Karácsonyi filmnézés - 2. rész

Folytatódjon a filmes élményeimről való beszámolás. (Első rész)

Becstelen Brigantyk

Ez egy régi adósságom, nem is értem, hogy lehet, hogy csak most jutottam hozzá, hiszen készülésének első híre óta ujjongva vártam. Kicsit meglepődtem a színészválasztásokon, de nem is tudok jobb embereket elképzelni ezekre a szerepekre. Mindenki zseniális volt.
Brad Pitt nagyon menő íz ízes akcentusával; Eli Roth nagyon pszichopata a vérben forgó szemeivel; Til Schweiger olyan német, és olyan kőkemény; Diane Kruger végre kapott egy remek szerepet, amiből a lehető legjobbat hozza ki, és ami nagyon jól áll neki; Mélanie Laurent egyszerűen csodálatos, mosolyognia sem kell, céltudatos tekintetével simán megvesz mindenkit; Daniel Brühl is remekül mozgott az aranyosság és a nagyképűség határán; Cristoph Waltz játékára pedig szavak nincsenek!
Szerintem nagyon szépen mutatta be a film ezt a fiktív Európát, örültem a klasszikus fényképezésnek (tiszta, meleg színek, hagyományos kompozíciók), és a pár beszólásnak, ami az amerikaiak ellen szólt.
Őszintén sajnálom, hogy nem lett a film még egy órával hosszabb, mert nagyon kíváncsi lettem volna az egyes karakterek külön motivációira, élettörténeteire, hogy kiből miért lett az, aki. Persze enélkül is nagyon egyben vagy, csak így néha volt egy kis hiányérzetem.

8/10 csillag

Julie & Julia

Ezt a filmet is nagyon vártam, mert imádom a két főszereplő nőt, ráadásul enni is igen nagyon szeretek. Alaptörténet: párhuzamosan látjuk az eseményeket - Julia Child szakácsnővé fejleszti önmagát; 50 évvel később pedig Julie Powellt látjukéletének egy nehezebb szakaszában, mikor is úgy dönt, hogy mint egy lenyugodási terápia részeként végigfőzi egy év alatt a nagy előd szakácskönyvét.
Az első öt perctől kezdve az volt az érzésem, hogy ez nem is az ételkészítés művészetéről, meg az evésszeretetről szól, hanem két kapcsolat válságáról. Rögtön ezután persze azt gondoltam, hogy csak én vagyok nagyon "emberelemzésfetisiszta" vagy mi. Külön-külön mindegyik szereplő jól játszotta a szerepét szerintem, csak a két központi házasságról nem tudtam elhinni, hogy volt bennük valaha is egy szemernyi boldogság. Még Childékról sem, hiába bizonygatták tízpercenként, hogy az volt ám a nagy szerelem - és gyanúm végig megalapozatlan maradt, de hát na. Persze Powelléknél elég egyértelmű volt a mélypont alapja: Julie csak magával, meg a problémáival törődött, a férjét meg egy szint után ez nem tudta különösebben meghatni, és egyszerűen nem szerették annyira egymást, hogy megoldják a problémákat. (Igaz, a film végén azt írták, hogy még ma is boldogok együtt; well, I hardly think so.)
A végére komolyan megijedtem, hogy akkor ezután ez lesz, a filmek az új valóságot fogják megmutatni, amiben nincsenek olyan párok, akik hajlandóak küzdeni egymásért? Ismétlem, mindezt úgy, hogy a filmben a klasszikus happy end érvényesült. Valami nagyon hiányzott. Nem tudom eldönteni, hogy az őszinteség-e vagy valami más. Hm.

8/10 csillag

Továbbállók

Bár Sam Mendes rendezte, a független filmes vonalat követi (jelentsen ez bármit is, pláne így hajlan 3-kor). A két főszereplő, Maya Rudolph és John Krasinski neve is ismeretlen számomra, holott mindketten játszottak már olyan filmekben, amiket láttam, de ezek szerint nagyon mellékszereplők voltak.
A történet egy párról (Burt & Verona) szól, akik éppen közös gyermekük érkezését várják. Kiderül, hogy Burt szülei elköltöznek Belgiumba, amin először a fiatalok istenesen felháborodnak, hiszen egyrészt miattuk költöztek ide, másrészt pedig a baba legszebb éveiről fognak lemaradni. Mivel nem köti őket semmi tovább (szerencsére a munkájuk is szabadon végezhető bárhol), elhatározzák, hogy elköltöznek. A tökéletes hely megtalálása érdekében körberepülik az országot, felkutatva régi barátaikat, ismerőseiket, hátha valahol végre otthon érezhetik magukat.
Először Phoenixbe mennek, ahol találkoznak Verona volt főnökének családjával, ami maga a megtestesült borzalom - tipikus Amerika. Senki sem szeretne ilyen embereket maga köré. Ezután Tucson felé veszik az irányt, Verona húgához. A következő állomás Burt egyik gyerekkori ismerőse, aki szinte családtag. A Maggie Gyllenhaal által alakított LN nagyon... (nem jut eszembe ez a szó, de nem a hippire gondolok, hanem ilyen újizére, a keleti vallások felé orientálódott személyre, tudjátooook...) ... szóval olyan. Akár szimpatikus karakter is lehetne, de mi inkább szeretnénk szájba rúgni - tehát az alakítás elég hitelesre sikerül. ;) Az itteni élet sem nekik való, a kedves hölgyismerős családmodelljével sem tudnak azonosulni. Így továbbállnak (aú!) Montreal felé, ahol régi iskolatársaikat látogatják meg. Itt ugyan meglelik a családi békét, csak hogy ennek is elég nagy ára van. Végre látni a főhősök szeretetén kívül is igaz, normális érzelmeket, de mégsem nézhetjük őket szomorúság nélkül. Végül Miamiba utaznak, Burt bátyjához, mert a felesége magára hagyta a kislányukkal.
Burt és Verona szerelme őszinte és mentes minden giccstől. (Igaz, néha inkább gondolnám őket csak jó barátoknak, főleg Verona miatt. Burt vallomásai igazán aranyosak. :))
Félnek. Félnek, hogy elmúltak harminc évesek és még nincsen igazi alap az életükhöz. Félnek, mert az élet igazságtalanságával találkoznak lépten-nyomon. Félnek, hogy hogyan alapítsanak családot egy olyan világban, ahol senki sem szeret senkit annyira, mint ők egymást.
Hogy végül hol telepednek le? Derítsétek ki Ti magatok. :)
Ja, és meg kell említeni, hogy a soundtrack is remekül összeválogatott (háromszoros hurrá a Golden Brown-ért).

7/10 csillag

Karácsonyi filmnézés - 1. rész

Karácsony környékén mindig erőt vesz rajtam az átlagon felüli lustaság. Most sem volt ez másképp, sőt. De legalább annyira sikerült magam rábeszélni, hogy pótoljam pár hiányosságomat filmes téren. Közben arra is rájöttem, hogy ez a pár alkotás sacc/kb le is fedi az érdeklődési körömet, lesz itt minden: szerelem, dráma, életrajz, (hamis)történelem, egy kis vér, egy kis humor, és még az aláfestő zenék is remekek voltak. Tényleg, éppen csak kőkemény lelki megrázkódtatást okozó, illetve a szakadatlan röhögésre ingerlő filmek maradtak ki a hétből. Ja, meg a zenélős-éneklős jóságok.
Nézzük az első kettőt:

500 Days of Summer

Tom Hansen még sohasem volt igazán boldog. Ez abban a pillanatban megváltozott, amint belépett az életébe Summer Finn: rögtön tudta, hogy ez a lány az igazi. A film a fiú szerelmének ötszáz napját meséli el. És bár a legelején felhívja a figyelmünket a narrátor, hogy "this is not a love story", mégis szeretnénk hinni abban, hogy ezek a rendkívül szimpatikus fiatalok jó véget érnek. Együtt. De azért ez a kerek szám mégis csak lehatárolja a happily ever after lehetőségét...

A film egy aranyos super8-as montázzsal indul, ami bemutatja a szereplők gyerekkorát. Vagyis hát ez a főcím egy Regina Spector dallal. (Legeslegelőször egy kis szerzői megjegyzést olvashatunk, ami rögtön mosolyt csal az arcunkra.)
De szóval: van a fiú és a lány, akik tetszenek egymásnak, nagyon hasonló az ízlésük (és baromi jó, mellesleg), viszont van egy hatalmas különbség köztük: Tom hisz az igaz szerelemben, Summer szerint viszont csak képzelgés az egész. Summer szeretné, ha Tommal jó barátok lennének, és Tom hajlandó is ebbe belemenni, tekintve, hogy az együtt lévő idejüket nem úgy töltik el, ahogy a barátok szokták... Tehát Tom reménykedik, Tom szerelmes, Tom boldog... Tom szíve összetörik.

Az eseményeket nem időrendben látjuk, viszont az egész csodásan és érthetően van összeszerkesztve. Például ugyanazokat a dolgokat kétféle megvilágításban is láthatjuk: mit gondol a szerelmes Tom és a csalódott Tom ugyanazokról a dolgokról.

Joseph Gordon-Levitt egyébként hibátlan alakítást nyújt, életszerű minden mozdulata, minden tekintete. (Szerintem nem láttam semmiben a 10 dolog... óta, de a felnőtté válása igazán látványosra sikeredett.) Zooey Deschaneltől egy kicsit többet vártam, de tulajdonképpen jól hozza a függetlenségre vágyó, szerelemmentes lányt. (Elég nehéz megfogni az ő szépségének a lényegét, de tagadhatatlan, hogy működik. A hangjáról ugyanezt gondolom.)
A többi színész is remekül helyt állt, gyakorlatilag mindenki kihozta a legjobbat a karakteréből. Tom barátai annyiban idegesítettek, hogy már megint sokkal butábbak és értéktelenebbek a főhősnél. Egyenrangú barátságok nincsenek, vagy mi?
A film hangulata is csodálatos: mind zeneileg, mind vizuálisan. (Carla Bruni dala egyébként hogy került ide? Vagy csak engem lepett meg?)

Az utolsó 20 napban jönnek a tanulságok. Az 500. napon levont következtetésektől majdnem elájultam, de ez nem jelent rosszat, vagy ilyesmi. Igazából nem tudom mit jelent, de na. Ennél a filmnél már egyenesen felháborodtam, hogy én miért nem tudok soha a női főszereplőkkel azonosulni? (Kivétel az Amélie csodálatos élete. De többnyire a daloknál is így van; pláne ha duett: akkor egyértelműen a srác szövegét érzem jobban magaménak. :D)
Ja igen: vigyázni kell vele, mert kicsit letargikus, földhöz vágós film, friss szakítás után csak nagyon erős idegzetűeknek ajánlott.

Összességében, nálam 9 csillagot ért.

Coco avant Chanel

Nos. Ezt a filmet én szörnyen vártam, mert: Audrey, életrajz, szép kosztümös, francia, Chanel...
Szépnek szép is volt. De...
Eleve zavart, hogy miért csak az utolsó 10 percben kapunk a sikeres, ünnepelt divatnagyasszonyból. Persze, normál esetben érdekelnie kellett volna a szerelmi életének, pláne, hogy két férfihez fűződő kapcsolatát is bemutatta a film.
Nem mondom, hogy Audrey Tautou nem játszott jól, de nekem nem jött át semmi érzelem, semmi motiváció. Oké, arra rájöttem, hogy Coco Chanel nagy akarattal rendelkező, keményen dolgozó, céljai eléréséért bármit megtevő nő volt, de a karaktere akkor is hiteltelen volt számomra.
Nem mintha a többi figurát értettem volna. Balsannak tényleg tetszett ez a nő? Miért? Teljesen meglepődtem a (nem túl heves) féltékenységén. Na és Boy Capel? Én imádom a gentlemaneket, de most a hajamat téptem. Szeretem a művelt, udvarias, titokzatosnak beállított férfi karaktereket, de ez most iszonyatosan irritált. Hát mi ez? Egy (nem túl szép) félmosoly és megremeg a nők lába? Hagyjuk már.
A leghitelesebb a színésznő volt, Balsan régi szeretője, és Coco felkarolója. Őt egészen meg lehetett érteni. Coco nővére áll ebből a szempontból a második helyen: az ember először azt hinné, hogy biztos milyen naiv már, hogy mindent elhisz a bárónak és a szeretője lesz, de aztán bele kell törődnünk, hogy lehet, hogy ez mégis szerelem. Többet viszont nem kell foglalkoznunk a dologgal, tekintve, hogy nem róluk szól a film.
Nekem nagyon hiányzik valami az egészből. Mintha mindenből csak egy picit raktak volna bele. Még a nagy odamondásokat sem találtam mindig feltétlenül szellemesnek. A látványvilága egyébként gyönyörű, sem a tájak, sem a kosztümök nem hagynak kivetni valót maguk után, de a karakterekkel akkor sem tudok dűlőre jutni.

