majdhogynem az egész világba szerelmes. Akkor hirtelen nagyon tudtam hinni a lehetetlenben is, de mikor beláttam, hogy csodák azért nincsenek, akkor is mosolyogva álltam be dolgozni az éjjeli műszakba az info pult mögé. Több ilyen hatás kellene. (A fenti videó saját, btw.)

A maratoni hosszúságú Hangmás lemezbemutató csak második lehet így, pedig haj, de jó volt az is! A lelkemet is kitáncoltam! Sose tartott még utána ilyen sokáig levegőt venni. Extázis!

A borzasztóan nagyon várt The Horrors-fellépésnek ítélem részemről a harmadik díjat. A körülmények is befolyásoltak picit, de akkor is nagyobb hatást vártam. De azért pazar volt ez is.

Nem mellesleg megemlíteném, hogy két Európa Kiadó koncertet sírtam végig. Hát most na.

Amint az látható, a Hangmás imádatom a régi, és a The Kills iránti rajongásom sem szűnt meg. Szerencsés év is volt ez a 2011, hogy mindkét zenekar adott ki új anyagot. És bár nem ezek a kedvenc lemezeim tőlük, nálam betaláltak az új dalok, és még némi közvetett hasonlóságot is felfedeztem bennük. De róluk nem akarok most beszélni, egyrészt azért, mert már elég sok dal szerepelt tőlük itt a blogon is, másrészt pedig azért, mert már megtettem.

A The Horrors-t eddig is kedveltem, de a nyár elején jutottam el a tényleges rajongásig. A Skying megjelenése óta pedig még jobban odavagyok, és azóta is az Endless Blue-ra ébredezem.

És ha már Horrors, akkor muszáj megemlíteni a Cat's Eyes-t is, mert valami csodálatos lemezt hozott össze Faris Miss Zeffirával. csak merjétek azt mondani, hogy nem!

Ami viszont ténylegesen új kedvenc, az a Metronomy. Nem csak tök jó az egész új albumuk (mondjuk a régiek is), de megírták az őszöm dalát is:

Amiket még szerettem:

• Cults - még ha pont a legnagyobb slágerüktől a falra is mászom
• Handsome Furs - szomorú, hogy ilyen szimpatikus párosnak nem jutottam fel a koncertjére
• Smith Westerns - bár inkább csak az albumuk első felét hallgattam
• The Pains of Being Pure at Heart - olyan kellemesen szívhez szóló, vagy tudom is én
• Emika - @gyurmapok ajánlotta, és másodjára már el is kapott engem is
• The Black Keys - elsőre nem gondoltam volna, hogy ennyiszer fogom napközben énekelgetni
• Male Bonding - ezt se tudom miért, de néha nagyon jól esik
• She Keeps Bees - a Campusos koncertajánlók írása közben merültem bele, de az A38-as koncertre sajnos ismét nem sikerült elmenni

 Ezt meg csak így ideteszem, mert borzasztóan jó énekelgetni (és visszautal egy előző bejegyzésre is):

2011 mozgóképekben

A nálunk, 2011-ben bemutatott filmekből sajnálatos módon csak huszonhatot láttam eddig. Ez önmagában elég ciki, ezért meg se mondom, mennyi filmet néztem meg összesen egész évben (legalábbis, amiket még nem láttam előtte), de azért minimális ajánló jelleggel van képem kedvenceket választani.

Az Oscar-szezonból még bizonyára mindenki emlékszik a Black Swanra meg a The King's Speech-re, így azokkal nem is foglalkoznék nagyon. Előre borítékolom, hogy közhelyes leszek. Sőt, ez egy egészen lányos bejegyzés lesz.

Kezdjük a kikerülhetetlen Ryan Gosling-mániával. Az elmúlt egy-másfél év során négy remek film miatt hallottuk mindenhonnan a nevét. Azóta a legtöbb lány szerelmes belé, a legtöbb fiú meg már nagyon unja a hype-ot. Én személy szerint nem értem, hogy miért most, egyszerre jött ez a nagy felhajtás, mikor én határozottan emlékszem a srác nevére, mióta 2002-2003 környékén először láttam moziban. Ezzel csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy akinek elege van már belőle, hogy a csapból is Ryan folyik, az is adjon neki egy esélyt, mert nemcsak jól játszik, de igazán jól választ filmeket is.

A Blue Valentine volt talán a legnagyobb kedvencem az évből. Gosling mellett Michelle Williams a főszereplője ennek a meseszép és hihetetlenül szomorú történetnek, mely egy kapcsolatot mutat be a legelejétől a végéig. Őszinte, egyenes, kedves. Nem is tudok hirtelen mást mondani róla. Csak nézzétek.