Úgy nézem, 7 csillagot adtam rá imdb-n, de most erősen gondolkodok egy hatossá lefokozáson. Vajon mennyit érhet az a nagyon kevés pozitívum?

Boldog Karácsonyt!

Köszönöm szépen mindenkinek a jókívánságokat, viszont kívánok mindenkinek minden szépet és jót! :*

Ui.: Haladunk a korral, ezután a családi események dokumentációit webalbumban rögzítjük. (Igen, ez azt jelenti, hogy katt a képre.)

You Could Be Happy

Csak nézd és hallgasd.

Vonatos, meg egyebes

Hihetetlenül szerencsés vagyok még mindig.
Amikor kitaláltam, hogy így kezdem ezt a bejegyzést, éppen a parkból léptem ki az útra, egyenesen a jégre, és majdnem hanyatt estem. De nem.
Tegnap bátorkodtam vonatra szállni, és Szegedre mene... menni. Az első vonatom csak 10 percet késett, viszont be kellett várni a Szolnokról jövőt, ami ugyan mindig késik, csak általában nem 35 percet... De hát ugye könyv mindig van az embernél, meg különben is, jó volt kicsit egyedül üldögélni a nyugalomban (és hidegben). Tulajdonképpen szerencsésen jött ki a dolog, mert a félegyházi állomásra egyszerre értünk be az IC-vel, tehát összesen fél percet ha tartózkodtam a peronon.
Ezen a ponton azért az eddigieknél kicsivel nagyobb pofont kaptam: majdnem nem fértem fel az ajtó elé se. Ráadásul nem vettem elő az előző vonaton a zenémet (kis naiv arra gondolt, hogy úgyis olvas még egy kicsit előtte a hatalmas ülésen elterpeszkedve...), itt meg már nem volt helyem, hogy kibányásszam a táska aljáról a headsetet. Jó kör volt. Majd' meg akartam halni a szenvedéstől. Semmi nem volt, ami elterelje a figyelmemet lelkem és elmém sötét bugyrairól, ráadásul erről a vonatról még a hold sem látszott (figyeltétek, milyen ragyogó sarló volt? ma már aztán kereshetitek, felhősödik az ég; holnap havazni fog). Később mondjuk az egyik mellettem álló nő beszélgetése a szintén mellettem álló férfival kezdett érdekes lenni.
Számítástechnikával kezdődött, áttértünk sci-fire, arra, hogy a Star Wars egy vicc, de a 2001: Űrodüsszeia, na az az igen, meg Galaktika, meg némi politikával átitatott fiktív jövőkép, stb. A nő beszélt a legtöbbet. Elsőre átlagosnak mondtam volna, alaposabb tanulmányozás után azonban felfedeztem rajta azokat az alapvetően bölcsészes jeleket, amik az elvont reálosokat is jellemzi. Okos volt, de nem kérkedő. Mindegyik nevet, adatot félve mondott, hozzátette, hogy "azt hiszem", én meg a falnak dőlve, csukott szemembe húzott kapucnim alól mosolyogtam és gondolatban bólogattam (már ha olyanról volt szó, amit éppen tudtam én is).
Viszonylag kellemes volt hazasétálni az állomásról. Egyrészt áldottam magam a két sál ötletéért, másrészt szidtam magam, hogy két zokninál tovább miért nem futotta... Konkrétan lefagytak a nagylábujjaim. Legalább a lakást nem találtam üresen. Jól esett az örökké vigyorgó Haruhi (Ann Mary csak "örrökké ragyogó napsugár"-nak hívja) jelenléte, meg az, hogy befűtött, mire érkeztem. Pár perccel később már Ann Mary is megérkezett, de ő nem volt hajlandó megszólalni, amíg fel nem engedtek jeges tagjai, tehát sacc/kb. 20 percig.
Vacsora (és az a közbeni olvasás) után újabb problémával szembesültem: nem vágtam körmöt, és nem is hoztam magammal semmi ilyen szerszámot. Mondjuk miután rájöttem, hogy nincs mivel hangolni se, már tök mindegy volt, és csaptam némi háttérzajt a többiek tanulásához (a mai folytatásban kb. legyalultam a kezem, de most úgyis elvonón leszek). Aztán én is becsatlakoztam. Még jó, hogy csak másfél szöveget nem olvastam el, de csak egynek tudom elmondani a lényegét. Én ehhez buta vagyok. Értsétek már meg végre!
Szóval aztán még fürödtem egy órát. Haruhi hozott nyugtató fürdősót. Gondolom bejött a dolog, mert bár az illatát alig éreztem, olyan jót aludtam, hogy csak csuda. Persze rémlenek valami fura álmok, de azt hiszem több közük volt Az időgép című filmhez, mint az életemhez, tehát lényegtelennek is nevezhetnénk őket.
Persze nem kellett volna egy órával többet aludnom a tervezetnél, meg talán reggelizni is kellett volna este 6 előtt, ahelyett, hogy ittam volna a kellemes meggypuncsot a karácsonyi vásárban (ja igen, a személyimet ismét elkérték, olyan bájosan pislogok ki a nagy kabátom kapucnija és ezer réteg sál közül), de persze nem bosszankodtam sokat a vizsga miatt, mert legalább az egyetlen, amit tudtam (a társalgási implikációk - vagy mik. hehe.) szerepelt a kérdéssorban.
Végre húgomnak is vettem ajándékot karácsonyra, bár borzasztóan személytelen, semmi kreativitás nincs benne (mint általában; ezúton is bocs mindenkitől ,akinek már szúrtam el ajándékát, tehát aki valaha is kapott tőlem bármit), pedig annyira akartam. Még a délutáni vonatról is lemaradtam miatta. Közben betértem a sapkás nénimhez beszélgetni, megdicsérte a sáljaim összekombinálásának ötletét, meg örült, hogy abban a sapkában voltam, amit tőle vettem. Éppen végkiárusítást tartott. Szinte mindent 50% kedvezménnyel ad. Januártól már nem lesz meg az üzlete. Pedig az az álma, hogy egy luxus kalapboltot nyithasson. De sajnos erre nincs kerete. :/ Most is kinéztem egy sapkát nála. Olyat, amilyet tavaly nem vettem meg skót kockásban (ezt azóta is bánom), csak ezen nincs masni. És szürke nagykockás. Előbb hazamentem összepakolni, hogy rájöhessek, nekem kell az a sapka, ezért visszamentem a vonat indulása előtt. Tranzakció nem történt, ugyanis a kinézett darab mindkét példánya nagy volt rám. Merthogy a magyar nők feje kicsi. (Kár, hogy a szemüvegkeretek szoktak szorítani.) Meg különben is, ez alapból fiús fazonú (most meglepődtetek, mi?), nem gondolt bele hirtelen, hogy kisebbeket is hozzon belőle. Több meg ugye nem is lesz. Volt ott egy egész jó fazonú kalap is, amit úgy kommentált a néni, hogy a fiatalok viszik, csak bénán hordják, mert úgy hátracsapják ezt is, mint a zenész fiúk szokták (!), pedig észre vehetnék, hogy ez túl magas ahhoz és úgy hülyén néz ki. Meg volt egy hatalmas, halvány rózsaszín kalap, amihez közöltem, hogy szerintem egy külön esemény kell, de érdekes módon, mire másodjára megérkeztem, már valaki elrakatta. Meg egy tök jó férfi kalap is volt még a kirakatban, ami ilyen széles karimás, fekete volt, ilyen nagyon művész, de 61-es méretben, és a néni sajnálkozott, hogy az óriás fejű vevők elkerülték a háza táját. Persze ugye az a lényeg, hogy nem lett sapkám, pedig csuda jó anyagból is volt. (Igen, beszélgettünk a minőségről, meg a távol-keleti cégek másolás alapon működő termékeiről is.) Azért még felpróbáltam nála két olyan hatalmas, fülvédős fejfedőt, amilyet a vásárban nem mertem (túl hideg volt), és aminek a fazonjára a felbukkanó Tinuviel azt mondta, hogy olyan "állítsátokmegterézanyus".
Miután könnyes búcsút vettem a nénitől, a bolttól és a gyönyörű, de túl nagy sapkától, kibattyogtam az nagy pályaudvarra. Vettem péksütit. Meg vonatjegyet. Aztán vártam. Ettem. Megszomjaztam. Nem is csoda, a puncson kívül semmit nem ittam. Vettem egy epres kedvencet. Felszálltam a vonatra. Közben egy másik lánnyal útitárssá kovácsolódtunk, együtt választottunk fülkét. Nagyon kellemes melegre voltak felfűtve, viszont tök sötét volt az egész vonaton. Nem is baj, gondoltam, úgyis fáj a szemem az olvasáshoz. Azért indulás előtt lett világ, pedig tényleg kibírtam volna nélküle, sőt egyenesen díjaztam volna. Félegyházáig beszélgettünk a lánnyal, viszonylag időben odaértünk, szépen felszálltam a vonatra, elhelyezkedtem, és vártam. Negyed órával később közölték, hogy akkor megvárjuk a 70 percet késő vonatot, tehát talán egy 45 perc múlva indulhatunk. Hurrá mondom. Telefon húgnak, akit különösebben nem hatottam meg, de a szokotthoz képest egészen kedves volt.
Alig egy órával később értem haza, mint egyébként. Amíg állt a vonat, olvastam. Aztán zene. A második dal az I was the first volt. Onnantól kezdve csak azt hallgattam. Hazáig.

Média a kocsiban

Az egy héttel ezelőtti szombat reggel korán keltem. Na nem azért, mert éppen Pestre készültem, hanem mert azelőtt bekísértem anyut és mamámat Kecskemétre, karácsonyi bevásárolni. Mivel alig voltam otthon fél napot, ezért nem volt időm semmire, hát feladtam a vezetés élményét, és bevackoltam magam a kocsi hátsó ülésére, természetesen cipőpucoló készlettel és hasonlókkal. Az utat szótlanul ültem végig, de azért figyeltem női felmenőim párbeszédére.

- Jaj, ma este még lesznek a kiscsillagok is, el ne felejtsem nézni!
- Ti is nézitek? Én is szoktam. Szeretem nézni.
- Aha, én is szeretem. Főleg amikor a jó kis kedvenc zenéimet éneklik.
- Én nem szeretem, amikor nem magyarul énekelnek.
- Nekem mindegy. Sőt, még jobban is szeretem, ha nem magyar, pláne, hogy eleve úgy ismerem őket, és akkor nem is hiányzik.
- Nekem márpedig hiányzik. Nekem fontos a szöveg, szeretem érteni.
- Engem nem érdekel, kifejezetten tud zavarni. Nekem csak a zene fontos, a jó kis lüktető zene.
- Hát nem tudom... Amúgy kinek szurkolsz, ki jusson be a döntőbe?
- Igazából mind másért jó, már ezen a szinten sosem tudok választani. Mindegyik nagyon ügyes.
- Hallottad, hogy megvádolták az egyiket, hogy azért sírt, hogy manipulálja a közönséget?
- Jaj már, olyan gonosz emberek vannak. Nem tudom miért kell irigységükben ilyen aljasságokat terjeszteni. Nem igaz, hogy nincs jobb dolguk. Az egy nagyon nehéz pillanat volt neki, meg a dalhoz is rengeteg érzelem fűződik...
- Igen, a mondjadmár, Kaszás...
- Kaszás Attila, igen.
- Igen, szóval én nem is tudtam, hogy az az Eszenyi Enikővel élt. Csak mikor a megasztárba' is....
- Ó, pedig az már régen volt, és elég sokáig is éltek együtt.
- Jó, hát én sosem tudtam az ilyeneket... És mit szólsz a sánta fiúhoz? Szerintem nagyon ügyes, én neki drukkolok, a beteg lába miatt is.
- Nekem is tetszik, amit csinál, de elég hamar elszaladt vele is a ló. Nem bírom az ilyen embereket, akik nem tudják megbecsülni azt, amijük van. Amint a figyelem középpontjába került, rögtön elhagyta a barátnőjét azzal, hogy "nem lesz rá ideje". Hagyjuk már, akkor fene nagy szerelem volt ez is. Csak azért meg... áhh! Mindegy is.
- Nem tudom. Mondjuk én unalmamban bevallom, még azt a hülye Benkőt is nézem.
- De ő nem is olyan hülye, ebben a műsorban legalább látszott, hogy magánemberként normális is tud lenni....

Ui.: Ezek szerint benne van a génjeimben, hogy csak a szövegük miatt képes vagyok beleszeretni egy-egy dalba. (Meg amúgy is tiszta anyu vagyok. :))

Mákos gubás hangulatban

...vagyok már napok óta, úgyhogy muszáj volt keresnem valami recepteket, hogy akkor mégis hogy is van ez. (Sajnos anyukám egész életemben csak egyszer csinált nekem, amikor is megkérdeztem kiskoromban, hogy miazaguba?, mert egészen utálja, bár csak koleszos korában evett. Mondjuk ennyi erővel akkor nekem a mai napig nem kellene pl. rántottát ennem. :D) Nem mintha olyan bonyolult étel lenne, de beigazolódott a gyanúm, mert legalább hatféle elkészítési módot találtam. Így végül a saját szám íze szerint készítettem el a dolgot.

Tegnap a receptkeresések előtt elmentem a boltba hat darab kiflit venni, amiket otthon szépen sorban kiraktam a kenyérvágó tálcára, hogy jól megszáradjanak. Ma első dolgom volt elővenni minden hozzávalót, mert ha nem veszem elő a legelején, akkor hajlamos vagyok megfeledkezni bizonyos elemekről, hiába érzem, hogy hiányzik valami. Szerencsére itthon mindig van a hűtőben darált-cukrozott mák és dió. Igen, dió. Merthogy anyu szervezete nem nagyon tudja bevenni a mákot, így az ő részét módosítottam. Egy bögrébe beáztattam fél marék mazsolát.
Felraktam melegíteni fél liter tejet és összeolvasztottam benne 2 kanál kristálycukrot, 1 cs vaníliás cukrot, egy ujjnyi csíkot a kockamargarinból, meg egy hatalmas kanál mézet. Megtudtam, hogy vigyázni kell, hogy ne forrjon fel; a túl meleg szétáztatja a kifliket.
Közben margarinnal kikentem egy tűzálló tálat. A kifliket felkarikáztam, és kiraktam velük a tál alját. Az isteni finomra ízesített tejjel óvatosan meglocsoltam a kiflikarikákat, majd megszórtam az egyik felét mákkal, a másikat pedig dióval és mazsolával. (Hja igen, a mákra nem rakok mazsolát, mert nem szeretem. :)) Ezután leraktam még egy réteg kiflit, és elvégeztem az előző műveletet. Összesen három réteget raktam, ehhez elég volt 5 kifli is.
A művet betoltam szépen az előmelegített sütőbe, és emlékeztettem magam, hogy 15-20 percen belül rá kell jönnöm, hogy nem fog magától kijönni.

Mivel úgy ítéltem meg (és anyu is), hogy kevéske tej jutott a tetejére, és az szárazabb maradt, ezért úgy döntöttünk, hogy vanília sodót is kell csinálnom. Így hát elkevertem 2 tojássárgáját 3 kanál cukorral és egy csomag vaníliás cukorral, majd felhígítottam fél liter tejjel (amit előtte anyu megmelegített kicsit a mikróban, hogy gyorsabban haladjon a művelet), és kevertem-kavartam a tűzön, és csak kevertem-kavartam. Mikor már kicsit kezdtem unni, hogy nem akar nekem megfelelően besűrűsödni, anyu ötletére megtámogattam egy kis burgonyakeményítővel. Meg is lett az eredménye. :)

Anyu mellettem bablevest főzött, és alig bírtunk megmaradni a bőrünkben ennyi jó illat között. A leves evése közben anyu kifejtette, hogy tulajdonképpen még mindig szkeptikus, de kíváncsi, hogy milyen lesz ezzel a sodódologgal. Aztán nem bírt magával: amíg az illusztrációkat készítettem, ő a tálból eszegette a saját részét. Azt hiszem ez a legpozitívabb kritika, amit kaphattam. :D
Mondjuk nem tudom, hogy hogy lehetett volna elrontani, tekintve, hogy milyen végtelenül egyszerű lépésekre van szükség hozzá. Igaz, anyu mint mindig, ma is elmondta: a szakácsművészet egyik legnagyobb titka az értelmezés.

Are You Aware Of Your Own Existence?

November 30. Szeged, Belvárosi Mozi.

Késve érkeztem, de a nő a kasszánál megnyugtatott, hogy még bemehetek, és a kezembe nyomott egy meghívót. A lépcsőn felfele menet összetalálkoztam két kollégájával, akik jegykezelés helyett csak annyit kérdeztek, hogy megtalálom-e a termet egyedül. Persze.
Mivel a vetítés már elkezdődött, próbáltam óvatosan belépni a Balázs Béla terembe, hogy ne zavarjak meg senkit. Azonban alig, hogy becsuktam magam mögött az ajtót, egy újabb néni kapott el, hogy elől van sok szabad hely, lehetőleg oda tessek leülni. Végül a negyedik sor legszélén foglaltam helyet.

Az első tíz-tizenöt percben megütközve figyeltem a vásznat: "Mi ez a szar?" Viszont ettől csak élénkebben kezdtem figyelni: vajon mi lehet a gond? A vizuális világa egyszerűen mesésen lett kivitelezve, egészen újszerűen és izgalmasan. Valamiért mégsem működött. Lassacskán azért összeállt a kép: a szerepek kissé túljátszottak, a dialógusok sablonszerűek, ráadásul tele vannak mondategyeztetési hibákkal.
Elsőre nem fért a fejembe, hogy ilyen nyilvánvaló dolgok felett hogyan lehetett átsiklani? Aztán továbbgondoltam: nem lehet, hogy a rendezőnek éppen az volt a célja, hogy ne tudjuk beleélni magunkat a történetbe (már amennyiben volt egyáltalán), hogy tudatában legyünk filmnéző voltunknak, és gondolkodásra sarkalljon minket?

(a képre kattintva a film oldalát találod)

A vetítés utáni közönségtalálkozón sejtéseim egészen beigazolódtak.
Az SZTE egyik tanára, Sághy Miklós beszélgetett a rendezővel, Pater Sparrow-val (Verebes Zoltán) és a női főszereplővel, Kerekes Vicával.

Rögtön megalapozódott egy barátságos légkör, a rendező fiatalos lendülete átragadt a nézőtéren ülőkre is. Vica mellette nagyon visszafogott jelenség volt (ám szépsége tündérmesébe illő), de ő is lelkesen válaszolt a feltett kérdésekre.
Verebet kamasz kora óta foglalkoztatta már Stanislav Lem esszéje (Az emberiség egy perce), és annak megfilmesíthetősége. Ám ő ténylegesen vizuális ember, nem is ért egyet azzal, hogy a filmmel történet kell elmondani, így nem is törekedett erre most sem; csak annyi cselekmény van a filmben, amennyi szükségesnek ítéltetett az adaptációhoz. (De nem tartja kizártnak, hogy a következő filmje történetközpontú lesz.) Az sem véletlen, hogy a Sinkó László karakterének szájába adott szövegek egytől egyig Hamvas Béla idézetek: a rendező - saját bevallása szerint - Hamvas filozófiájával tud a leginkább azonosulni.

Vica a szerepválasztás nehézségéről és a pályakezdők hibáiról mesélt (a Szuperbojz kapcsán), és arról, hogy milyen hatással volt rá ez a film, az egész létkérdés köré épülő problematikájával.

A közönség kérdései rávilágítottak egy csomó érdekes dologra. Kiderült például, hogy az intézet emblémája az épület alaprajzát formázza (egyszer mutatják is felülről), vagy hogy rengeteg beszélőnevet alkalmaznak (Vica itt elmagyarázott egy értelmezést: Éva almája -> eva almaja -> a filmbeli szerelmesek: Al & Maja*), és hogy a körte, mint szimbólum, szinte véletlen, mert csak olyan gyümölcsöt kerestek, ami mögött nincsen semmi mitologikus értelem, az csak hab volt a tortán, hogy ezt párba is lehet állítani az almával.

¤

Véleményem szerint nem árthat megnézni az 1-et, bármennyire is sokat vállalt (és bármennyire is rossz a címe), mert figyelemfelhívó, és gyönyörűen komponált képekkel gazdagít. Túl minden hibáján, rámutat olyan dolgokra, amiken igazán érdemes gondolkodni.

*megjegyzem: Al vezetékneve Eveson

Feljegyzés... // Szavazzatok

...magamnak, de nyíltan, hogy tudjatok érte zaklatni.
Már, ha akartok.

Szóval, amikről még nem írtam, de:
- kis zöld boríték
- filmet néztem
- könyvet is olvastam, aminek aztán az adaptációját is megnéztem
- aranyköpések, elsősorban a lakásból, főleg Annamaritól

¤

Meg valamit kellene kezdenem az életemmel. Még nem tettem le semmit az asztalra. De ugyan mi a csudához is értek? Mi legyen belőlem? Szavazzatok!

Színésznő Hollywoodban? Operaénekesnő Milánóban? Haditudósító a Közel-Keleten? Kézkrémreklám Norvégiában? Cukrász Bécsben? Tolmács Brüsszelben? Festőművész Barcelonában? Életművész Párizsban? Néptáncos Kínában? Kertész Hollandiában? Hajóskapitány a Mississippin? Ezoterikus írónő Dél-Amerikában? Sarkkutató? Otthonülő útikönyvíró? Régész Ausztráliában? Orosz nagyhercegnő? Kitartott nő Dubai-ban? Ötvös Prágában? Könyvesboltos Lodonban? Csapos Dublinban? Triangulumművész Japánban? Masszőr Hawaii-on? Housewife az '50-es évek Amerikájában? Magányos filozófus Cipruson? Indiai szőnyegárus? Hobbidealer pszichiáter Chicagóban? Kecskepásztor Tibetben? Sajtkészítő apáca az Alpokban? Divattervező Afrikában?...
... Or?

Csak...

Nem az volt a szabály, hogy hét napnál tovább nem maradhatunk sehol? Nem az éltetett, hogy mindig mentünk mindenfelé? Mi történt? Miért vagyok állandóan itthon? Miért zárom be direkt magamat? Én menni akarok! Pont, mint régen, vagy még többfelé, még gyakrabban. Persze a társaság hiánya is az én hibám. De miért vagyok vállalhatatlan? Miért nincs erőm szorosan ápolni a kapcsolatot az emberekkel? Mi a baj velem?

Annyira mehetnékem van. Túrázni akarok. Hideg van? Nem érdekel. Menni akarok. Ezer éve nem voltam a Börzsönyben, pedig imádom. Idén akartam, nem jött össze. Era két éve ígéri a Mecsek-túrát, szerintem már erről is lemondhatunk. Itt van a Tős... na jó, Renivel egyszer bicikliztünk benne a nyáron. Akkor is: nagyokat akarok sétálni a természetben! De most... egyedül?

Tavaly volt, hogy egy héten három koncerten is megjelentünk, mert miért ne. Megtehettük, élveztük. És most? Kritikán aluli, amit művelek. De nem azért nem megyek, mert nem akarok. Hanem mert... nem tudom. Kicsi vagyok, éhes vagyok... Jaj már, valaki üssön meg!
De persze minden nehezen jön össze. Már ha összejön. Mert ugye most kinéztük ezt az izét, hárman, három különféle indokkal akartunk menni. Ezer éve nem is voltunk sehol így hármasban. Erre a sors itt elkezd ironizálni: egyedül nekem van rá keretem. Jó, persze, mehetnék egyedül is, még szállást is kapnék tán, de a szállás nem jönne velem koncertre, szóval ez így megint vicces. De a hülye sors, ha úgyis tudta, hogy nem akarja ezt a dolgot, akkor miért adott a kezembe útiköltséget? Tudja úgyis, hogy egyedül nem mozdulok egy tapodtat sem. Félek. Vagy ez egy jel, hogy őrültebbnek kéne lennem? Kérem, ha rám jön az öt perc, szerintem így is csodálatosakat tudok alkotni. Ott van pl. a múlt szerda, amikor is túlaludtam magam és ébredés után legalább egy órán át csak röhögni tudtam...
Jaj, de amúgy annyira mennék, csak...

Gyereknap

Már reggel elnevezett Haruhi kisvuknak, pedig arról panaszkodtam, hogy én máris mennyire belefáradtam ebbe a sok mindenbe. Aztán iskolába menet megfordultam, összepakoltam és hazavonatoztam. Fájt a fejem, a hátam, a tüdőm, nem volt kedvem szenvedni, pláne, hogy olvasni is csak pár oldalt bírtam és a szemem is égett. Ahogy itthon megszólalt a vezetékes telefon, elmosolyodtam: kicsi vagyok megint tényleg. Egész délután félbetegen fetrengtem. Anyut még szerintem nem is láttam ünnepnapokon és egyéb hasonló eseményeken kívül éjfélnél tovább fent lenni, sőőőt. Most is majdnem nekem kellett rászólnom, hogy ugyan aludjon már, mert addig én sem tudok, amíg a net bűvköréből ki nem vonja magát. Aztán, ahogy régen, kicsi koromban volt szokás: bekente a mellkasomat ilyen gyógyizé krémmel, aminek ilyen mentolosos illata van és ilyen tök jó. Meg aztán felhozott egy bögre neo citrant, hogy ezt akkor most így egy hajtásra légyszi. Még kb. 3 korty van hátra. Aztán alszok. Előjött egy szúnyog. Nem tudom, hogy bírja a kis túlélő, de már a hangja alapján is szárad kifelé. Összeaszott vérszívó. Ilyet...