A világ legtöbb filmes listáján azonban a Drive szerepelt igen előkelő helyen, és azt kell mondjam, megérdemelten. Ugyanis a Drive az a film, amiért moziba járunk. (És mivel ezt rögtön a végefőcím során megállapítottuk egymástól függetlenül kb. 2 millióan, lehet benne valami.) Igaz, életemben nem láttam még semmit ennyire didaktikus zenei aláfestéssel, de amúgy az egész tobzódik a gyönyörű képekben és a visszafogott minden másban. Szép arányok, szép, már-már eposzi magasságokba nyúló történet. Ekkora feszültséget elérni ennyire kevés akciójelenettel, ekkora szerelmet leírni ennyire kevés szerelmi jelenettel, igazán bravúros, főleg a mai, mindenben túlcsordult világunkban.

Nagyon szerettem még az IT Crowd-ból ismert Richard Ayoade első rendezését, a Submarine-t is, amiről írtam is a Campus Online-ra. Egy regényadaptációról van szó, melyben a kamasz Oliver Tate azzal kénytelen szembesülni, hogy választania kell: gyerekkor vagy felnőttkor? Inkább a szülei házasságának megmentésére koncentráljon, vagy inkább a saját szerelmével foglalkozzon rendesen? Bájos film nosztalgikus képi világgal és kellemes zenével.
Ha már adaptáció, akkor ejtsük szót az új Jane Eyre-ről is, melynek főszereplői Mia Wasikowska és Michael Fassbender. Kicsit új megközelítésbe helyezi a már számtalanszor feldolgozott történetet, de engem azonnal megvett kilóra. Szerintem például sokkal jobb a Charlotte Gainsbourg-os verziónál, mert az új szereplők sokkal keményebbek, sokkal valóságosabbak, és szerintem sokkal jobban is működnek együtt.

Mivel igazán súlyos filmeket nem láttam még a legfrissebbek közül, ezért még két brit filmet ajánlanék, amik különösen kedvesek személyemnek.

Az egyik a One Day, amire sokan fújtak, főleg azért, mert a főszerepet nem brit színésznő alakítja, hanem Anne Hathaway (sokak szerint pedig csak szimplán túl korai volt a még egészen friss bestsellerből filmet készíteni). Azonban Miss Hathaway és Jim Sturgess annyira passzolnak egymáshoz, és annyira szépen előadják ezt az egyszerre hétköznapi és egyszerre különleges történetet, hogy egy szavunk sem lehet. Spoiler nélkül nem tudok róla mesélni, de azt hiszem, a legkedvesebb viccet is ebben a filmben hallottam idén.

A másik film a Tamara Drewe, ami viszont egy képregénynek a vászonra adaptált verziója. A Londonban sikeres újságíróvá vált Tamara hagyatéki problémák miatt hazatér az ici-pici angol kis faluba, és azonnal felforgatja a környék férfijainak életét. Ha ennyivel nem csigáztalak fel titeket, akkor hiába is mondok többet. Az egyetlen baj vele, hogy Stephen Frears nagyon direkt módon akart belőle kultfilmet csinálni, és így aztán egy lehelettel több dolog lett belepakolva, mint ami elférne benne, de azért hajrá.

Sorozatfronton azonban egészen jól állok. De azért csak azokat említem most meg, amiket teljes egészében 2011-ben láttam, és még meg is érte. Mondjuk rögtön újrakezdtem a House MD-t, hogy most végre el is jussak az aktuális részekig, de gondolom, semmi szükség rá, hogy ezt ajánljam. Újranéztem viszont az IT Crowd-ot is, amit feltétlenül ajánlok mindenkinek, főleg, ha fogékony a britekre, meg a humorukra, esetleg a kockákra.

Megnéztem még a Californicationt, a Game of Thrones-t (akarom a könyveket! NOW!), a The Hour-t ('50-es évek, London, BBC, kémhistóriák, kiváló hangulat, zseniál), illetve elkedztem a 30 Rock-ot és a Doctor Who-t (yes, I became a whovian). Egyelőre mindet szeretném folytatni.

(Egyébként tervezek egy kis blogátalakítást (kívül-belül), amibe egy olyan menüpontot is szeretnék beilleszteni, amiben fel lenne sorolva, hogy a belátható emlékezetemmel miből mennyit láttam, stb. Csak egy kis statisztika magamnak, meg azoknak, akik szeretnének velem ilyesmiről beszélgetni.)