De értitek...

...egyszer jövök be direkt csak azért a könyvtárba, hogy elolvassam az órára szükséges fejezetet A műalkotás eredetéből, erre mindent megtalálok Heideggertől minimum öt példányban, csak ezt nem. Pedig a szándék megvolt.

Most már hivatalos: ha egy órára nem járok be rendszeresen, biztos, hogy csak azokra az alkalmakra ülök be, amelyeken szóba kerül valamilyen szinten a pornó.

Vevő lennék egy pár jó meleg(!) kesztyűre: jöhet fekete, fehér és piros-fehér csíkos. Nagyon vastag (lehetőleg szövet) kabátot is keresek még mindig. Valaki ugyan segítsen már!
Ja, mert hogy ma már elkezdett szállingózni a hó. Pedig most az illatát sem éreztem, nem úgy, mint múltkor. Igaz, nem is olyan rendes, inkább csak olyan vizes izé, de akkor is csak hó.

Túl sok sütim/kalácsom/édességem van. Húst akarok végre enni! De nem tudom milyet. Nekem kellene megalkotnom, amivel nincs is semmi problémám, csak éppen semmi ihletem. Kaptunk mamától egy csomó csirkemellet, jó lenne abból dolgozni. Lehetne valami rakott krumplis dolog belőle. Vagy csak hagymán megvalamizhetném (párolnám? nem értek hozzá, én csak csinálom és eszem), és főzhetnék mellé rizst. Zöldséges rizst. Hm. Szerintem veszek valami konzerv dolgot, aztán megkérdezem az otthoni népet. Éhes vagyok.

Időhiány

Pedig annyira akartam írni.
El akartam mesélni, hogy a tasiorsik világa mennyire kezd azonosulni a mérhetetlen hülyeség univerzumával. :D
Már az sem volt egyszerű, hogy elinduljunk otthonról. Útközben újabb csapás. Szegeden bebizonyosodott ismét, hogy hidegvérrel (és remekül!) kezelem a váratlan fordulatokat, így jól jött, hogy én vezettem, mert anyu az anyósülésen is bepánikolt. Közöltem is nagymamámmal, hogy nagyon gyáva lánya van. :D
Nézzük csak mi van még... ja igen, két napot is megterveztem órarendileg, mindkettő felborult. Süteményem van ítéletnapig. Este összeraktuk a lakótársakkal a 8 óra munkát (szerencsére ők tudták a szöveget és bólogattak, ha eltaláltam a dallamot :D) - fellégezhetnek végre, így a kiskacsa korszak után. :D
Ööö... ja igen. Egyre brutálisabb az, amit az elmém játszik velem álom címén. De élvezem. Szerintem jó a humorom. :D Meg a kedvem. Meg minden. Pedig egészen idiótán jött ki ma is minden. Elkéstem eddig az összes órámról. Az elsőn ráadásul arra léptem be, hogy mindenki előtt egy hófehér A/4-es lap... Egészen minimális érzékenység kellett ahhoz, hogy valaki észre vehesse a mérhetetlen pánikot, ami eluralkodott rajtam. Természetesen egy betűt nem tudtam. :D (Azóta se tudom, hogy ez előre megbeszélt merénylet volt-e, vagy mások is csőbe lettek húzva.)
Viszont az a páros még mindig.. Tudjátok, hogy inspirálnak. Még mindig. Annyira, hogy ma pusztán passzióból(!) el kezdtem olvasni az egyik filmes könyvemet az ebéd mellé. Most így az elejétől, nem csak az eddig kötelező részeket. Ez így most nagyon jó.

Szeretem magam, mondtam már?

Nem

Tessék, aláfestő zene. A párbeszédek amúgy homályosak, csak az általam kihámozott dolgokat írtam le.

...Beköltözés. A lány felrohant a kollégium lépcsőjén. Még mindig a negyedik emeleten volt a szobája, ugyanazon a folyosón, mint eddig, csak most a másik végén. Ahogy vitte a csomagjait, meglátta a fiút a folyosón. Elfordult gyorsan; egyszerre érzett zavarodottságot és dühöt. A szobájában öt ágy volt a szokásos négy helyett. Kettő - helyhiány miatt - össze volt tolva. Négy szobatársa már bent volt, mind elhelyezkedtek. Neki maradt az összetolt ágyak egyik fele. Hihetetlenül rosszul esett neki, hogy nem várták meg a döntéssel. Kirohant. Látta, hogy a fiú három osztálytársával lakott, szobájuk majdnem szomszédos az övével. Lefutott a lépcsőn...

...Felfelé jövet észre vette, hogy a fiú és társasága kiköltözött. Visszarohant a harmadikra. Jól sejtette. Berontott az ajtón és nekitámadt a fiúnak.
- Fogadjunk, ezt csak azért csináltad, nehogy egy emeleten legyünk?!
- ...a nem azt jelenti, hogy nem! Tudom, hogy állandóan utána jársz mindennek, mindent megnézel, amit én...
- De szerinted miért? Mert szeretlek, te marha és ez az egyetlen... Különben is, nagyon régen nem csináltam már ilyet, de ne aggódj, nem is fogok többet!...

...Papír-írószer boltban, Bridgettel.
- Miért nem szóltatok, hogy pizsamában vagyok?...

...Futás a gimnázium felé. Valami magas kalapban. Még mindig pizsamában. Útközben megállítja Gergő, akit évek óta nem látott. Álarc volt rajta, és közölte, hogy csak úgy mehet tovább, ha ő is felvesz egyet, és átadott neki egy egyszerű feketét...

...futás hazafelé az általános iskolától. Osztott képernyő. Bal oldalt saját magát látja, jobb oldalt valami új történet bontakozik ki. Valami bűntény. Család. Gyilkosság. Bűntudat. Ártatlanság. Szégyenkezés.

Ébredés.
Fájdalom.

Csak két hónap volt

De hogy megszerettem őket!
Befejeztem a Gilmore Girls utolsó évadának utolsó részét is.
Magyarul jobb. Eredetiben Rory idegesítőbb, mint Kirk, a történet szempontjából viszont ugye ez nem mindegy. :)
Imádni való párosok vannak benne, ebből a szempontból nem is csodálkozok, hogy Logan eltűnt a képből: a másik két srác sokkal jobban passzolt Roryhoz. Mindegy, erről most nem értekezek. Ha mégis, akkor majd máskor.

Utálom, amikor vége van valaminek, ami az életem részévé válik.
A filmeket legalább újra lehet nézni.

Jöjjön egy videó: a legszomorúbb rész (6. évad, utolsó epizód) trubadúros jelenetei összevágva. (6:24-nél tessék figyelni a legkúlabb családot; Coco le se tagadhatná a gyökereit :))

Két napja csak esik

Ami alapvetően nem lenne baj, de ez a mennyiség már nem szimpatikus.
Tegnap, a délutáni óráim előtt hajat mostam, elolvastam az összes kötelező novellát, erre indulásom előtt fél órával olyan durván szakadt az ég, hogy konkrétan megállt(!) a forgalom. Az ablakból láttuk, ahogy a gyalogosok is inkább behúzódtak a kapualjakba, bármennyire keveset is ért ez. Persze nekem is most jutott eszembe, hogy van egy csodás kis kockás ruhám, amit hordani kellene (igaz, Anne Mary azt mondja, az a "szomorú ruhám"), de így inkább nem. Természetesen ez a hét végre programokban, koncertekben is bővelkedne, de a francnak van így kedve elmenni otthonról? Ráadásul egyik új fejfedőmet sem merem kitenni az égi áldásnak (jaj, az új sálam tök poén :D). De, hogy mondjak valami olyat is, aminek nincs köze az esőhöz: este begörcsölt a bal tenyerem. :D
Még vasárnap kérdezte Anne Mary, hogy tekintettel mérhetetlen kényességemre, ugyan mondjam már el, hogy milyen érzés osztozni az ágyon? Nos, közöltem vele, hogy mivel újra a jobb oldalamon alszom, és így a hátam mögé kerül, észre se veszem, ha nem ad ki hangokat. Igaz, amint felkel, én átfordulok a bal oldalamra. :D Ma is, miután fél 10 körül megesemeseztük Dorothyval, hogy mi legyen a 10-es órával (ágyból persze), elhelyezkedtem a bal oldalamon, és isteni jót aludtam még fél 12-ig. :D

Kicsit unom az utóbbi időben produkált bejegyzéseimet, hiányoznak az összeszedettebb verziók. De itt a könyvtárban annyira kell ügyelnem az időm jó kihasználására, hogy egyszerűen stresszes leszek. :)
(Az is szép, hogy eredetileg be se akartam jönni, de a sors akarta, hogy erőt vegyek magamon: másképp a franc se tudta volna, hogy 7-től lapértekezlet.)

Ui.: Főzni kellene, meg takarítani. Meg pénzt keresni?

Mégis létezik

Mert ha egy beteg, idős embert csak az tart életben, hogy gondoskodjon a még betegebb párjáról, és amikor a szeretett félt elrabolja tőle a halál, és ő ágynak esik, és alig egy héttel később követi őt, akkor úgy gondolom, mégis van szerelem.

Könyvvásár volt

Íme a termés:

• Ingrid Bergman: Életem
• Thackeray: Hiúság vására
• Anne Frank naplója
• Halhatatlan szerelmesek – Tizenkilencedik századi elbeszélések I-II.
• Stendhal: A pármai kolostor
• Steinbeck: Édentől keletre
• Boccaccio: Corbaccio, avagy a szerelem útvesztője
• Csengery Judit: Greta Garbo
• Marlene Dietrich: Tiétek az életem
• Pierre-Jean Remy: Maria Callas
• Fehér Klára: Bezzeg az én időmben
• Arthur C. Clarke: 2001. Űrodisszeia
• Stone: Van Gogh élete
• John Lennon 1940-1980Idegen nevek kiejtési szótára :D

→ összesen: 750 HUF :)

(Most már csak abban reménykedem, hogy Anne Mary hajlandó lesz kijönni elém az állomásra és kihozza nekem a kabátomat.)

I ain't Losing Any Sleep

Well it seems to me like you ain't having much fun,
Something wrong?
Something wrong?

You've got a temper on you can't quite seem to control,
Steady on.
Steady on.

Well maybe you're just having another bad day,
What do you say, hey?
What do you say?

(Just think about it,)
The problems you're having are probably all OK.
Well wouldn't you say, hey?
Wouldn't you say?
(A sadder day alone.)

Well there's a series of arguments you seem to be throwing at yourself.
Something wrong?
Something wrong?

What's the worst that can happen if you turn it around?
Well what do you say, hey?
What do you say?

I don't like what you think,
I thought it better on my own,
And i ain't losing any sleep,
So why so violent,
And why so stupid?

Well maybe you're just having another bad day,
What do you say, yeah?
What do you say, yeah?

(Just think about it,)
There's more to life than thinking you're in control.
Well wouldn't you say, yeah?
Wouldn't you say, say, say, yeah?

I don't like what you think,
I thought it better on my own,
And i ain't losing any sleep,
So why so violent,
And why so stupid?

Káosz hét...

...és még nincs vége!
A majdnem elszúrt puding után tegnap majdnem nem lett rizsünk (elfelejtettem felforralni, ezért kétszer dobtuk be a sütőbe...), a tejszínes hús nem puhult meg eléggé, nem mintha tudtam volna rá rendesen figyelni azok után, hogy mindkét mutató és hüvelykujjamat leégettem. :D Bíztam benne, hogy még valami törni is fog, és nem tévedtem! Igaz, nem én voltam: Haruhi addig próbálta kinyitni a csemege uborkát, hogy hiába nyúltam oda, hogy megtartsam, az egész ripityára tört. Mondjuk gyorsan megettük a tartalmát. :D (Anyu a hétvégén úgy adta oda, hogy az üveget kéri vissza. Well... bocsi.)
Iskolába úgy járunk, mint a mesében, hol igen, hol nem. Khm. Tesi óra helyett is inkább aludtam.
Negyvenkettő, büszke leszel rám, miest rám érsz, jöhet a következő lecke. Tök jó vagyok. :D
Ja, és csoda is fog történni: jövő héten önszántamból fogom átlépni egy egészségügyi intézmény kapuit, és nem szemorvos, nem fogorvos, de még csak nem is vészhelyzet. Igaz, vicces volt amikor felhívtam a számot, amit Anne Mary adott, hogy időpontot kérjek, erre a szövettani laborban vették fel, vagy mi. De aztán a telefonos csaj csak kitalálta, hogy akkor biztos az adjunktus nénihez akarok menni. Nekem aztán tök mindegy, csak gyógyítsák meg a nagy piros foltot az oldalamon, és nehagyják, hogy több is legyen belőle.
Persze most is a könyvtárban ülök, és bár valamilyen szinten megértem, hogy egy ilyen hely mit válthat ki a párokból, azért gondoljanak már bele, hogy ez konkrétan egy üvegpalota. :D
Két este alatt végeztem a Big Bang Theory 2. évadával. Aaaannyira jóóóó! :D
Most visszatértem a Gilmore Girls-höz: 4. évad, nem emlékszem, hogy mi lett a neve végül Lane-ék bandájának, nem értem, hova tűnt Dave (oké, egyetemre ment. ennyi?), nem értem, Dean miért vette el feleségül Lindsey-t (vagy kit), amikor a legénybúcsúján seggrészegen azt morogta, hogy Rory a tökéletes, Rory az igazi, nem értek, Luke miért nem csinált valamit, és még nagyon-nagyon sok midnent nem értek. :D (De azért gyakran gondolok vissza arra a részre, ahol annyiszor elhangzott a The Man Who Sold The World. :))

Megjegyzés: Legalább 3, fejben előre megírt bejegyzés veszett el az "éterben". Szeretném pótolni, de lehet nem fog menni. Franc. :(

Ui.: Hé, srác a nagy tesco előtti buszmegállóból, sok szénsavmentes vízzel, hátha olvasod: a kalapos lány üzeni, hogy "Tetszel!" :D
(De te másik buszra szálltál: ilyen a sors. :D)

Annyira akartam pedig...

...írni.
De most hirtelen jött a stressz és mindent egyszerre akarok csinálni és most rossz.
Ma már voltam könyvvásáron, németórán, kipróbáltam egy pékség isteni finom szendvicsét, szétnéztem a sapkás-kalapos néninél, találkoztam Jucc-cal, és még megyek plázába (jön a kabát és cipővásárlós szezon), meg még ma főzünk is (the plan: zöldséges rizs tejszínes hússal + uborka/cékla), és persze jön még KlaudyGoddess is. :D

Tegnap olyan vacsora lett... Majd hétvégén mellékelek fotókat is. Elég annyi egyelőre, hogy egy hadseregnek főztünk tésztát, illetve hülyére röhögtük magunkat a desszerten. :D


PS.: Fáj a bal kezem. ;)

Nap & Hold

Még mindig szeretek vonatozni.
Tegnap volt az utóbbi idők leggyönyörűbb naplementéje. Annyira szép volt az ég: a színek, a formák, minden! Olvasni akartam, de nem tudtam levenni a szemem az izzó korongról. Belenéztem, egyenesen a közepébe, és fél órán át csak bámultam. Nem figyeltem semmi másra, a vonatból is csak a sípja, az emberekből is csak egy felkiáltás maradt meg ("semmi sem jobb a nyári Bombasticnál!"). Azt hiszem, kifolyt a szemem. De élveztem.
Az átszállásra negyed órát kellett várni. Az épületek eltakartak minden természeti képződményt. Úgy döntöttem, itt az ideje, hogy zenébe merüljünk.
Az IC-n már csak állóhely jutott, de nem bántam. Befészkeltem magam az ajtó mellé, a sarokba és néztem a másik, tökéletesen szabályos korongot. A világ szép. Az élet...

És próbáltam megérteni. A(!) könyv is eszembe jutott. Ilyen egyszerűen nincs. És mégis. Biztos, hogy érteni akarom? Fura vagyok. Nem is én vagyok.

0 óra 40 perc

...volt az az időpont, amikor SMS-t kaptam és halálra rémültem. Míg elértem a szoba másik felébe a telefonért, legalább 40 variációt kitaláltam az üzenet küldőjére és tartalmára vonatkozóan és egyik rosszabb volt, mint a másik. Erre mi történt? Valami miatt a telefonom lélekben átkerült a határon túlra és csak üdvözöltek. Büszke vagyok magamra. Ne tervezzetek/gondoljatok előre, mert felesleges. Ne ijedezzetek, na.

Tök jó volt a hétvége, most Bp. kicsit London elé került. Baromi jó volt új arcokkal találkozni, illetve egy csomót hallani a régiekről. Egyszerűen úgy érzem, hogy valami nagyszerű dologból vagyok kihagyva, úgyhogy tartsatok ki, mindjárt megyek. :D (Gondolom havonta fog változni a a véleményem, de ahogy idén már sokadjára villamosoztunk át a Margit-hídon éjjel...)

Lett hat új kis barátom, és megnyugtatlak Negyvenkettő, nem felejtek! :D Igaz, nem tudom milyen ovis voltam, de a kiskacsafürdiket már(!) nem tudom elénekelni. Kiesett a dallam. :D És milyen jó volt a ligetben dalolni! Még ha a Beatles-dalokkal volt is némi gebasz, a Simon & Garfunkelek pedig miattam nem sikerültek úgy, ahogy kellett volna... De valljuk be, a The Man Who Sold The Worlddel nagyon ott voltunk. :) Remélem őszi szünetben folyt. köv.
(reggel ezzel a gondolattal keltem, hogy jaj, mindjárt október, hogy oldom én ezt meg? de... majd ügyesen...)

További tervek mára: tanulmányi osztály, kis bevásárlás, főzés (húsleves - közben Gilmore Girls vagy éneklés), nagybevásárlás, olvasás, tanárbácsinak mailírás, alvás.

Legyetek jók!

Nem fogom be még

Tagja akarok lenni a The Virginia Woolf Society of Great Britain-nek. Nagyon intellektüel, nagyon pénzes, nagyon sznob, nagyon angol akarok lenni. :)

Amúgy meg még mindig azt mondom, hogy vigyetek el engem is koncertre srácok, légy szíves... Csuda jó névnapi ajándék lesz. Tényleg. De még csak Negyvenkettőék kertjébe sem tudnék behúzódni, mert bár nincs vérengző ebük (ugye jól emlékszem? és nem, nem tervezek semmi rosszaságot a hátad mögött - cserkészbecsszó! :D) , éjjel nehéz lenne kikecmeregni hozzájuk. Nappal is. :) Szóval valaki oldja még életem legnagyobb problémáját! Köszike, puszika!

És éhes is vagyok. Elviekben hurkát fogok sütni. Meg a konyhát is ki fogom takarítani. Gondolhatjátok mennyire életképes vagyok/leszek.

Találni kellene egy kapcsolódási pontot Lev & Virginia között. Nem megy. De keresek. És sikerrel fogok járni. Mert úgy döntöttem.

Találtam egy tök jó angol kiadású vintage Woolf-sorozatot. Milyen kár, hogy orsidoesn'tspeakenglish. De azért nagyon szép. (Mármint a kiadás. De Orsi is.)

Hétfőn nem voltunk PUF-on. Pénteken nem megyünk HS7-re. De most annyira nem tud érdekelni, hogy az valami hihetetlen.
Pláne, hogy már napok óta képtelen vagyok zenét hallgatni. Viszont valaki felrakhatott az agyamban egy válogatáslemezt, mert ugyanakkor állandóak énekelek, ha kell, ha nem, ha lehet, ha nem. Bolond vagyok.

Na jó, húzok könyvet keresni. Írjatok, ne unatkozzak.

Megzakkantam

Ahogy Anne Mary mondta: nem vagyok normális.

A nyugodt, rendes iskoláslány jelmezt két egész hétig viseltem. Vasárnap éjjel valami megborult, mert azóta újra délig alszok és nem csinálok semmi értelmeset. De rögtön két nap után értem el a csúcsot: éjjel egyáltalán nem aludtam. Háromszor próbáltam magamat a szoba felé irányítani, illetve kétszer döntöttem el, hogy oké, akkor legalább a konyhában hunyok egy kicsit, de nem sikerült. Muszáj volt nézni a Gilmore Girls-t, mert ha csönd lett, hülyén éreztem magam. Magányosnak. Ez az érzés igazán nem hiányzott.
Hajnal 3 körül vettem magamhoz a maradék almás lepényt, kicsit később pedig készítette egy bögrével a csodakakaómból (végy egyharmad kakaóport...). Tényleg, mindig ígérgetem mindenkinek, hogy csinálok neki is, de nem tudom eljutottam-e egyszer is a beteljesítéshez. Panaszkodni mondjuk még nem mert senki. :D Most komolyan, csináltam már valakinek az extracsokis verziómból? Negyvenkettő, neked majd akkor fogok, ha összeköltözünk. (Fura ezt úgy mondani teljes biztossággal, hogy még csak nem is találkoztunk eddig. :D)
6:11-kor kinéztem az ablakon, mert olyan szépek voltak a fények, gondoltam beleszippantok a hajnali friss levegőbe. Kár volt. Még ilyen büdöset...
A sorozatrészekből amúgy nem sok minden marad meg, inkább csak a könyvcímek és bandanevek, meg az olyan beszólások, mint: "nem hatsz meg ezzel az 'engem nem értenek' Kurt Cobain-dumával".
(Megjegyzem, Rorynak tényleg szar lehet, hogy ilyen srácok között kell őrlődnie, de valljuk be, bármennyire is legyen tökéletes Dean, meg a ragaszkodása, úgyis nagyobb százalékban szavaznánk a kis görény Jess-re. Mert intelligens, mert művelt, mert jófej, mert merész, mert határozott... vagy persze... áh, ő se tudja mit akar. Jó, talán a fiktív karakterek pszichológiai elemzésébe nem most kellene belekezdenem...)

A lányok valahogy 3/4 7 után kezdtek el kifelé szállingózni. Nagyon vicces volt:
- Jé, mindannyian rosszabbul néztek ki, mint én, ez tök jó! Talán csak a szemem lehet véres, az fáj kicsit, amúgy jól vagyok, friss vagyok.
- Az a poén, hogy még csak a szemed se... - mondá Anne Mary.

Haruki beteg lett, begyulladt a mandulája, úgyhogy csináltam neki reggelit, illetve próbálom távol tartani tőle magam, ugyanis nekem is a mandulám a gyengém. :D
Most lépek, gyűjtök némi lelkierőt ahhoz, hogy legyen pofám bemenni a németre könyv nélkül, lecke nélkül, tudás nélkül... Ú, este meg még filmtörténet. Holnapra pedig meg kellene alkotnom egy szösszenetet, amelyben kifejtem, hogy miért szeretem Tolsztojt.

Nem lehetne, hogy vége legyen ennek a hétnek?

Kalózos nap

Úgy éreztem, kötelességem megörökíteni a moly-hu-n a mai napra beállított profilképem és felhasználónevem. Mert, hogy elterjedt, hogy ma van a csodálatos Talk Like a Pirate Day, és hirtelen hatalmas profilváltoztató mozgalom indult. A hangulat leírhatatlanul remek lett, remélem csinálunk még ilyet sokszor. :)

Könyvtárban

Egész tegnap arra gondoltam, hogy ha bejövök, akkor írok egy rövidet. De nem emlékszem mit akartam. Kreatív a kislány.

Mindegy, olvassátok el Az időutazó feleségét és még mindig nézzétek meg az Adventurelandet. Ez parancs.

Ha kitalálom, hogy mit akartam, újra jövök. Azt hiszem vennem kell egy noteszt, amibe vázlatolok. Szörnyű.


Ui.: Anne Mary azt mondta, hogy hiányolja a szemeimből a mosolygós fejecskéket. Tavaly ősszel látta őket utoljára.

Panasz

Hétfő reggel 8-tól péntek délig van órám. Mi ez, gimnázium? Simán kijön egy átlag középiskolai órarend. Felháborító. :D

Volt régen egy poharam. Az egyik üdítős cég reklámterméke. Négyféle volt belőle itthon, de a jegesmedvés tartozott hozzám. Nem tudjuk, miért. Aztán egyszer ezt a poharat eltörtem, amikor is üdítőt töltöttem bele, és ráejtettem az üveget, amikor húgom véletlen megijesztett.
Kb. egy évvel később az egyik tanárnő lakásában járva előkerült ez a történet, és kiderült, hogy neki több példány is van abból a darabból, így kaptam tőle egyet. Azóta ez volt az egyetemi poharam. Vasárnap estig.
De persze ki más lenne olyan marha, hogy a vizét maga mellé helyezi az ágyra. Mire fordultam 90 fokot, már el is feledkeztem róla. Konkrétan emlékszem a folyamatra: nagyon lassan kinyújtottam a lábamat, éreztem, hogy könnyen mozdítható akadályba ütközik. Gondoltam egy kis üveg lehet. Pedig otthon mindig üvegpohárból iszok. Úgyhogy csak toltam és toltam és felnéztem és láttam, de még mindig toltam és összetört.
Egy hete nincs külön poharam. Fura érzés. Régen hisztiztem volna érte, ma már nem. Kezdem elveszíteni a kötődést a tárgyak iránt (jut eszembe, épp Harcosok klubját nézek, höhö). Konkrétan nem érdekel.
Mégis, ha egyszer valahogy pótolhatnám a pótolhatatlan pótlását... az bizony kedves dolog lenne.

Az első hét varázsa

A hét eddigi tanulságai: az élet tele van iróniával, illetve Isten nem ver bottal. Ja, és perverzek vagyunk. De vállaljuk.

Fura Szegeden lenni. Szombat este otthon olyan volt, mintha legalább külföldre készülnék. Pedig csak másnap reggel csomagoltam össze. Vasárnap egész széles skálán mozogtam érzelmileg, de a nap végének ismeretében elmondhatom, hogy összességében kiborultam. Hétfőn furcsán nyugodt voltam. Szinte éreztem a telet a bőröm alatt. Bizsergett. Egészen elkezdtem várni a fűtésszezont, meg a meleg kabátot. Szomorkás hangulatom lett, amiért erről egy másik érzésre asszociáltam. Valamiért a tudatom szorosan összekapcsolja e kettőt, de egészen pontosan nem tudnám megmondani, hogy miért. Mindenesetre megvan a bája.

A hétvégén már elkönyveltem otthon, hogy egy unalmas hónapnak nézünk elébe, gyakorlatilag semmi sem fog történni. Erre rögtön tegnap kikötöttünk egy Moog koncerten. (Ami jó volt. Ezen annyira nem tudtam még felülkerekedni, hogy nem is részletezem.) Most nyitották meg ugyanis a Jugyu Klubot, ami tulajdonképpen a Jate kicsiben. Persze most még tiszta, új és szép. Tényleg jól néz ki, de rosszul esett elképzelni, hogy hamarosan úgyis le lesz rúgva a vakolat. Egyébként nem elég, hogy pincehelyiség ez is, ráadásul iszonyatosan kicsi. A bárhoz való odaférés annyira röhejes, hogy mikor megszomjaztunk, inkább hazamentünk. Amúgy érdekes, hogy kirakták az egészet a Hattyasra, a csöndes utcák, a családi házak közé. Kíváncsian várom, hogy mi lesz ebből.

Kedden volt Dorothy születésnapja. Tőlem egy Boris Vian könyvet kapott. Akár bele is írhattam volna, hogy milyen alkalomra és kitől, netán egy idézetet is, vagy csak szimplán egy kedves gondolatot, de megtartottam szokásomat, és jelöletlenül adtam át neki. Egy kicsit sajnálom, nekem rosszul esik, hogy így ajándékozok, ilyen személytelenül, de talán jobb így. Azóta csinálom ezt egyébként, mióta a koleszban a Reninek közösen vett könyvbe velem íratták a szöveget. Gyakorlatilag tönkre tettem a kötet esztétikai megjelenését. Mindegy, talán egyszer elég stabil leszek, és felnövök a feladathoz. (Szeretnék.)

Dorothy este átjött. Anne Mary épp hagymát párolt a rántottájához. Magamból kikelve támadtam le, hogy mit csinál, elrontja a tervemet, jaj! Az ötletem ugyanis az volt, hogy hagymás-krumplis-tojásos vacsora lesz. Szerencsére időben érkeztünk ahhoz, hogy leállítsam a folyamatot, átrakassam a hagymát nagyobb serpenyőbe, pucoljak pár szem krumplit, megnöveltessem a tojásadagot, és csináljak valami nagyszerűt. Az már más kérdés, hogy a szokásoshoz képest nem lett valami jó. Nagyon siettem (iszonyatosan éhesek voltunk, na), ezért a krumpli is kicsit kemény maradt, az a minimális paprika sem sült át, ráadásul a krumpli túl sok lett ennyi tojáshoz (és ilyen kicsi gyomrokhoz). Persze azért jót ettünk belőle, de furcsállottam, hogy ilyen éhesen is képes voltam kritizálni a saját munkámat.
Vacsora közben megcsörrent Dorothy telefonja, majd – még szinte fel sem vette – Anne Mary-é is. Automatikusan fordultam a sajátom felé és vártam. Vártam valami olyasmire, ami soha(!) nem történt még meg. Naivitás vagy optimizmus? Fel kellene adnom? Én nem olyan lány vagyok.

Felmarkoltam pár ingyenes terjesztésű újságot az egyetemen, hogy legyen mit olvasnom az étkezésekhez (erről nem tudok leszokni, de nem is akarok). Majdnem félrenyeltem, amikor az általam egyik legjobban kedvelt újság júniusi(!) számában felfedeztem az általam írt próbacikket, egy könyvajánlót. Igenis tisztában vagyok vele, hogy vannak jó írásaim, ahogy azzal is, hogy ez nem tartozik közéjük; ejnye, azt hiszem esett a lap színvonala. :) Egyébként az élmény nagyon nagy, jól esett valamilyen szinten, de tényleg kár, hogy nem valami jobbal kezdtem.

Nagyon lassan elkezd körvonalazódni a fejemben ez a szakdolgozatos történet is. A nyáron párszor már elejtettem egy tervnek nem nevezhető gondolatot ezzel kapcsolatban, de igazából nem tudtam, hogy mennyire gondolhatom komolyan. Most viszont beszéltem a tanszékvezetővel. Mi más igazolhatná egy tanár felkészültségét, ha nem az, hogy laza öt perc alatt kitalálta pár kérdéssel, hogy mi a legtesthezállóbb számomra. És igen, egészen közel áll ahhoz, amit pár hónapja kigondoltam. Itt jön be az irónia: ugyanis a felkészítő (nem tudom mi az ide megfelelő szakkifejezés) tanár személyére az első helyen most olyan valaki áll, akinek az előadásai miatt az első pár egyetemi hónap alatt azt a kikötést tettem, hogy bármilyen irányba is szakosodok, az nem az esztétika lett. De mint tudjuk, mindennek oka van, és ez egy igazán érdekes kihívásnak érkezik. Hogy miért döntöttem mellette? Elsősorban a tanszékvezető ajánlására: szerinte a témámhoz ő a legnagyobb szaktekintély. Mondjuk szívesen jelentkeztem volna a tanszékvezetőhöz is szemináriumra, és úgy éreztem, hogy el is vállalt volna, de azt mondta, hogy mivel ez nem az ő szakterülete, nem tudna elég segítséget nyújtani, ezért hanyagoljuk az együttműködést, kivéve, ha összehasonlítok egy bizonyos zeneművet egy bizonyos írással. Ezzel rá lett tapintva a gyengepontomra. Bármennyire is vonz az ötlet, bármennyire is szívesen megcsinálnám a dolgot, a zene az, amihez akkor sem értek egy halvány pöttynyit sem, ha megfeszülök. Nagyon fáj ez nekem, de nem tudok mit tenni: legyen szó akár könnyű- vagy komolyzenéről, csak azt vagyok képes megmondani, hogy tetszik, vagy nem tetszik. Újabban azért tudok asszociálni érzésekre, képekre, stb., de ez nem elég egy ilyen kaliberű dolgozat elkészítéséhez. Sajnálom. Viszont amikor kihallgatást kértem és kaptam a megfelelő tanerőtől, akkor csupa pozitívat tapasztaltam. Egy kicsit mintha ő is belelkesült volna, ami az én lelkesedésemet is megdobta. Jó lesz ez így nagyon.

Ha már zene. Nem csak így vagyok ám büntetve. Miközben Dorothy-val próbáltunk kinézni pár nekünk való koncertdátumot, szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy ebben a világban csak két város létezik… De engem most miért kell bántani? Oké, mindenki megkapja(/kapta), amit megérdemelt, de én… Tudom, nem kellene panaszkodnom, hiszen minden más kezd visszaterelődni a normális mederbe, és ebből is látszik, hogy én előrébb vagyok ebben a... hm, fejlődésben, közelebb vagyok önmagam megtalálásához és elfogadásához, és nem kellene törődnöm azzal, hogy másokkal mi történik, ők hol tartanak az úton, és mit kapnak, ha letérnek…Még gyenge vagyok. De már csak egy kicsit.

Szerda. Még nem volt 10 óra, amikor a szökőkút (éppen out of order) szélén üldögéltem, cukros kiflit majszolgatva. Azért földhöz tudja vágni az embert, ha a fáradt napsütésben Joseph Arthurt hallgat. Ja, hogy miért keltem olyan korán? A kurzusfelvételes problémáimra próbáltam gyógyírt keresni. A megfelelő tanárember szerint két megoldás van, még nem tudjuk, melyikhez kell folyamodni, de szerencsére úgy néz ki, hogy egyik sem vezet csúszáshoz, úgyhogy egy gonddal kevesebb. Minden úgy megy, ahogyan mennie kell.
A nagyáruházban vettem füzetet a németnek (már nagyon profin be tudok mutatkozni; azért meglepően sok újdonsággal találkoztam – csak régen volt az az általános iskola), meg mosóport (azóta már minden tiszta és illatos), és ha már ott voltam, felrohantam a kalapos nénihez is. Már mosolygott, ahogy feltűntem a mozgólépcső tetején. Sajnos a keresett típusból csak egy volt, ami tetszett, de persze kicsi volt (már az első szemüvegemnél kiderült anno, hogy nagy fejem van…). Mint megtudtam, a rendelt áru fele még csak ezután jön, de az többségében férfi modelleket fog tartalmazni. Valahogy nem estem kétségbe. Azért meg lettem nyugtatva, hogy a néni talált egy új helyet, és ott is szétnéz, hátha tudja még bővíteni a kínálatot, mert emlékszik ám, hogy nekem az alacsonyabb, keskeny karimás állt jól, de arról ő nem tehet, hogy az két éve volt divat, most meg szinte lehetetlen beszerezni. Remélem azért talál majd nekem is valamit.
Az első német óra nagyon vicces volt egyébként. Van egy-két ember, aki alapvető logikával sem rendelkezik – legalábbis erre kellett rájönnöm, mikor fel lettek szólítva –, de a többség annyira lelkes, hogy kikényszerítettük a tanárnőt, hogy adja le gyorsan a számokat és ragozzunk már igéket is, ha egyszer itt vagyunk. :D
Délután jött Phaedra. Sütiztünk, sétáltunk, parton üldögéltünk hármasban. Este a VIII. Super 8-as filmfesztivál megnyitójára mentünk. Bővebben már nem nagyon emlékszem mi minden történt, de amikor hazaértem, még ébren volt mindenki.
Szegény Anne Mary most elég nagy dózisban kapja a hülyeségeimet. :)

Csütörtökön szabad volt a délután, kaptam sms-t tataijucctól, hogy találkozzunk, de kb. fél órával beelőzte őt Márta néni, aki megköszönte, hogy őt választottam. :D Ő is meghívott minket Anne Mary-vel limonádézni, illetve sütizni. Közben kibeszéltünk az osztályt. Jó volt már beszélgetni vele is. Meg kellene szerveznem az osztálytalálkozót egy hónap múlva, de semmi kedvem nincs megfogalmazni egy körlevelet. Pedig szeretném látni a többieket. Szar vagyok.
Pénteken felkelni is kár volt. Nem hogy németre menni, meg hazajönni.

Újabb kérdőjel

Valaki mondja már meg, hogy miért van az, hogy ha az ember kimegy szakadt farmerban, mosás után kiáltó hajjal leseperni a járdát, akkor a szomszédban éppen vendégeskedik egy kislány és egy nem olyan kicsi fiú, akik csodálkozó/csodáló, szinte rajongó tekintettel követik minden mozdulatát?

Lányok

Szerencsére még azelőtt megtalálta a keresett fülkét, hogy végighallgatta volna a dalt.

"We were such terrible liars".

- Megfigyelted, hogy mindig akkor van a legmelegebb, amikor Szegedre megyünk?
- Igen. Gyűlölöm azt a várost.

¤

- Nahát, már ennyi az idő? Meddig voltunk bent?
- Hát, legalább egy órát elfetrengtünk.
- Úrinő nem fetreng, csak ül!
- És fetreng.

¤

A konyha tompa napfényben úszott. Az asztal szinte üres, alig volt rajta több dolog egy terítőnél. A mosogatógép csak nemrég járt le, a poharak még melegek voltak. Phaedra próbálta őket lehűteni.
- Csak lassan! - kérte Emily.
- Mi az, hogy lassan?
Közben előkerült egy zacskó citrom, meg a fagyasztóból egy üveg, alig fél órával ezelőtt berakott enyhén szénsavas ásványvíz. Dorothy megállapította, hogy persze cukor nem volt otthon, de arra nem is volt szükségük. Szerették a citrom savas ízét. Amíg Phaedra elkészítette magának a saját, extra különleges limonádéját, a többiek leültek az asztal két végére. Mikor végzett, Emily elé tolta a kést és a vágódeszkát. Először Dorothy-ét csinálta meg, de a hatalmas citrommal nehezen bánt el - a kés mellett egy kanál volt csak segítségére.
- Ennek tényleg nincs magja. Génmanipulált! Egyébként biztosan nincs itthon rendes citromfacsaró? - meg sem várta a választ, már tette is hozzá: - Oké, tudom: hülye kérdés.
Már a boltban is megkapta ezt a lesújtó tekintetet, amikor jég után érdeklődött.
Csöndesen üldögéltek, kavargatták frissítőjüket. Emily elvigyorodott:
- Azért figyelitek: most, hogy semmilyen telekommunikációs eszköz nem működik, a konyhában ültük körül az asztalt. Ilyet még soha nem csináltunk.
- Ugyan már, én simán itt ültem volna le amúgy is - felelt rá Phaedra.
- Akkor is, ha közben bent is tévézhetnénk? Na ne már! - nevetett Emily.
Csak egy mosolygást kapott válaszul, majd Phaedra felélénkülve megjegyezte, hogy épp itt az ideje a cigarettának.
- Akár meg is tehetjük - mondta Dorothy.
- Na és Ön, kisasszony? 0,1-es Dunhill. A kedvence. Vagyis ez fehér, új - fordult Emily-hez csábító hangnemben, mire az csak mosolyogva-pislogva vonogatta a vállát.
- Igazából éppen valamelyik nap jutott eszembe, hogy milyen rég nem, és még csak nem is hiányzik. Még most sem értem, miért okoz függőséget. Gondoltam is, hogy ez megmarad azokra az esetekre, ha véletlen találkozunk.
- Hát jó, akkor hozom! Meg egy öngyújtót is keresni kellene... - halkult el a hangja, ahogy kilépett a folyosóra.
- Az van a táskámban! - kiáltott utána Dorothy.
- Sőt, még lehet nálam is. Vagy lehet a másikban hagytam... - dünnyögött magában Emily.
Phaedra visszaült, Emily felbontotta a vadonatúj csomagot, mindenkinek osztott egy szálat. A gyújtót Phaedra adta körbe.
- Bírom, hogy Emily úgy dohányzik, mint egy pasi - kiáltott fel Phaedra.
- Mi van? - morogta a lány, miután első döbbenete miatt nem gyújtotta meg saját szálát rendesen.
- Úgy tartod, úgy gyújtod meg. Pont, mint egy pasi. Pedig ezerszer mutattam már.
- Biztos mert csak apámat láttam dohányozni, azért. Anyu olyan korán leszokott, hogy szinte nem is emlékszem rá. Egyébként szerintem mindig máshogy csinálom - felelte durcás, "hagyjálbékén"-tekintettel.
- Viszont jól állna neked egy szipka. Meg nekem is.
- Na mer' mé'? - Emily arra gondolt, hogy az pedig biztosan nem pasis.
- Mert úgy emeled a szádhoz. Milyen csinik lennénk. És akkor olyanok lehetnénk, mint a...
- Jaj, ne már, az melyik? Pont ő? - jajdult fel Dorothy.
- Az nem jó, mert annak a csajnak túl eklektikus a stílusa, mi viszont... - kezdte Emily.
- Jajnemár! Annak a csajnak nincs is stílusa! - kérte ki magának Phaedra.
- Hát... ez a stílusa, hogy nincs neki. Vagy izé. Lényeg, hogy mi viszont... - Emily nem tudta befejezni a mondatot, helyette mutogatott: kezével a feje fölött hadonászott, plusz érthetetlen hullámokat rajzolt a levegőbe. Ő sem értette, tényleg. - Jut eszembe Dorothy, első vagy második héten megyünk a kalapos nénimhez megnézni, hogy mije van neki!
Fejcsóválás.
- Egyébként még mindig olyan filmszerű ez a konyhában limonádézás, aztán dohányzás - Emily lelkesedése szinte gyermeki volt. - Meg is fogom írni!

¤

- Na jól van, én megyek! - állt fel az asztaltól Dorothy.
- Máris? - kérdezte Emily. - Mi mikor is találkozunk a többiekkel? - fordult Phaedra felé.
- Hétkor. Na, de integessük el ezt a lányt. Kéne egy zsebkendő.
Emily előhalászta zsebéből a szemüvegtisztítóját jobb híján.
- Au revoir kisasszony! Aztán le ne késd a vonatot!
- Ééén? Hát olyan vagyok én? - kérdezte nevetve Dorothy.
- Ááá, a legkevésbé sem! - mosolyogtak a többiek.

¤

- ...jó, hát tudod, ahogy szoktuk: Te beszélsz arról, én meg erről. Úgyis megértjük egymást!
Miközben a találkozó helyszínét képező pad felé tartottak, Phaedra végre kiélhette az új kedvenc témájáról való csevegés iránti vágyát. Megérdemelték ezt már mindketten. Emily örült, hogy Phaedra végre boldog. Ahogy annak is, hogy tulajdonképpen ő is az. A beszélgetés az álmokra terelődött - persze nem túl nagy kitérő volt ez az előzőekhez képest. Emily-nek nemrég volt egy rá nagy hatással lévő álma. Igazából nem emlékezett rá, csak nagy -sőt, hatalmas - körvonalakban, de a kulcsjelenet mégis szinte beleégett az agyába. Csak a naplójának mesélte el eddig.
- Na, mi volt az az álom?
- Aj, de most mondjam el?
- Miért ne mondanád?
- De... Persze, úgy sem fog megtörténni.
Így hát elmesélte, amennyire csak tudta. Bár Phaedra közben nem figyelt rá. Tulajdonképpen nem is reagált igazán, csak mosolygott és helyeslően hümmögött. Látszott, hogy teljesen máshol járnak a gondolatai. De Emily nem haragudott, inkább egyfajta szeretethullám öntötte el: pontosan tudta, hogy mi játszódik le a másik fejében, és tökéletesen megértette barátnőjét, hiszen ismerte ezt az érzést.

¤

Korán besötétedett. Fáztak, hazamentek. Kikönyököltek egy-egy ablakba, hogy érezzék a friss levegőt, és figyeljék a közeledő villámokat. Közben zenét hallgattak. Beszélgettek, de csak röviden, nagy-nagy, de jóleső csendeket tartva.
- Mutass már Hangmást nekem!
- Azt amelyik a csengőhangom, vagy azt, ami az ébresztőzeném volt, vagy azt, amelyik a kedvencem?
- Mindet. Hát nem ráérünk?
Emily mosolyogva váltott, majd megjegyezte: - Ezt egyébként még anyu is szereti.
A harmadik dalt az ő gyakran meg nem értett lelkesedésével vezette elő:
- És ez vagyok én! Annyira szó szerint én vagyok, hogy apa mindig irodának hívja a szobámat. Ahol ugye bár tök egyedül vagyok. Főleg éjjelente. Na de akkor aztán tényleg. Na és a szöveg többi része is... Ez én vagyok.

Közben odaért a vihar. Megszomjaztak, teát főztek. Angol fekete teát, citrusos ízesítéssel. Egy-egy fotelt az ablak alá húztak, bevackolták magukat a bögréikkel. A tetőablakot nyitva hagyták: az eső aprócska cseppekben hullott a lábaikra. Emily egyfolytában énekelt. Néha Phaedra is besegített pár sorral, versszakkal. Az egyik után Emily nevetve mesélte:
- És ezt elakartam ott énekelni. Mármint: ha valamit, akkor ezt. Csak bátorságom se volt, illetve az egyszeri alkalomhoz minden kívánt körülménynek adottnak kellett volna lennie. Biztosra akartam menni. Egyébként szörnyű a hangom.
- Én szeretem a hangodat.
- Jóóó, de ez a fejhang a végén nekem is érdekes volt. Még belülről is rossz volt.
- Szerintem nem. Illett a hangulathoz.

¤

Hazafelé már nem volt társasága. Belefeledkezett a zenébe, de közben egy könyvet is a kezébe vett. A regénnyel haladt rendesen, a dalok is követték egymást szépen halkan, mégsem figyelt igazán semmire. Arra gondolt, amit elalvás előtt sikerült kikövetkeztetnie. Megállapítása helyes volt, ehhez kétség sem férhetett. Viszont akkor sok a kérdés. A megoldásra gondolt. Egészen csiszolt már. Csaknem tökéletes. Mert megteheti. Meg is kell tennie.
A naplemente gyönyörű volt. Ezt szerette a legjobban a vonatozásban: a pusztában haladva minden természeti csodát jól ki lehet élvezni. Ma a narancssárgának egy teljesen új árnyalatát kapta ajándékul. A dalszövegeket elkezdte maga elé suttogni. A többi utas? Mintha ott sem lettek volna.

Ébresztő

Már két hónapja Hangmásra kelek, ami egészen lehangoló is tud lenni, ha nem figyelek, úgyhogy cseréltem. Ma volt a tesztnap. Az eredmény csodálatos: kicsit földöntúli volt félálomban, de olyan kellemesen bizsergető, pozitív.



Szeressétek Ti is!

P.S.: Ki gondolná, hogy egyetlen délutáni filmelőzetes után egész éjszaka George Clooney után fog rohangálni a családom? Szerencsére az én karakterem többnyire eltűnt ebből a káoszból és inkább a tájra figyelt, meg a hóra (!; ez szerintetek is a könyv volt?), meg a fényekre, meg a magányra.

Hajnali kurzusfelvétel helyett...

... A pizzéria előtt álltak. Sötét volt. A lány türelmetlen volt, nem értette mit csinálnak pont ott, pont ők, ráadásul egyszerre.
- Figyelj csak - kezdte a fiú bizonytalanul, holott addig csendes volt és komoly, kabátjában és szemébe húzott sapkájában egészen felnőttes -, miért nem mész haza, én megvárom, és ha elkészülnek, viszem utánad. Jó?

filmszakadás

Hatalmas, tágas lakás, a lány fel-alá járkál a szinteltolásos épületben. A fiú megérkezett. Most egészen kamaszosnak tűnt. Nem volt nála pizza. A lányt ez nem érdekelte, csak messziről figyelt. A fiú csillogó szemekkel, de kissé elpirulva vette le a kabátját: új pulóver volt rajta - kapucnis, babakék, nagy rózsaszín pöttyökkel. A lány meghökkent, közelebb lépett.
- Fogadjunk, hogy csak azért küldtél haza, mert már előre kinézted magadnak ezt a pulcsit, de szégyellted előttem megvenni!
A fiú lesütötte szemeit. Zavarában csak egyre sötétebb lett az arca. A lány szemei elkerekedtek. Az volt az első gondolata, hogy vajon miért számít még mindig a véleménye a fiú számára. Közben előjött egy nő (az anyja?) aki hátulról megölelte a fiút - aki ebben a percben már egészen kis gyermeknek tűnt -, majd megigazgatta a ruháját.
A lány összezavarodott. Már neki is égett az arca. Szégyent érzett. Csalódott. Leginkább magában. Mit is gondolhatott? Hogy képzelhette, hogy majd...? Hogy fog ezután mások szemébe nézni? Hogy?

sötétség

mocorgás

napfény

...

Első sorból a Vanityvel

Először is szögezzük le: nem értek a divathoz. Túl konzervatív és kreativitáshiányos vagyok hozzá. De már a múltkor is ingerem lett volna referálni módi-ügyben (sőt, teljesen valóságos emlékképem van arról, hogy meg is tettem, viszont ez elég alaptalannak tűnik), mivel a vanity.hu-n még mindig nem lehet kommentálni a bejegyzéseket.
Most viszont meg is teszem! (Csak úgy, a magam szórakoztatására. :))

Alap: a vanity.hu videóválogatása az őszi/téli kollekciókhoz kapcsolódóan.


1. Roberto Cavalli
A zene eleje mondhatni pozitív (mer' érted!). A modellek vajon gyárilag járnak így (a nyitó, csupa fekete öltözékeknél jön ki a legjobban/legrosszabbul), vagy külön instrukciót kaptak erre? (Mennyi bús tekintet, mennyi manófül! Figyeled az amatőrt 7:20 környékén?) A hajuk és a sminkjük tetszik, a konty és a füstös szem kellően minimál. :)
Viszont ez a formavilág, meg ezek a minták... de persze már az anyagoktól rosszul vagyok. Brr.
Az áttetszős hosszú ruhák (amik mintha úszódresszel lennének kombinálva) biztosan nagyon előnyös téli viseletnek bizonyulnak. A szőrős/szőrmés csizmák és gallérok újfent arra késztetnek, hogy a falba verjem a fejem. Mondjuk az se semmi nő, aki egy ilyen lábbelibe beleerőlteti magát. Hogy mondjak valami jót is: a miniruhák retrós szabása egész bájos. (Mondjuk ez a szőrmés dzsekis összeállításoknál is visszaköszön - jól gondolom, tiszta '70-es évek?) Viszont azt a párat, amiről én az indiánosdira asszociálok, elhagyhatnánk már végre.

2. Marc Jacobs
Végre puha/meleg anyagok, nőiesebb formák (és válltömések?!). Vegyes a dolog, mert az egészen kislányos ruháktól a fényes-retrós fogalmamsincsmikig minden van. Néhol csak a frizura hordoz extrémitást, és ez valahol bejön. Itt is megjelennek az áttetsző szösszenetek, de most igazi kabát is jár mellé! Those sunglasses are fúj. És a pirosat sem keverném az élénk pinkkel, de a bácsi jobban ért hozzá... A zöld-rózsaszín mondjuk üdítően hathat télen, de ezek az élénk színű kabátok úgy általában kiverik ama biztosítékot. Hát még a fényes-retrós dolgok az utolsó harmadban... Ezek a frizurák viszont tök viccesek. Talán a '80-as '90-es évek fordulóján volt legtöbbjük divatos. (Durva, hogy máris visszanyúlnak ennyire. Vagy csak én ragadtam le nagyon és az már igazából tök régen volt?)
Tehát: egy-két szemkiégető darab figyelmen kívül hagyásával ez így most tetszett. És a zene végig jó! Grat!

3. Alexander Wang
Ez meg mi volt? Szörnyű. A zene is, a kollekció is. Geometrikus formátlanság, ocsmány lábbelik, szóra sem érdemes szőrmés fertelmek. A fél vállas fehér leplek, amik azt az érzetet keltik, hogy most keltek fel egy éjszakás kalandjuknál, és hát valamit fel kellett kapni a reggelihez - lehetőleg egy hatalmas férfi inget. Na és azok a kalapok? Kár volt.

4. Diane von Furstenberg
Túl sok. A színkombinációk rendben vannak, a kabátok nagy része még elmenne utcára is, de a többi? A fejfedők röhejesek, az idétlen platfromokon meg a modellek (akik között van szemlesütős is!) sem tudnak járni.
Táskákkal eleve elég nehéz engem megvenni, de tőlük biztos nem kellene semmi (max. a borítéktáskák...).
Tehát a kabátok többsége vállalható, egészen jó darabok is vannak köztük, minden másra ráküldeném a stílus-kommandót. Persze lehet csak nekem ízléstelen az ő bohókás, semmi értelmesre nem hasonlító összeállítás-sorozata.

5. D&G
Őket azóta becsülöm, hogy őszre mindig előveszik a XIX. század férfidivatját. Bár a ruhák nagy része messze áll a hordhatóságtól, imádom ahogy a tervezők merítenek a számtalan ihletforrásból, és azt, hogy mennyire figyelnek a részletekre: masnik, zsinórozás, nyakkendő, (ejtett) buggyos ujjak, bársony, stb. Télen igenis nehéz anyagokat kell használni - pláne, ha ilyen elegánsak. Még a korabeli bútorok is inspirálták őket! Sőt, egyes felsőrészek megrajzolásakor láthatóan visszamentek egyenesen a XVI. századi Angliáig. Ügyes.
Egyszerű cipő, lazán összefogott haj, a lényeg közöttük van. Hihetetlen, de még a táskák is tetszenek (főleg azok a bársonyszerűek, hatalmas kulcslyukkal az oldalukon). Érdekes, ahogy az operák világát kombinálják a reneszánsz festmények női alakjaival.
Csodálatos mesevilág ez, mégis ez teszi az egyes darabokat igazán (bájosan) nőiessé. Nem lehet nem szeretni!


Ui.: Ne tessék aggódni, nagyon valószínű, hogy ebből nem lesz rendszer. :)

A takarítás és a zene kéz a kézben járnak

A hét elején anyu nagytakarítást hirdetett.
Az első probléma az volt, hogy nekem nem nagyon akarózott felkelnem... de ezen gyorsan túl is lendültünk, viszont maradt némi hiszti a hangulatomban, így egy rövidke, minimálisan gúnyos szóváltást követően elintéződött a háttérzaj kérdése is: a rádiót kikapcsoltuk, gyorsan megtöltöttem anyu pendrive-ját némi földi jóval, amit azon nyomban becsatlakoztattam a dvd-lejátszóba és hej, már takaríthattunk is!
Anyunak egyébként - ha lehet akkor-, még vegyesebb az ízlése, mint nekem. Klaxonsszal kezdtünk, mert miért ne. Majdnem végighallgattuk az albumot a megjegyzések ellenére:

- Ez a legjobb zenénk?
- Ugye nem ebben van az a gitáros csaj?
- Most ennek örülnöm kellene?

Hirtelen sértődésből a CSS lett kiválasztva büntető célzattal, persze csak két szám erejéig.

- Ezek meg milyen nemzetiségűek? Fura.

Nagy sóhajtások közepette váltottam The Subwaysre.

- Na, ez legalább nekem is ismerős! Végre valami jó! Fogadjunk ebben van az a csaj. Háhá, tudtam. Ő is énekel, jól hallom? Na, de ők nekem is tetszenek.

De ha még egyszer én leszek ludasként beállítva, mert nem ment se Rolling Stones, se Madonna-koncertre...

Húgocskám meg ilyet talált. Kicsi korunkban nagyon szerettük.

A majd' egy napos bloghegesztő projekt során, amit Negyvenkettővel végeztünk Mademoiselle segítsége alapján, lett nekünk ez a csodálatos kockás tapétánk. Örülök, hogy a múltkor nem sikerült felrakni az első fejléc tervet, mert ez most jobban tetszik. Mondjuk nem ártana még kicsit finomítani a dolgot, túl sokféle árnyalat kering itt, meg ilyesmi, de azért szép nekem. Tessék bátran kommentelni és kritizálni, akkor is, ha csak annyi a kritika, hogy a dolog nem találtatik hozzám illőnek. Hajrá!
Most pedig jöjjön némi zene, csak és kizárólag Negyvenkettő kedvéért. :)



A hatalmas csütörtöki ünnepnapon Renivel bementünk Kecskemétre, ott találkoztunk Mesivel, meg Dorothyékkal. Volt Belmondo, meg HS7-koncert, meg tűzijáték (amit konkrétan nem élvezett egyikünk sem), meg hűűű. Még fantasztikus, kemencében sült kenyérlángost is ettem! (Ja igen, újabban enni is szoktam, hát nem mesés?)
Valamikor éjfél után elváltunk Dorothyéktól és Mesi hazafuvarozott bennünket magához Kerekre. 1 körül érkeztünk. Ahogy beléptünk a házba, Mesi nagyobbik húga már jött is ki a szobájából, hogy elköszönjön tőle: egyenesen a nővéréhez ment, adott neki jóéjtpuszit, majd fordult is vissza, de hirtelen megtorpant, lassan felénk fordította a fejét... mi már addigra vigyorogtunk nagyon - kicsit meglepődött egy pillanatra. :D
A pénteket is ott töltöttük ötösben: Mesi kisebbik húgával, Zoéval (aki egy kis hisztis tündérbogyó! :)) és a délben érkező V.Ágival. (képek a fészbukon)

Biztos akartam még mást is írni, de olyan remek fejfájás tört rám, hogy hejj. Front? Ó igen, holnapra záport, zivatart mond. Szeretném én azt látni...

Kallódók

A lány vagonról vagonra vándorolt. Mindjárt indul a vonat, de neki még nem volt ülőhelye. Kicsit bosszús volt, hiszen csak arra várt, hogy bevackolhassa magát egy sarokba és zenét hallgatva elaludjon.
Végre talált egy fülkét, ahol csak hárman ültek: egy srác épp azt mesélte egy fiatalabb és egy idősebb nőnek, hogy a stadionban szokott futni, és legutóbb leesett a napszemüvege, ami így kettétört. A lány rákérdezett a szabad helyre, majd míg elpakolászott maga körül, nyugtázta, hogy ezek hárman bizonyára együtt vannak, hogy így társalognak. Amint kényelembe helyezte magát, elindította a zenelejátszóját és lehunyta a szemét, a vasúti szerelvény kigördült a pályaudvarról.
Pontosan akkor nézett fel, amikor a kalauznő megállt az ajtajukban. Le sem halkította a zenét, csak előkereste a diákigazolványát, amíg a nő ellenőrizte az ajtóban ülők jegyeit. A srác aludt. Világoskék trikója mintha pár számmal nagyobb lett volna a kelleténél. A lány csak most látta meg, hogy mezítláb van. A cipőit berakta az ülés alá. A másodperc töredékére kinyitotta szemeit, ránézett a kalauzra, majd visszacsukta. A nő értetlenül állt. Most akkor észre vette őt a fiú, vagy nem? A lány fél szemmel figyelte az eseményeket. A kalauz megérintette a srác karját, aki azonnal kihúzta füléből a fülhallgatókat és el kezdett keresgélni a zsebében. A lány próbálta megfejteni, hogy mi történik. A kalauz türelmetlen, kérdező-várakozó tekintete a fiúéba fúródott. Akin viszont semmilyen érzelem nem tükröződött. Csak kutatta a zsebeit, de nem talált bennük semmit. Beszélgettek is, de a lány nem hallotta, hogy miről - elnyomta a saját muzsikája. A fiú, kinek arca még mindig közömbös engedelmességet tükrözött, most a hátizsákja felé fordult. Olcsó, formátlan táska, valahogy illett hozzá. Kicipzárazta és egyesével kiemelgette a tartalmát: egy üres félliteres kólásüveg, egy üres műanyag kávés doboz, egy ízléstelen, krémszínű női táska, végül egy élénkpiros kapucnis-zsebes pulóver, amiből szintén nem került elő se jegy, se pénz, de még csak egy mobiltelefon sem. A lány alig észrevehetően kihúzta magát. Hunyorított, száját összeszorította - arra gondolt, most olyan lehet, mint egy vékony kis vonal. Nem mert körbe nézni, pedig égett a vágytól, hogy láthassa a többiek reakcióját. Most már tudta, hogy nincsenek együtt. Te jó ég, hogy is lehetnének! A fiú ártatlan szemekkel, de még mindig kifejezéstelen arccal nézett fel a kalauznőre és mondott neki valamit. A lányt elkapta az ideg: már rég ki kellett volna kapcsolnia a zenét, így az életben nem jön rá, mi a csuda folyik itt! Megnyomta a stop gombot. Éppen a kalauz beszélt:
- ...akkor kérek szépen egy papírt. Szükségem van egy igazolásra.
- Nincs nálam semmi - válaszolt a srác. Még egyszer megtapogatta zsebeit, majd száját lebiggyesztve, fejével nemet intett.
- Szeretném, ha a következő megállónál leszállna - a fiú bólintott, a kalauz elment.
A lány azt várta, hogy a srác most majd káromkodva, dühösen elkezd összepakolni, de nem. A srác csak visszadőlt aludni. A lány zavart volt. Nem értette. A srácon nem látott semmit. Egyszerűen mentes volt minden gondolatkinyilvánítástól.
A vonat megállt. A lány nem nézett ki az ablakon, de tudta, Ceglédnél járhattak. A kalauz visszatért a fiúért, aki csak ekkor kezdett el szedelőzködni. A nő sürgette, közölte, hogy a vonat csak rá vár, addig nem indulnak tovább, amíg ő is rajta van. A fiú pókerarca semmit sem változott. Az ajtóból még visszaszólt:
- Viszontlátásra, további kellemes utazást!
Dermedt csend. A szerelvény továbbgördült. A lány becsukta a szemeit, de még nem kapcsolta vissza a zenét. Várta, hogy a többiek hátha mondanak valamit az esetről. De továbbra se szólalt meg senki. Már éppen nyúlt volna a "lejátszás"-gomb felé...
- Pedig olyan jó szándékú volt. De tényleg beteg lehet - ez az idősebb nő volt.
- Én rögtön láttam rajta, hogy zizi.
- Én is gondoltam, ahogy megláttam, hogy mezítláb ücsörög.
- Én ahogy beléptem... szóval rögtön el kezdte mesélni az élettörténetét.
- Ami lehet nem is volt igaz.
- Nem tudom, lehet. Főleg, ha tényleg skizofrén, ahogy mondta.
- Én csak azt nem értem, hogy hogy engedhették le egyedül? Nem kellett volna értesíteni a rendőrséget? Ráadásul már a pszichiátriát is bezárták. És hova tűnnek a betegek? Elkallódnak. Nem segít nekik senki. Pedig szükségük lenne a segítségre...
A lány visszakapcsolta a zenét: a továbbiakban már csak politizáltak az utastársak. Elgondolkodott. Tényleg beteg lett volna a srác? Végülis a kinézete ezt sugallta. Kicsit elveszettnek tűnt, de olyannak, akit ez különösebben nem izgat. De tényleg ilyen tudatosan közölte volna a többiekkel, hogy márpedig ő skizo?
Jó, tegyük fel, hogy az. De tényleg, mi lesz most vele? Nem volt nála semmi. Hova megy majd? És az a női táska? Csupa-csupa megválaszolatlan kérdés. Talán segítő kezekre talál majd és nem fog teljesen eltűnni.
De mi van, ha mégis?